Szinte mindenkinek van valami olyan dolog az életében, aminek nagy rajongója, de mások előtt ezt túl ciki lenne bevallani. Van, akinek a Barátok közt, amit ugye soha senki nem nézett, mégis mindenki tudta, hogy éppen aktuálisan mi történik benne, nekem pedig a Five Nights at Freddy's ilyen. Noha személyesen végig sem játszottam az összes játékot, nem is elsősorban a gameplay az, ami megfogja az embereket, hanem a lore. Kamaszkorom második felében pedig én irgalmatlan mennyiségű FNAF elmélkedős és magyarázó videót néztem meg, mert egyszerűen magával ragadott a módja annak, ahogyan Scott Cawthon elénk tárja az eseményeket.
A játékokban lényegében soha nem kapjuk meg események láncolatát, nincs egy koherens, narratívába fűzhető történet, csak annak foszlányai. Puzzle-darabok, melyeket többféleképpen is össze lehet illeszteni, ám valami mintha mindig hiányozna ahhoz, hogy kielégítő választ kapjunk kérdéseinkre, ami miatt egész egyszerűen beássa magát az ember agyába. Éppen emiatt viszont, amikor arra kerül a sor, hogy valamiféle adaptáció készüljön a játékokból, nagyon kemény dióról van szó, és okvetlenül a történet tömörítésére, egyszerűsítésére, itt-ott módosításokra van szükség, még akkor is, ha az alapkoncepció és a fő történeti elemek továbbra is ott vannak. Scott ezt megpróbálta könyvek formájában, elsőként segítséggel (így született a Silver Eyes trilógia, melyet egyébként olvastam is), később pedig különböző novelláskötetekben egyedül.
Végül 2023-ban a bejelentéstől eltelt hosszú-hosszú idő után jött az első mozifilm, mely még a könyveknél is nagyobbat vállalt: megpróbálta úgy elmesélni a játék történetét (vagy legalábbis annak egy változatát), hogy lehetőleg az is értse, akinek fogalma sincs arról, ki az a Shadow Bonnie, JJ vagy épp Sparky. Ez egyébként alapvetően sikerült is. Cawthon már régebb óta arról beszélt, hogy 3 filmet szeretne csinálni, melyet a fő felhasznált elemek tekintetében nagyjából az első 3 játéknak feleltethetők meg. Az első sztorija önmagában még pofonegyszerű. William Afton egy rugózáras sárga robot-jelmez hibrid ruha segítségével megölt 5 gyereket, akiknek a lelke megszállta az étteremben zenélő karaktereket, akik emiatt támadnak. Kész, pont. Ezt a filmnek tökéletesen sikerült különösebb túlbonyolítás nélkül abszolválni úgy, hogy közben mégis érezzék a rajongók is a törődést. A leggyakrabban felmerülő kritika viszont az első mozival kapcsolatban az volt, hogy egyszerűen nem elég félelmetes.
A második játék már egy jóval bonyolultabb történetet tár elénk. Itt jelennek meg először a 8-bites minijátékok, melyek részletesebb betekintést engednek a tragédia hátterébe, és az akkoriban még csak "lila csávóként" ismert Afton áldozatainak listája is jócskán kibővül. Így hát itt már sokkal nehezebb dolga volt a stábnak, hogy mindezt úgy adják át, hogy a laikus közönség is értse, de a közben a rajongókat is kiszolgálják. Ha megnézzük, hogy áll jelenleg a film értékelése Rotten Tomatoeson (12 százalék kritikusi értékelés, 88 százalék nézői), akkor egyértelműen látszik, hogy nem sikerült megtalálni ezt a balanszot. A cikk eddigi részéből már levághattátok, hogy én alapvetően a nézők utóbbi kategóriájába tartozom, viszont az a helyzet, hogy mindkét értékelést meg tudom érteni.
Ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kritika innentől SPOILEREKET tartalmaz, mert egész egyszerűen túl sok olyan történeti elem van, amiről beszélni kell, de nem lehet másképp. Aki még nem látta és nem szeretne tudni előre semmit, az jöjjön vissza, ha már megnézte a filmet.
