A magyar film története szerencsére tele van csodálatos, fontos és bátran újranézhető alkotásokkal, de minden mozgóképes kultúrának megvannak a maga sötét pillanatai is. Azok a filmek, amelyekről nem azért beszélünk évekkel vagy évtizedekkel később, mert félreértett remekművek voltak, hanem mert valami nagyon látványosan félrement bennük. Most róluk lesz szó.
Ez ez a negatív toplista természetesen nem valamiféle hivatalos ítélet, inkább egy vállaltan szubjektív gyűjtés azokból a magyar filmekből, amelyek kritikai fogadtatásuk, nézői visszajelzéseik, utóéletük vagy egyszerűen a megvalósításuk miatt kerültek be a hazai mozgóképes rémálmok csúfos panteonjába.
Honfoglalás
A Honfoglalás azért különösen érdekes darab ezen a listán, mert nem egy olcsó, gyorsan összerakott hihi-haha filmként bukott el, hanem nagy történelmi vállalásként. Koltay Gábor filmje egy olyan témához nyúlt, amelyből elvileg hatalmas, ünnepélyes, látványos nemzeti eposz is születhetett volna. A honfoglalás története önmagában is erős alapanyag, tele mitikus képekkel, konfliktusokkal, identitáskérdésekkel és olyan figurákkal, akikből egy jó film valódi karaktereket tudott volna építeni. A végeredmény azonban sokak szemében inkább azt mutatta meg, mennyire veszélyes, amikor a pátosz mögött nincs elég dramaturgiai erő.
A film helyét abszolúte nem az indokolja, hogy ne lett volna benne ambíció. Épp ellenkezőleg, a Honfoglalás túlságosan is nagyot akart mondani, de ezek a nagy mondások mögött sokszor nem volt elég filmnyelvi tartalom. A történelmi tabló nehézkesen áll össze, a karakterek inkább jelképként működnek, mint élő emberként, a látvány pedig nem mindig tudja elhitetni azt a méretet, amelyet a film megcéloz. A film tragédiája részben abból fakadt, hogy kevés pénzből kellett volna nagy elvárásoknak megfelelő történelmi filmet készíteni. A Honfoglalás nem azért rossz emlékezetű film, mert ne lett volna mögötte szándék. Pontosan azért fájó a langyossága és a semmilyensége, mert egy fontos magyar történelmi témából készült olyan mozi, amelyben a szándék sokkal erősebb, mint a megvalósítás. Egy nagy történelmi filmnél nem elég, hogy minden képkocka jelzi, mennyire fontos akar lenni. A nézőnek azt is éreznie kellene, hogy a szereplőknek tétjük, múltjuk, félelmük és belső életük van. A Honfoglalásban viszont sokszor a díszlet, a zene és a történelmi küldetéstudat próbálja elvinni a hátán azt, amit a forgatókönyvnek és a rendezésnek kellett volna megoldania.
Macskafogó 2: A sátán macskája
A Macskafogó 2 esete kicsit más, mint a lista legtöbb szereplőjéé. Nem arról van szó, hogy nézhetetlen film lenne, és nem is arról, hogy minden pillanata vállalhatatlan. Azért kapott helyet itt, mert az egyik legnagyobb magyar animációs klasszikus folytatásaként olyan elvárásokkal kellett szembenéznie, amelyeket végül nem tudott teljesíteni. Az eredeti Macskafogó nem egyszerűen egy sokak általl szeretett film, hanem generációs alapélmény, idézhető poénokkal, erős ritmussal, emlékezetes figurákkal és pontosan eltalált világgal. Ehhez képest A sátán macskája sok nézőnek olyan volt, mintha egy régi siker árnyékában próbálna életben maradni.
