Sokat rágódtam rajta, de egyszerűen nem lehet úgy beszélni a Squid Game harmadik évadáról, hogy a legnagyobb csavarokat is említenénk, hiszen itt vannak a legnagyobb buktatói is a Netflix legsikeresebb sorozatának végjátékában.
Nem különösebben népszerű vélemény ez, de szerintem a Squid Game-nek véget kellett volna érnie az első évaddal. Abban a kilenc részben benne volt minden, amit Hwang Dong-hyuk el akart mesélni a társadalmunkról: csodálatos érzékkel mutatott rá az egyenlőtlenségekre, rakta kontextusba a pénz értékét, nagyrészt hihető karaktereken keresztül sokkolt az emberi gyarlósággal és a gyerekszobába helyezett brutalitással kötött rá egy masnit is. Tökéletes volt. Mindenki imádta. De a siker veszélyes, mert ha a pénz hajtja a kreativitást, akkor olyan vállalhatatlan dolgokat kapunk, mint a Beast Games, ami felháborító iróniával érti félre a művészet.
Borítékolható volt tehát a folytatás és a Netflix be is rendelte a következő évadot, ami nagyon szórakoztató új játékokkal, érdekes - bár néha nem hiteles - új karakterekkel és a Squid Game hátterében húzódó szervkereskedelem kibontásával igyekezett elmesélni ugyanazt, majd végül Seong Gi-hun szabadságharcával ért véget. Egyáltalán nem volt rossz évad, a gyermekjátékokba oltott vérfürdőt egy kicsit talán túl jó is nézni, de a kőkemény társadalomkritika helyét átvette az akció és nem igazán tud újat mondani arról, amiről valóban beszélni szeretne kellene. Az alapkoncepció erősségét viszont nagyon jól mutatja, hogy a második évad így is feszült és izgalmas maradt és még a csak elbeszélésekből épített karaktereinek sorsában is érdekelté tudott tenni.
A harmadik évad pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol a második lerakta. Olyannyira, hogy valójában egy hosszabb, bucira pakolt második évadba is belefért volna a hatrészes lezárás, de az nyilván úgynevezett Netflix-előfizetési problémákba ütközött volna, amiről már a Stranger Things utolsó évadának szétdarabolásakor is tudtuk, hogy nem opció, nemhogy a pénzhajhászó fösvénység buktatóiról készült sorozat esetében.
Innentől kisebb-nagyobb spoilerek következnek a harmadik évad történéseivel kapcsolatban, elsősorban egy új játékos csatlakozásáról.
Ezt a sorozatot nagyon nehéz lezárni. Főleg azért, mert már 2021-ben megtörtént, viszont az is nehézkessé teszi a dolgot, hogy ennyi építkezés után valamilyen konklúziót csak le kellene vonnia a történetéből, tanácsot adni, feloldozni vagy végleg pálcát törni a társadalmunk felett.
Felfelé bukás
A Squid Game valójában nagyon szórakoztatóan - és rengeteg néző szeme előtt - mondja el ugyanazt rosszabbul, hiszen valójában a harmadik évadában újra ráébred, hogy a
- a pénz nem minden
- a társdalami berendezkedés egyenlőtlen
- ezzel lófaszt sem lehet tenni
miközben nyomokban azt is sikerül megmutatnia, hogy nem veszett ki teljesen az emberség. Amerikai produkciókat szégyenben hagyva egyedül a műtétjére gyűjtő transz lány története emelkedik ki a többi közül, ami a második és a harmadik évadban is szépen építkezik és olyan lezárást is kap, ami miatt Park Sung-hoon karaktere valójában a legemberibb ívet járja be az egész sorozatban. A rajzfilmszerűen gonosz vagy éppen gyorsan rajzfilmszerűen gonosszá váló szereplők viszont a Squid Game-et valóságosnak ható drámából már-már önmaga paródiájává teszik.
Hitetlenkedve néztem azokat a jeleneteket, ahol a botrányos szövegeket elmondó szarul megírt karaktereket alakító színészek által megformált VIP-ek igyekeznek megjeleníteni a társadalom romlott elitjét. Nem tudom, hogy Dél-Koreában összesen ennyi külföldi színész van, ezért nem volt kiből válogatni, de ezeket a jeleneteket még Szentkirályi Alexandra sem töltené fel TikTokra.
