Star Trek-nézők egy teljes generációjának égett bele a prefrontális kérgébe kitörölhetetlenül az a kép, amint a William Shatner alakította James T. Kirk kapitány élet-halál harcot vív egy gyíkjelmezes statisztával. Mai szemmel talán komikusnak hat, ugyanakkor fontos pillanat volt ez a franchise életében, még ha nem is bír akkora médiatörténeti jelentőséggel, mint Kirk és Uhura csókja, amely az amerikai televíziózás első szkriptelt, azaz a forgatókönyvbe is beleírt csókjelenete volt különböző rasszú szereplők között. Az 1969. január 17-én Arena címmel adásba került epizód - a 18. az 1. évadból -, örökítette meg az első kapcsolatfelvételt a Föderáció és a Gorn Hegemónia között, amely éppenséggel nem zajlott békésen, de az incidens pont úgy ért véget, ahogy azt az ember a Star Trektől elvárná: azzal a világos üzenettel, hogy van remény egy szebb és jobb jövőre.
Ez a rajongók szemében lélekemelő, a kritikusabb nézők szerint inkább gyermekien naiv optimizmus kezdettől fogva a franchise védjegyének számított, és jöhetett akárhány mozifilm meg tévésorozat, a mai napig így is maradt. Persze közben a Star Trek is haladt a korral, a Furcsa új világokban (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy jelezzem, már ez a hivatalos cím, nem a korábban használt Különös új világok) az elmúlt évtizedekben nagyrészt mellőzött gorn faj sokkal borzongatóbb ellenségként jelenik meg: nem elég, hogy az intelligens hüllőnép kíméletlenül lemészárol bárkit, aki az útjába kerül, a fogságba ejtett túlélőkre még szörnyűbb sors vár. Hogy hangzik az élve elemésztés gondolata? De a kicsinyeik a felnőtteken is túltesznek vérszomj tekintetében, ráadásul úgy jönnek világra, ahogy a xenomorfok az Alienben.
Egy gorndolat bánt engemet
Megkockáztatva egy minimális spoilert, érdemes felidézni, hogy a második évad kolosszális cliffhangerrel ért véget: sokan áldozatul estek egy békés kolóniát ért gorn-támadásnak, az Enterprise-nak pedig csak egy maroknyi embert sikerült kimenekítenie, miközben a legtöbb túlélőt magukkal vitték a hüllők, akik hátrahagytak egy "ajándékot" is - két lábon járó keltetővé tették és ezzel biztos halálra ítélték Pike kapitány szerelmét, Marie Batelt.
A helyenként testhorrorba hajló évadnyitó pontosan itt veszi fel a fonalat. Az Enterprise legénysége versenyt fut az idővel miközben egyre kiélezettebbé válik a helyzet és egészen addig emelkednek a tétek, amíg már létében fenyegetik a teljes Föderációt. A kihívásra végül tipikusan Star Trek-es választ adnak Pike-ék, és ez teljesen jól is van így, mert világosan mutatja, hogy közel hat évtizeddel az elindulása után is áthatja Gene Roddenberry és D. C. Fontana szellemisége. A kezdés tehát pont kellően lendületes ahhoz, hogy berántsa a nézőt, ugyanakkor muszáj megemlíteni, hogy nem létezik annyira rózsaszín rajongói szemüveg, amely el tudná takarni, hogy a többnyire korrektül teljesítő VFX részleg pont akkor muzsikált a leggyengébben, amikor nagydarab gyíklényeket kellett a képernyőre varázsolnia. Kilóg a gornláb, na.
Q(uo) Vadis?
