Van egy jelenet az első részben, amikor Lucy szeretne békés úton rendezni egy rázós szituációt, de a próbálkozása, hogy szép szavakkal térítse jobb belátásra a Ghoult, azaz Coopert foglyul ejtő Kánokat, látványos kudarcba fullad, ezért kénytelen erőszakot alkalmazni. Tipikus szerepjátékos pillanat ez, amelyhez hasonlót mindenki átélt már, aki nem gyúrt rá eléggé a karizmára a Fallout SPECIAL karakterfejlesztési rendszerében. A jelentősége azonban nem merül ki annyiban, hogy meggyőződhetünk az alapvetően pacifista menedéklakó integritásának sértetlenségéről, azaz hogy a felszínen töltött hónapok dacára sem akar ölni. Ennél többről van szó: ez a jelenet egyike annak a számtalan apró részletnek, amelyek erősítik bennünk a meggyőződést, hogy az Amazon sorozatának alkotói, nevezetesen Graham Wagner és Geneva Robertson-Dworet showrunnerek, valamint Jonathan Nolan és Lisa Joy producerek nem csak a kulisszáit használták fel a Bethesda posztapokaliptikus világának, hanem tényleg vették a fáradtságot, hogy megismerjék azt, és megértsék a lényegét.
Valószínűleg ebből fakad, hogy még az első évad tervezése során szemet szúrtak nekik a szereplőválogatástól a cselekmény követéséig azok a csapdák, amelyekbe jó eséllyel belegyalogoltak volna, ha valamely konkrét játékot dolgozzák fel. Ők inkább új történetet írtak, túlnyomórészt új szereplőkkel, és csupán arra kellett vigyázniuk, hogy ne rúgják fel a kánont a közmondásos porcelánboltba betévedő elefánt módjára. Vagy ha mégis, akkor legalább ne tapossák össze. Pár botlás ennek ellenére is bekövetkezett mind az idővonalat, mind a nukleáris háború utáni Amerika egyik fő erőközpontja, az Új Kaliforniai Köztársaság szerepét nézve, a bemutatkozó évadra mégis úgy tekinthetünk, mint a legjobb dologra, ami a New Vegas óta a franchise-zal történt.
A lány, a lovag, a Ghoul és a többiek
2024-ben úgy vettünk búcsút Lucyt MacLeantől (Ella Purnell), Cooper Howardtól (Walton Goggins) és Maximustól (Aaron Moten), hogy az utóbbi visszatért az Acél Testvériségbe, az előbbiek pedig Hank MacLean, Lucy súlyos titkokat rejtegető apja, a 33-as menedék korábbi felügyelője nyomába eredtek. Maximus azóta hivatalosan is lovag lett, akinek szava van a társai körében, ám út, amelyre a rend rálépni készül, lelkiismereti válságba sodorja, és döntenie kell, hogy a feletteseihez marad hűséges, vagy az elveihez. A magyarul elég hülyén hangzó Kutyahússal (bocs, kedves Dogmeat-rajongók) kiegészülve Lucy és a Ghoul közben lassanként elkezdenek csapattá csiszolódni, az egymás társaságában töltött idő láthatóan nyomot hagyott rajtuk: a lány fokozatosan levetkőzi naivitását, míg Cooper időnként olyan tettekre ragadtatja magát, amelyeket akár már önzetlennek is nevezhetnénk. Ez még nem igazi jellemfejlődés, csupán annak a kezdeménye, és azt mutatja, mivé válhatnak idővel ezek a karakterek, hacsak új irányba nem állítják őket később az írók.
Említést érdemel még két, az évad folyamán háttérbe szoruló szál. A 31-es menedékben rekedt Norm MacLean (Moisés Arias) egyre több információ birtokába jut a Vault-Tec terveiről, a menedékekre és a felszínre egyaránt kiterjedő kísérleteiről. Ezzel párhuzamosan pedig a 33-as menedék kettészakadt közössége megpróbál alkalmazkodni az új helyzethez, ami számos vicces szituációhoz vezet, és közben a sorozat a maga nem túl visszafogott módján rámutat arra, hogy miért is nem szerencsés, ha anyu és apu testvérek. Bizony a Falloutot változatlanul átszövi a humor, ami időnként talán túl nyers és profán (lásd, mit művelnek szegény Thaddeusszal), de máskor Monty Python-i magasságokba emelkedik, és végignézhetjük, ahogy az egyik karakter, akiből nyilvánvalóan teljes mértékben hiányzik az önfenntartás ösztöne, jelentést tesz a feletteséről a felettesének úgy, hogy a két személy egy és ugyanaz. Az egész szituáció és az abban lefolytatott dialógus abszurditására a hüledezés, majd a harsány hahota az egyetlen adekvát reakció.