Az új játékos
A Squid Game harmadik évada egy kicsit beszorul abba a nem különösebben konzisztens morális pöcegödörbe, amit a nézőknek ásott, majd végül kénytelen 21-re is lapot húzni és behozni egy új karaktert, ami végleg kiszakítja a sorozatot a valóságból. A második évadban bemutatott terhes lány végül megszüli a gyermekét a késes gyilkosokkal súlyosbított bújócskás játék közepén és a szervezők úgy döntenek, hogy a kisbabát is bedobják a játékosok közé. Ez önmagában sokkoló és olyan morális kérdéseket vet fel, amiket talán még izgalmas is lehetne körbejárni, de sem a sorozat, sem pedig a karakterek nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel és a nüanszokban már alig-alig gondolkodó cselekményt majdnem teljesen egydimenzióssá teszi.
Az alapvetően negatív karakterek értelemszerűen azonnal meg akarják ölni a kisbabát, az egyébként is komikusan gonosz VIP-ek számára ez csak egy kis extra izgalmat jelent, Gi-hunnak pedig szó szerint a kezébe ad egy bioeszközt, amin keresztül feloldozhatja magát. Az egyetlen valóban emberi reakciót a fiát elvesztő Jang Geum-ja és a transzsága miatt a seregből kirúgott Hyun-ju karaktere mutat, akik nem akarják azonnal bedarálni az újszülött csecsemőt. Még a gyermek apját sem sikerült árnyalni, és bármennyire is örül a cinikus lelkem, hogy a sorozat végül a helyén kezeli a kimosakodott kriptobrót, a játék lezárása viszont olyan messze sodródik az úgynevezett valóságtól, hogy csúcspontjánál inkább csak hitetlenkedve üldögéltem, ahogy a két évadon keresztül építgetett karakter íve végül beleáll a földbe.
Ha nagyon figyelsz, azért vannak szép sorok is a Squid Game hattyúdalában. Az anya-fia páros, akik végül - nagyon furcsán - de visszatalálnak egymáshoz, Gi-hun megvilágosodása a játékban betöltött szerepével kapcsolatban, a kismamának a története, aki végül magától látja át a szülői felelősség súlyát vagy éppen In-ho, a Front Man karakterfejlődése, aki a végére egy pillanatra szimpatizálni is tud Gi-hun szabadságharcával.
Az első évadban a játékosoknak még ostyákból kellett különböző bonyolultságú formákat kivágniuk, ami tökéletes lenyomata volt a társadalmi egyenlőtlenségeknek, a harmadik kihívásai viszont inkább csak arra szolgálnak, hogy még nagyobb árkot ássanak a jó és a rossz között. Egyedül talán a bújócskás játékban érezhetőek azok a finom utalások, amik ezt igazán különlegessé tették: a bújók mind kaptak egy-egy különböző formájú kulcsot, amivel ajtókat nyitogathattak a labirintusban, viszont a kijárat ajtajához mindhárom verzióra szükség volt, ezért megmenekülni csak együtt, csapatban, összefogva lehetett.
Innentől NAGY spoilerek következnek a játék és a sorozat lezárásával kapcsolatban, semmiképpen se olvass tovább, ha még nem láttad végig a harmadik évadot.
A Squid Game a harmadik évadára is vitathatatlanul látványos és izgalmas maradt és megtartotta a brutalizált gyerekjátékokkal kapcsolatos kreativitását, nyomokban még igyekszik példabeszéd lenni, de ahogy a játékosai is, a pénzért szép lassan feláldoz magából mindent, ami igazán emberivé tette.
A szépen árnyalt, de tűpontos társdalomkritika helyét átvette a fekete-fehér cinizmus, ahol már csak a jó és a rossz létezik és ezzel elolcsósította a benne szereplő emberek drámáját is.
A sorozat igyekszik a végére elvarrni a szálakat, valamilyen lezárást adni az egyébként eléggé feleslegesnek tűnő nyomozós mellékágnak, értelmet adni Gi-hun áldozatának és - elég furcsán - megjutalmazni az életben maradt jó karaktereket.
De aztán jön a 457-es számú játékos, a Netflix, aki nem elégszik meg azzal a három évaddal, amit a Squid Game nagy nehezen kiizzadt magából. Az utolsó utáni jelenetben már Amerikában járunk, ahol Cate Blanchett egy sikátorban igyekszik beszervezni egy játékost az amerikai spin-offba, miközben sokat sejtető pillantást vált a Front Mannel, biztosítva mindenkit arról, hogy a sorozat folytatódik.
Így vált a Squid Game önmaga paródiájává.