Bár adta volna magát, hogy a gorn-problémára épüljön az évad, Akiva Goldsman és Henry Alonso Myers más útra lépett, és még a 2023-as hollywoodi írósztrájk előtt kitalálta, hogy a második etapból áthozott szálak elvarrása után minden epizód más-más műfajt képviseljen. Az írók éltek is a kínálkozó lehetőséggel, nincs két egyforma tónusú rész, emiatt elég éles a váltás, amikor a sci-fi horrort például mintegy varázsütésre egy romantikus vígjáték követi, vagy a klasszikus whodunitből átcsapunk egy 23. századi Indiana Jones-kalandba ahhoz illő csapdákkal és leletekkel. Az epizódok alapvetően történetileg is elkülönülnek, nem csak műfajilag, emlékeztetve a procedurális sorozatokra - magyarán minden rész önmagában is megáll a lábán, de azért fel lehet fedezni olyan, az egész évadon átívelő történetszálakat, amelyek laza kötelékként kapcsolják össze őket. Ilyen például a gorn-támadás okozta trauma, amelyet máshogy dolgoznak fel a leginkább érintett legénységi tagok: van, aki PTSD-vel küzd, és van, akinél igazán nagy horderejű változások katalizátoraként szolgál az incidens. Ezzel párhuzamosan az írók átgyúrták a karakterdinamikát, jelentősen megváltoztatva egy-egy korábbi kapcsolat természetét a szereplők között. Bezárult pár ajtó, de közben kinyílt néhány új ablak, izgalmas lehetőségeket lebegtetve meg az orrunk előtt.
Az ilyesfajta történetmesélés egyáltalán nem idegen a Star Trek franchise-tól, ráadásul lehetőséget ad a színészeknek arra, hogy olyan oldalukat is megvillantsák, amire a szerepük eddig nem adott lehetőséget. Gondoltad volna, hogy Anson Mount - aki most már legalább annyira a minden helyzetben tökéletes frizurát viselő Christopher Pike kapitány, mint az Amerikán keresztül vasutat építő Cullan Bohannon - pocakos, kócos forgatókönyvíróként is megállja a helyét?
Külön dicséretes, hogy bár nem lenne kötelező, enélkül is működne a koncepció, az alkotók nem öncélúan ugrálnak a műfajok között, hanem minden esetben magyarázatot adnak a nézőnek a váltásra: hol úgy, hogy megerősítenek egy 58(!) éves rajongói teóriát, hol pedig úgy, hogy visszahozzák a 23. század közkedvelt felnőtt-homokozóját, a legváratlanabb helyszíneken és idősíkokon játszódó kalandokat ígérő holofedélzetet. Az utóbbi programozását látva, ahogy a megfelelő prompt megadása után létrehozza a környezetet, az avatárokat, a sztorit, hirtelen homlokon vágja az embert a felismerés, hogy a Star Trek évtizedekkel ezelőtt feltalálta a generatív mesterséges intelligenciát, csak akkor még nem tudtuk mihez hasonlítani.
Noha csak az első öt részhez kaptam korai hozzáférést a SkyShowtime-on augusztus 4-én debütáló évadból, ez több mint elegendő volt arra, hogy úgy szomjazzam a folytatást, akár űrzombi a klingonvért. Az íróknak többször is sikerült meglepetést okozniuk, méghozzá a kellemesebbik fajtából. Arra például a legkevésbé sem számítottam, hogy a legendás Gregory Peck unokája, Ethan Pack által megformált Spock, aki továbbra is minden jelenetben ellopja a showt, amelyben csak felbukkan, táncórákat fog venni La'antól (Christina Chong), aki oly kecsességgel mozog, mintha nem Khan Noonien Sing leszármazottja lenne, hanem legalábbis Martha Graham vére csörgedezne az ereiben.
Ahogy ők ketten nem vétették el a tánclépéseket, úgy az írók sem hibáztak az arányokat illetően, épp annyi a dráma, amennyitől a Furcsa új világok még nem válik nyomasztóvá, és épp annyi a humor, hogy ne legyen tőle nevetséges - még Spock és a híres régész, Roger Corby (Cillian O'Sullivan) farokméregetése sem kínos. Ha pedig kell, meta is tud lenni a Star Trek, amire az évad leggazdagabban rétegzett epizódja a bizonyíték: miközben az Uhurát játszó Celia Rose Gooding egy törlésre ítélt, amúgy rettenetesen megírt, borzasztóan túljátszott és katasztrofálisan alulfinanszírozott régimódi sci-fi sorozat inspiráló hatásáról és közösségteremtő erejéről beszél, nem lehet nem kihallani a szavaiból, hogy valójában a Star Trek rajongóihoz szól, akik oly sokfélék, akik jó eséllyel nem is beszélik egymás nyelvét, de ez a sorozat összeköti őket, és ha máshogy nem tudják, akkor a jól ismert vulkáni köszöntéssel üdvözlik egymást: hosszú és eredményes életet!
