Nagyon szeretjük a jól megírt bűnügyi történeteket, sőt még a dramatizált true crime vonaton is elücsörgünk, ha a készítőknek sikerül úgy tálalniuk a sztorikat, hogy legalább a TLC délelőtti idősávjából nem fütyülik ki. Szóval nincs nagyon magasan a léc, nem kell mindennek Mindhunternek és True Detective-nek lenni, sőt még a Monsters-sorozat szintjét sem feltétlenül kell megütni. Annyit viszont talán elvárhatunk, hogy ha valaki egy történetet már egyszer elmesélt jól, akkor az egy évtizeddel későbbi mesélő vagy mondjon többet, vagy mutassa meg jobban, de ne csinálja meg ugyanazt rosszabbul.
Janus Metz Unabomber című filmje Amerika rövid történelmének egyik legismertebb sorozatgyilkosáról két idősíkon mesél, ami elméletben ugyan működhetne, de ahhoz össze kellett volna fonni ezeket a szálakat.
A film egyik felében megismerjük Ted Kaczynski harvardi éveit, amikor a fiatal matekzsenit egy kegyetlen pszichológiai kísérlet során törik szilánkosra, a másikban pedig a történet jelenében zajló nyomozást követjük végig, ahogy az FBI igyekszik a levélbombás sorozatgyilkos nyomára bukkanni. Az előbbiből lehetett volna egy nyugtalanító dráma a radikalizálódásról vagy a gondolataival egyedül hagyott fiatal fiú magányáról, az utóbbiból pedig egy feszült nyomozós thriller, de mivel összesen 97 percet kellett elosztaniuk egymás között, egyiknek sincs ideje kibontakozni.
A harvardi jeleneteket leginkább az atmoszféra viszi el, a hidegháborútól és az eltartott kisujjú értelmiségtől való szorongás - illetve az ebből táplálkozó kiszolgáltatottság - jó alapot teremt az alagsorban zajló pszichológiai kísérletekhez. Jacob Tremblay ügyes, sőt még hasonlít is a fiatal Tedre és a jelenetek nagy részében meggyőzően hozza a sebezhető, dacos zsenit, szóval nem feltétlenül - vagy legalábbis nem csak - az ő hibája, hogy a film olyan árnyalatokat vár tőle, aminek a szövegkönyvben nem ágyaztak meg.
Russell Crowe Murray professzora segíthetett volna ezen, hiszen a közös jeleneteik a legerősebb pontjai a filmnek és ezekből épülhetett is volna valami érdekes, de valami megmagyarázhatatlan okból a kísérletek során sem Crowe beszélget Tremblay-jel, hanem egy másik diák.
A rendező ezért végül kénytelen olyan érzelmi húrokat pengetni, amiket elfelejtett meghúzni, majd olyan következtetésekre ugrani, amire még csak utalás sem történt.
A film másik felét a kilencvenes években töltjük, amikor is végtelenül klisés FBI-ügynökök próbálnak Kaczynski manifesztójából használható nyomokat kihámozni. Van egy ügynök, aki szerint ez a helyes út, és - most kapaszkodjatok meg - van egy másik, aki szerint ez hülyeség. Azt sejtjük, hogy ez a szál arra volt hivatott, hogy azáltal helyezze kontextusba az ifjú Ted radikalizálódását, hogy megmutatja annak végpontját, de ezt valójában csak mi gondoljuk hozzá, amúgy jófejségből.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Shailene Woodley és Bjorn, mármint Alexander Ludwig párosa egy pillanatra sem lép ki az egységsugarú FBI-ügynökök keretei közül, de ez valójában nem a színészek hibája, hiszen nem sok lehetőséget kaptak az íróktól. A legjobb példa erre, hogy az egyik jelenetben Joanne ügynök leül az asztalához, maga elé rakja a megoldás kulcsát rejtő aktát, majd gondterhelten annyit mond neki:
"Beszélj hozzám."
Ebben az írói szobában nem voltak nagy viták.
Verdikt
Az Unabomber sem lélektani drámaként, sem nyomozós thrillerként nem működik. Vannak benne erős jelenetek és tehetséges színészek, sőt pedzeget olyan érdekes kérdéseket, amire fel lehetett volna húzni az egész filmet, de ezekkel végül semmit sem kezd. Ha érdekel titeket Ted Kazinczky története, akkor szívesebben ajánljuk nektek a Manhunt: Unabomber című sorozatot, amiben Sam Worthington és Paul Bettany egy sokkal teljesebb és élvezhetőbb képet ad az egészről.
