A Predator-sorozat gyakorlatilag a korai részek óta csak keresgéli saját hangját, tapogatózik, és az esetek többségében sajnos a végén leginkább semmit sem markol. De az új idők új reményeket szállítanak magukkal. A 2022-es Préda meglepő frissességgel hozta vissza a vadászó idegenek, a yautják annyira és okkal szeretett rémálmát, de amit most kaptunk, az még ennél is bátrabb: érkezett ugyanis a Disney+-ra egy animációs film, a Predator: Gyilkosok gyilkosa, ami első ránézésre három külön részre bontható antológiának tűnik, de képzeljétek el, valójában igazából jóval több ennél. Az igazi csavart a meglepetés negyedik etap adja, ami egy annyira jó fordulat, hogy még csak véletlenül sem szeretnék egy morzsányit sem elhinteni belőle. A lényeg inkább úgyis az, hogy a Gyilkosok gyilkosa nemcsak stílusában, hanem elbeszélésében is újradefiniálja, mi is az a Predator franchise. Erős szavak ennyi film, könyv, képregény és miegyéb után? Tudom, abszolút tisztában vagyok vele, a helyzet mégis az, hogy minden előzetes kritikus hang ellenére Dan Trachtenberg új munkája abszolút felülmúlta az elvárásaimat, pedig nálam már a trailer is sikeresen betalált.
A film tehát alapvetően három különálló történetet mesél el, amelyek mind más-más történelmi korszakban játszódnak, és különböző kultúrák szemszögéből mutatják be, milyen az, amikor egy ember, legyen az épp egy viking harcos nő, egy ronin, vagy egy második világháborús vadászpilóta, szembenéz a gyilkosok gyilkosával, a ragadozóval - vagy lehet, hogy a cím nem is a yautjákra, hanem a velük szembekerülő emberekre utal? Ez az alapötlet már önmagában is izgalmas, de a megvalósítás az, ami valóban kiemeli a filmet a franchise többi darabja közül.
A pajzs, a kard és a golyó
Az első történet egy zord viking világba repít, ahol egy anya a fiával és harcostársaival együtt indul beteljesíteni egy évtizedek óta húzódó vérbosszút. A stílus sötét, éles vonalvezetésű, a hideg és rideg északi tájakat gyönyörűen ellenpontozzák a meleg színekben fürdő, brutálisan koreografált harcjelenetek. És itt most tényleg masszív brutalitásra gondoljatok, nem csak a vér fröcsköl, hanem a belek is repkednek, csonkolás követ csonkolást, nem véletlen kapott olyan korhatár-besorolást a film, amilyet. A főhősnő néma dühében, testbeszédében és tekintetében olyan feszültség él, amit kevés animáció képes ilyen intenzitással közvetíteni. Nyilván mikor kiderül, egészen pontosan miért is forralja már annyi éve a bosszú, érthetővé válik egyből a motivációja.
A második szegmens a feudális Japánba helyezi a cselekményt, ahol két testvér, egy szamuráj és egy ronin kerül konfliktusba, miközben a háttérben egy láthatatlan rém figyel, hogy aztán persze a taktikai fontosságú pillanatban ő is belépjen a küzdelembe. Már a vikinges sztoriban is remek volt a harc, de itt ütközik ki igazán, mennyire gyönyörűen van megkomponálva minden kardcsapás, minden mozdulat. Már itt kitűnik, hogy minden szegmensben teljesen más felépítésű, máshogy kinéző ragadozót kapunk, ettől pedig úgy tud bővülni, építkezni a kánon, hogy nincs túltolva az a bizonyos közmondásos bicikli, mégis flottul illeszkedik minden adalék a nagy egészbe.
A harmadik történet aztán elhozza a tömeges pusztítás látványvilágát, itt már egy konkrét háborúba csöppenünk. A második világháború idején egy amerikai pilóta egy légi bevetés során kerül szembe a predátorral, aki ezúttal nem az erdő sűrűjéből vagy a sötét árnyak mélyéről, hanem a felhők közül csap le, űrhajóját irányítva. Ez a rész abszolút grandiózus, a légiharcok dinamikája, a kreatív predator fegyverek részletes bemutatója igazán remek finálét eredményez. És ugyebár ahogy már említettem, még messze nem ez a sztori vége, a tényleges lezárást viszont nem én fogom ellőni, és főleg nem itt.
Az egész film legnagyobb bravúrja a technikai megvalósításban rejlik. Az Unreal Engine alapú animáció nem a megszokott Pixar-szerű simaságra törekszik, hanem mer alacsonyabb képkockaszámot használni, hogy minden mozdulatnak súlya legyen. Nem teljes stop-motion megoldásról van szó, de érezhetően más a tempó, mint ami megszokott, és bár ez biztosan nem talál be mindenkinél, én kifejezetten élveztem ezt az egyediséget. Az sem véletlen, hogy az 1988-as Akira és a Netflix-féle Arcane is hatással volt az alkotókra, mindkét ihletforrás kézzel tapintható. A színpaletta történetszálanként változik picit, mégis koherens egészet alkot a látvány.