Valami marad, valami megy
Ami az adaptáció-jelleget illeti, az első részhez hasonlóan többnyire érthető és okos döntések születtek. Noha az eddigi két film elsősorban az első két játékból építkezik, felbukkannak olyan részletek, főként az Afton család révén, melyek a játékokban csak jóval később kaptak ennyire fontos szerepet, míg Vanessa által az újhullámos játékok (lásd. Security Breach) is képviseltetik magukat, így a fiatalabb rajongók is kapnak valamit. William mellett felbukkan immár Michael Afton is, a velük szemben álló térfélről pedig Charlotte Emily tölti be a központi szerepet, noha apja, a szintén kulcsfontosságú Henry egyelőre csak egy cameo erejéig tűnt fel. Ami a Charlotte lelke által megszállt Marionettet illeti, talán a lehető legjobb utat választották az ő jelentőségének beemelésére. Amellett, hogy képes irányítani a játék-szériás robotokat (így elkerülték, hogy még több Afton-áldozat hátterét kelljen megmagyarázni), az emberek megszállásának lehetősége is izgalmas gondolat, hiszen a játékokkal ellentétben, ahol elsősorban a jelenléte volt fontos, itt tényleges, fizikai aktorként is fel tud lépni, ráadásul a síró gyermek ikonográfiája is sokkal erőteljesebben és félelmetesebben jelenik meg ily módon.
Ezen a téren tehát a módosítás és az egyszerűsítés remekül működött, de nem minden esetben mondható ez el. A hasonló, játékból kihagyott, vagy működés szempontjából átalakított dolgok itt-ott az ok-okozati láncolatokra is rányomják a bélyegüket, amit sok esetben elég suta módon sikerült csak áthidalni. Mintha a film tudná magáról, hogy valaminek, ami történik nincs túl sok értelme, ezért még azelőtt, hogy a nézőben megfogalmazódna a kérdés, rögtön ad rá valami rettenetesen erőltetett magyarázatot. Ez néhol ráadásul még inkonzisztenciát is szül, hiszen amíg például az első részben Golden Freddy büntetlenül kisétálhatott az étteremből, hogy magával vigye Abbyt, ezúttal az első rész szereplőinek rendszere "összeomlik", miután egy bizonyos időnél többet töltenek távol. Ráadásul ezzel egyidejűleg az őket megszálló szellemek is továbblépnek a túlvilágra, látszólag minden különösebb ok nélkül azon túl, hogy a következő filmben ne legyenek "útban".
Vannak bajok
Mindezt a következőképp tudnám leírni:
A film legnagyobb erőssége, hogy Scott Cawthon írta. A legnagyobb gyengesége pedig az, hogy Scott Cawthon írta.
Ha külön-külön megnézzük, hogy a játékok mely részei teszik tiszteletüket, legyen szó akár easter eggekről, utalásokról vagy akár konkrét játékmeneti elemek (egyébként meglepően jól működő) implementálásáról, akkor szinte tapintani lehet, hogy ezt bizony a széria atyja alkotta. Ugyanakkor amikor ezeket az elemeket egy narratívába kell összefűzni úgy, hogy az koherensnek érződjön, az már egy olyan szintű forgatókönyvírói kihívás, amihez Scott egész egyszerűen nem rendelkezik elég tapasztalattal.
Ez leginkább Michael karakterének ábrázolásán érződik, aki ebből a filmből kiindulva egyelőre olyan, mint egy mini-William. Motivációja rendkívül buta és túlegyszerűsített, eközben pedig szinte az ellenkezője annak, amit a figura a játékban képvisel. A fiú, ki testvére haláláért felelős, ami alól azzal próbál feloldozást szerezni, hogy jóvá teszi apja rémtetteit. Ebben a filmben csak mintegy extra adalékként szerepelt, nagyon bízom benne, hogy a következő és várhatóan utolsó etapban egy épkézláb motivációt kap mind ő, mind a kedves papa. Vanessa visszaemlékezése egyértelműen összefüggésbe hozható az eredeti játékok egyik legfontosabb minijátékával, a Midnight Motoristtal, mely alapján erre lehet esély. Nagyon remélem, hogy ez így lesz, mert a komplett trilógia értékelése áll vagy bukik azon, hogy kétdimenziós "gonosz vagyok, mert csak" karakterek helyett sikerül-e megjeleníteni a játékokból ismert, összetettebb figurákat. Ezen a téren egyelőre bízom Scottban, remélem, nem fog csalódást okozni.