Mindenesetre a főszereplők újbóli szétválasztása még több történetszálat adott az írók kezébe, amelyekkel kedvükre zsonglőrködhettek, a mennyiség azonban érdekes módon nem a minőségnek ment a rovására, inkább a tempó sínylette meg, és ennek következtében a szezonzáró végére sem került sokkal előrébb a nagy történet ahhoz képest, ahonnan az évadnyitón elindult. Ebben az is közrejátszik, hogy az adaptáció még mindig csak az elején tart a világépítésnek, és továbbra is előszeretettel nyúl a múltban már bevált narratív eszközhöz, a bombák ledobásához vezető eseményekre való visszatekintésekhez. Épp emiatt tolódnak el az arányok is, és jut jóval több képernyőidő Coopernek, mint a többi központi karakternek, ám ezt egyáltalán nem bánjuk, mert Walton Goggins játékát élvezet nézni a pusztaságot két évszázada járó ghoul revolverhősként és persze akkor is, amikor még mint híres filmsztár keveredett összeesküvésbe. Bár a flashbackek formájában kibontakozó hidegháborús kémsztori nem említhető egy lapon a műfaj nagyjaival, a javára írhatjuk, hogy árnyalja az eddig tisztázottnak hitt szerepeket, és némileg némileg váratlan módon a újranyitja a vitát arról, hogy mégis ki felel az atomháború kirobbantásáért.
De nemcsak azért időzik sokat a múltban a sorozat, hogy még élesebb legyen a kontraszt a 2077-es évek retrofuturisztikus pompája és a kétszáz évvel későbbi állapotok között, hanem mert az akkor mozgásba lendült tervek hatással vannak az idővonal jelenére, sőt a jövőre is. És mint azt a Bethesda megerősítette, minden, ami az adaptációban bekövetkezik, kanonizált eseménynek számít majd a Fallout 5-ben. Például az is, hogy Új Vegasba menet Lucy bolhalevest rendelt, sőt bele is kortyolt a gyanús állagú kotyvalékba. A komótos tempó mellett ez is belefért, akárcsak az olyan apróságok, mint a Buffout harci drog hatásának érzékletes bemutatása, ami rövid időre megnöveli az ember erejét, felgyorsítja a reflexeit, javítja az állóképességét, és annyi magabiztosságot kölcsönöz neki, hogy bárkinek vagy bárminek nekimenne akár puszta kézzel is, kivéve, ha egy teljesen kifejlett halálkaromról van szó.
Minden út Vegasba vezet
Nevada ékköve, vagyis Új Vegas különleges helyet foglal el a rajongók szívében, nem utolsósorban a város enigmatikus ura, Robert Edwin House miatt, aki a tornyában ücsörgő pókként mozgatja a szálakat. A RobCo alapítója az ország leggazdagabb és legbefolyásosabb embereként nagyszerű antagonista, Justin Theroux pedig csodálatosan hozza a karizmatikus manipulátort. Majdnem felér hozzá e téren Hank MacLean, aki titokzatos megbízója terveinek megvalósításán dolgozik, ami egy olyan koncepcióra épül, amely a játékokban csak érintőlegesen volt jelen, az adaptációban viszont központi szerepet kap. Mindenesetre ha siker koronázza a fáradozásait, azzal örökre megváltozna a pusztaság. Hálás szerep ez a Kyle MacLachlan számára, akinek a Twin Peaks Dale Cooper ügynöke óta nem állt ennyire jól egyetlen karakter sem. Ő nem egy vérszomjas hadúr, nem is egy álnok cselszövő, csak egy kiemelkedően hatékony és eredményes ügyintéző.
Ami Új Vegast illeti, a város megvalósítása az Obsidian szerepjátékát idézi, bár néhány dolog megváltozott azóta, hogy az UKK és Kaiszár Légiója a Hoover-gátnál megütközött a város birtoklásáért. A Kings banda például csak árnyéka régi önmagának, az egyik városrészbe pedig a halálkarmok vették be magukat. És az atmoszférája is megváltozott a sorozat Fallout 4-ből eredeztető esztétikája miatt, amelynek köszönhetően a képi világ változatlanul színes, harsány, és ettől a posztapokaliptikus pusztaság kevésbé tűnik nyomasztónak. Ezzel együtt pazarul festenek az aprólékosan felépített díszletek, a külső helyszínek éppúgy, mint a belső terek, és a sorozat ezt a környezetet a játékokhoz hasonlóan történetmesélési eszközként is használja, nemcsak utalások és kikacsintások elrejtésére. Az utóbbiakból ezúttal sincs hiány, alsó hangon minden epizódra jut vagy egy tucat, és még gondosan titokban tartott cameókkal is meglepték az alkotók a rajongókat.
Ezek azonban nem öncélúak, hanem az FEV-vírus behozásával együtt mind-mind annak a tudatos építkezésnek a részei, amelyek az eddigieknél nagyobb horderejű eseményekben látszanak kulminálódni. Az egész évad nem más, mint egy hosszúra nyújtott előjáték, igazi beteljesedés nélkül, amely sokkal kevesebb kérdésre ad választ, mint ahány újat feltesz, ellenben a sorai között a Reszkessetek, betörők! Kevinjét, Macaulay Culkint felvonultató Légiótól, a pilot óta csendben meglapuló Enklávéig elhelyezi azokat a frakciókat a sakktáblán, amelyeknek annyira különbözik a jövőről alkotott víziójuk, hogy talán maximális karizmával sem lehetne a vezetőiket tárgyalóasztalhoz ültetni. Nincs kétségünk afelől, hogy Lucy így is megpróbálja a tervezett harmadik évadban, amelynek a forgatása már idén nyáron elkezdődhet, mert az alkotók le szeretnék rövidíteni a szezonok közötti szünetet.