A Predator: Gyilkosok gyilkosa nem próbál trendet követni. Nem akar, legalábbis nagyon remélem, hogy nem akar Marvelként univerzumot építeni, és nem is nosztalgiázik Schwarzenegger izzadságcseppjein. Ehelyett saját hangot próbál és tud is teremteni magának, ami abszolút megsüvegelendő kísérlet, illetve teljesítmény. Mindezekkel együtt az animációs film nem mindenki számára lesz könnyen emészthető. Lassú, helyenként elvont, máskor pedig kifejezetten brutális. De aki hajlandó elengedni a múltat, és nyitott egy újfajta élményre, az egy olyan Predator-alkotást kap, amely nemcsak a franchise egyik csúcsára, hanem az animációs műfaj felsőpolcos alkotásai közé is felkerülhet. A film mindenképpen egy örvendetes és ritka példa arra, amikor egy franchise mer kockáztatni, és a végeredmény ennyire látványos, tartalmas és eredeti lesz.
Trachtenberg, szeretünk téged
Mindez pedig remek jövőképet vetít előre. Dan Trachtenberg nagyon úgy fest, hogy az az ember lesz, aki végre tényleg sínre rakja az egész Predator filmes világot, hiszen a Cloverfield Lane 10 rendezője nem csak ügyes alapokat teremtett meg a 2022-es Prédával, de most a Predator: Gyilkosok gyilkosa esetében azt is bizonyította, hogy ennél jóval nagyszabásúbb megoldásokra is képes, még akkor is, ha nyilván élőszereplős filmként brutálisan nehezebb meló lett volna mindezt összehozni.
Mindenesetre Trachtenberg hamarosan újra bizonyíthat, hiszen még idén mozikba kerül a Predator: Halálbolygó, a következő élőszereplős Ragadozó-film, amelyet ugyancsak ő rendez, sőt a Prédához és a Predator: Gyilkosok gyilkosához hasonlóan a sztorit is ő maga írja. A '80-as évek ikonikus vadásza egyre kiszámíthatóbbá, majd önmaga paródiájává vált (rád nézek, 2018-as Predator - A ragadozó), a folytatások hol széttöredeztek, hol túlbonyolódtak, de egyik sem tudta visszahozni azt a feszültséget, amit az első film jelentett. Trachtenberg ezen a sormintán tudott ügyesen változtatni. Egyik legfontosabb döntése az lett talán, hogy nem akar mindenáron többet, nagyobbat, hangosabbat alkotni. Ő nem hollywoodi szuper-giga-megaprodukciót próbál építeni a Predatorból, hanem úgy néz ki, mitológiát akar a franchise mögé rakni. Olyan történeteket, amelyeknek van narratív ívük. A világépítése csendes, de hatásos: Trachtenberg nem magyaráz feleslegesen, nem mutogat túl sokat, hanem hagyja, hogy a néző fedezze fel magának a részleteket. Ez pedig ritka, és annál értékesebb hozzáállás egy franchise-filmekkel zsúfolt korszakban.
Az is sokat elárul, hogy Trachtenberg nem zárkózik el a kísérletezéstől. A nyitottság az animációs formátum iránt, a már említett Unreal Engine használata, a különböző történelmi korszakok bevonása mind azt mutatja: számára a Predator nemcsak egy ikonikus lény, hanem egy keret, amiben a túlélés, a becsület, a félelem és az erőszak kérdései újra és újra elmesélhetőek, vagy ha úgy tetszik, egy üres vászon, amire bármilyen festéket használva, bármilyen esettel lehet és érdemes is alkotni. Úgy nyúl hozzá ehhez az univerzumhoz, mintha az nem klasszikus folytatást, hanem egy új fejezetet kívánna magának, és pont ezért tud működni. Nagyon érdekes lesz azt látni, hogy mindez a jövőben esetlegesen mivé tudja kinőni magát. Ha a mértékletesség megmarad, és továbbra sem kerülnek a látótérbe MCU-s szintű babérok, akkor bizony az elkövetkező években nagyon jó sora lesz majd a Predator-rajongóknak.
És valljuk be, ez rájuk is fér olyan borzalmak után, mint a Shane Black 2018-as mozifilmje. Bár azt semmi sem tudja kitörölni az emlékezetemből, azért a Predator: Gyilkosok gyilkosa megoldotta, hogy hosszú ideig ne gondoljak arra, milyen, ha egy franchise saját magát teszi nevetség tárgyává - na tessék, most csak nem úsztam meg. Francba.