Minden más egyébként abszolút a helyén van. A robotok, akiknek megvalósításáért ezúttal is a Jim Henson Creature Shop felelt, valami eszméletlenül jól néznek ki. A parafaktort is egyértelműen feljebb csavarták, így akinek az első résszel az volt a problémája, hogy nem elég félelmetes, az itt sok szerethető pillanatot fog kapni, noha tény, hogy továbbra is egy "belépő szintű" horrorról van itt szó PG-13-as besorolással.
Mivel a film elég erős nyitóhétvégét produkált, attól nem kell tartanunk, hogy a trilógia záródarabja nem készül el. Ha így volna, az a jelenleg megválaszolatlan kérdések mellett azért is lenne fájó, mert egy meglehetősen rosszul kivitelezett és pofátlan cliffhangerrel ér véget a második rész. Itt is fellelhető véleményem szerint egy strukturálási gond, a stáblistás jelenet ugyanis sokkal több elégedettséggel töltött el és sokkal jobb végpontként szolgál, mint a film tényleges utolsó jelenete. Amennyiben ezt nem ebben a formában helyezték volna el, hanem egyszerűen ez lett volna a vége, az egyrészt az első film záró képsoraira is jól reflektálna, másrészt pedig nem keltene olyan érzést, hogy a mondat végén nem egy pont, hanem egy vessző van, majd egyszerűen csak félbemarad. Ettől függetlenül mindenképp várjátok meg a stáblistás extrát, mert remekül köt át a harmadik játék történetére, bevezetve ezzel a finálét.
Minek nevezzelek?
Az Öt éjjel Freddy pizzázójában 2, amennyiben filmként tekintek rá, akkor nagyon rossz. Ebből az aspektusból nézve sokkal rosszabb, mint az első rész. Hemzseg az írási hibáktól az egyszerűsítésekből származó erőltetett magyarázatok és túlságosan kényelmes történeti megoldások miatt, és akkor még nem beszéltünk a párbeszédekről. Az expozíció borzasztóan az arcunkba van tolva olyan helyzetekben is, amikor semmi szükség rá, ráadásul önismétlő is. Konkrétan van egy poénosnak szánt mondat, ami háromszor ismétlődik meg a film alatt. Ezen a szinkron sem segített túl sokat. Sajnos nem volt lehetőségem eredeti nyelven megnézni (így megfosztottam magam többek között MatPat és Kellen Goff hangjától is), a magyar változat pedig az egyik legrosszabb volt, amit az utóbbi időben hallottam. Egyik színész sem erőltette meg magát túlságosan, de Abby hangsúlyozásától, vagy inkább annak hiányától a falra másztam a film végére.
Ugyanakkor az a helyzet, hogy rajongó vagyok, és a kis rajongó lelkemet mind az - érthetetlenül rövid - 1 óra 44 perces játékidő alatt simogatták. A különböző utalások a játékokra és a lore egyes elemeinek megjelenése remek és végig nagyon jól szórakoztam. A The Living Tombstone mára legendássá vált FNAF 2 dala pedig megkoronázta az egészet. Az utolsó részre viszont muszáj lesz ezeket egy kicsit igényesebben összefűzni, a karaktereket pedig jobban kidomborítani, hogy ne legyen ilyen nagy hiányérzet az emberben. Nem várok shakespeare-i magasságokat egy olyan filmtől, ami egy gyilkos állatrobotokról szóló videójáték-sorozaton alapul, de ennél azért lehetne egy kicsit magasabban a léc. A film zárása alapján a harmadik rész minden bizonnyal az Afton és Emily családok, valamint maga a Freddy's történetét helyezi majd a középpontba, ami a legizgalmasabb lehetőségeket hordozza magában, és talán Matthew Lillard is egy kicsit többet szerepelhet. Szóval hajrá Scott, de kérlek, vegyél magad mellé egy olyan írót, aki csinált már forgatókönyvet az életében!