A film legnagyobb baja, hogy túl sokszor támaszkodik a nosztalgiára, de közben nem talál igazán önálló hangot. Vannak benne szerethető pillanatok, visszatérő figurák és felismerhető Macskafogó-hangulatfoszlányok, de a történet nem áll össze olyan feszesen, a poénok nem ütnek olyan természetesen, és az egész folytatás sokkal inkább tűnik kötelező visszatérésnek, mint friss ötletből született animációs kalandnak. A film zavaros, a poénok sokszor nem illeszkednek a történetbe. Egy közepes folytatás önmagában nem feltétlenül tartozna a legrosszabb magyar filmek közé, de amikor egy ennyire nagy címnek számító klasszikus után érkezik, akkor a csalódás is nagyobb. A Macskafogó 2 leginkább azt bizonyítja, hogy a nosztalgia nagyon erős üzemanyag, de önmagában nem visz el a hátán egy teljes filmet. Ha nincs mögötte megfelelő ritmus, jó történet és bármiféle valódi új ötlet, akkor a néző előbb-utóbb nem a folytatást látja, hanem az eredeti hiányát.
Apám beájulna
Az Apám beájulna a kétezres évek eleji magyar tinifilm egyik látványos zsákutcája. Egy olyan korszak terméke, amikor nagyon sok alkotó próbálta megfejteni, hogyan lehetne itthon is működő, fiatalos, pörgős, közönségbarát filmet készíteni. Az alapötletben volt is fantázia: két fiatal lány, nyár, szerelem, konfliktusok, családi feszültségek, könnyed hangvétel. A probléma az, hogy a film sokkal inkább tűnik felnőttek által elképzelt tinivilágnak, mint valódi fiatalokról szóló történetnek. A karakterek gyakran nem úgy beszélnek és viselkednek, mintha élő emberek lennének, hanem mintha valaki kívülről próbálná lemodellezni, milyen lehet a kamaszok világa. Ez a műviség végig rányomja a bélyegét a filmre. A poénok sokszor erőltetettek, a helyzetek kiszámíthatók, a párbeszédek pedig nem elég természetesek ahhoz, hogy a néző elhiggye, ezeknek az embereknek a problémái valóban fontosak.
Az Apám beájulna azért maradt rossz emlékű film, mert nem egyszerűen avíttá vált az idő múlásával, hanem már a saját korában is hamisnak hatott. Egy tinifilmnek nem kell feltétlenül mélynek lennie, de hitelesnek azért igencsak illene. Kell hozzá valódi érzelmi tét, jó ritmus és olyan karakterek, akikben a célközönség legalább részben magára ismerhet. Itt azonban a film inkább kívülről nézi a fiatalokat, és közben rengeteg olyan klisébe kapaszkodik, amelyektől az egész történet gyorsan elveszíti a frissességét.
Kölcsönlakás
A Kölcsönlakás papíron nem tűnt reménytelen vállalkozásnak. Egy színpadi bohózatból készült, ismert színészekkel, jól felismerhető helyzetkomikummal, félreértésekkel, titkolózással, ajtócsapkodós szerkezettel. Ez a műfaj akkor működik, ha a szereplők energiája viszi előre a jeleneteket, a helyzetek fokozódnak, és a nézőnek nincs ideje azon gondolkodni, mennyire képtelen az egész alaphelyzet. A filmváltozatnál viszont épp ez a lendület hiányzik nagyon sokáig.
A Kölcsönlakás azért problémás, mert a bohózat filmként nem kap új lendületet. A helyzetek gyakran túl sokáig tartanak, a poénok nem épülnek elég pontosan egymásra, a szereplők pedig sokszor nem figurák, hanem csak funkciók szerepét tudják betölteni: valakinek rosszkor kell megérkeznie, valakinek félre kell értenie valamit, valakinek el kell mondania egy kínos mondatot. Ez színpadon, megfelelő ritmusban akár működhet is, filmen viszont sokkal hamarabb látszik, ha nincs mögötte elég dinamika. Egy alapvetően működőképes műfaji receptből sikerült fáradt, merev és kevéssé vicces mozit készíteni. Egy bohózatnak nem kell feltalálnia a spanyolviaszt, de legalább könyörtelenül pontosnak kellene lennie. A Kölcsönlakás ezzel szemben sokszor úgy hat, mintha a színpadi alapanyagot egyszerűen átültették volna filmre, anélkül hogy igazán végiggondolták volna, mitől lesz moziszerű. Egy vígjátéknál pedig nincs kegyetlenebb ítélet annál, mint amikor a néző pontosan érti, hol kellene nevetnie, csak épp nem nevet.
Pappa Pia
A Pappa Pia azon filmek közé tartozik, amelyeknél már az alapötletből érezni lehetett a kockázatot. Egy zenés, nagy közönségnek szánt magyar film készült ismert slágerekkel, temérdek nosztalgiával, Duna-parti hangulattal, romantikával és sok ismerős arccal. Ebből akár egy szerethető, könnyed nyári mozi is születhetett volna. A végeredmény viszont sok kritikus és néző szerint inkább azt mutatta meg, milyen lesz, amikor egy film egyszerre akar mindenkinek megfelelni, de közben egyik elemét sem dolgozza ki igazán. A Pappa Pia legnagyobb baja nem az, hogy zenés film, és nem is az, hogy könnyed szórakoztatásra törekszik. A problémák ott kezdődnek, hogy a történet vékony, a karakterek gyakran sablonosak, a poénok sokszor erőltetettek, a zenés betétek pedig nem mindig épülnek szervesen a filmbe. Egy musicalnél vagy zenés vígjátéknál a daloknak nem pusztán ismerősnek kell lenniük, hanem érzelmi vagy dramaturgiai szerepük is van. Itt azonban gyakran inkább az az érzésünk, hogy a film a felismerés örömére épít: ismerjük a számot, ismerjük az előadót, ismerjük az arcot, és ennek elvileg elégnek kellene lennie.
A Pappa Pia azért került fel a listára, mert a magyar közönségfilm egyik visszatérő hibáját nagy méretben mutatja meg: azt a hitet, hogy az ismert slágerek, ismert nevek és harsány helyzetek majd elfedik a szerkezeti gyengeségeket. Nos, nem takarták el őket, inkább még jobban láthatóvá tették és az előtérbe tolták.
Szuperbojz
A Szuperbojz az a film, amelyről nehéz finoman beszélni, mert a saját műfaján belül is nagyon bizonytalanul áll a lábán. Zenés vígjáték szeretne lenni egy kiöregedett rocksztár visszatéréséről, a showbizniszről, családról, átverésről és egy nagy újrakezdésről, de a film szinte egyik rétegét sem tudja következetesen működtetni. A történet szétesik, a humor fáradt, a figurák karikatúrák maradnak, a zenei világ pedig nem ad olyan pluszt, amely egyben tarthatná az egészet.
A Szuperbojz helyét nem pusztán az indokolja ebben a gyűjtésben, hogy rossz kritikákat kapott. Azért nem lehetett lehagyni, mert nagyon látványosan testesíti meg azt, amikor egy film nem találja el, milyen tónusban szeretne megszólalni. Néha paródiának hat, máskor érzelmes családi történetnek próbál látszani, közben pedig showbiznisz-szatírának is kevés. A néző így nem kapaszkodni tud a túlzásokba, hanem kívül reked rajtuk. A film azért is emlékezetes rossz értelemben, mert nem teljesen amatőr körülmények között született. Voltak benne ismert nevek, felismerhető arcok, és láthatóan volt szándék arra, hogy nagyobb közönséghez szóljon. Csakhogy ettől még feltűnőbb, mennyire nem áll össze. Egy rossz film néha attól válik kultikussá, hogy van benne valami őrült következetesség. A Szuperbojz esetében inkább az marad meg, hogy mindenki nagyon igyekszik, de az igyekezetből nem születik hús-vér karakter, valódi poén vagy emlékezetes jelenet.
A cikk még nem ért véget, a következő oldalon folytatódik!
