Ahogy egy sorozatgyilkos képtelen leállni, úgy a Paramount alá tartozó Showtime is csak néhány évig bírta ki a Jeff Lindsay regényeinek lapjairól a tévéképernyőre költözött törvényszéki vérfröccsenéselemző Dexter Morgan nélkül, aki titokban halálos hobbinak hódol: ő a sajtóban csak a Bay Harbor-i mészárosként emlegetett sorozatgyilkos. A kisgyermekként feldolgozhatatlan traumán átesett (az anyját a szeme láttára ölték meg és darabolták fel) Dextert egy rendőrnyomozó fogadta örökbe, aki felismerte a benne rejtőző sötétséget, és kidolgozott számára egy kódexet, amellyel meghatározott irányba terelte a késztetéseit. Így ahelyett, hogy bárkit potenciális áldozatnak tekintett volna, a Michael C. Hall alakításában életre kelt Dexter kimondottan az igazságszolgáltatás karmaiból kicsusszanó bűnözőkre vadászott, miközben igyekezett mindig egy lépéssel a sokszor pont őutána nyomozó kollégái előtt járni, hogy elkerülje a lebukást.
Az izgalmas macska-egér játéknak a nyolcadik évaddal szakadt vége 2013-ban, ám a rajongókat élesen megosztó befejezés nem varrt el minden szálat, sőt nyitva hagyta a lehetőséget a karakter visszatérésére. Erre aztán nyolc évvel később került sor a Dexter: Új vér révén, amelynek írói a napfényes Miamiból a Keleti-Part északi szegletébe helyezték át a történetet, ahol Dexter új személyazonosság mögé rejtőzve (az alkotója előtt tisztelegve Jim Lindsaynek nevezték el) élt hétköznapinak mondható, de azért korántsem kockázatmentes életet, elvégre egy kisváros rendőrfőnöke lett a barátnője. Bár sokáig el tudta nyomni magában a késztetést, végül csak felszínre tört a valódi énje, akire ő következetesen sötét utazóként hivatkozik.
A rajongók tudják, hogy ez mivel jár: hirtelen megugrik a fólia és az Etorfin M-99 (vagy ha az nincs, a ketamin) iránti kereslet, miközben a környéken kezdenek eltünedezni a rosszfiúk. Bár az évad eleji, nem előre kitervelt gyilkosság is komoly következményekkel járt számára, elvégre emiatt egy másik sorozatgyilkos célkeresztjébe került, valójában a tinédzserkorú fia hirtelen felbukkanása volt az, ami fenekestől felfordította az életét. Innentől az Iron Lake-i intermezzo központi kérdésévé az vált, hogy vajon a hasonlóan traumatizált Harrisonnak is megvan-e a maga sötét utazója, azaz örökölte-e az apja leküzdhetetlen vágyát a gyilkolásra.
Apja fia?
A hóban fekvő, lassan kivérző Dextertől elbúcsúzó finálé egyértelmű választ adott a kérdésre, és ezen a ponton akár végérvényesen le is engedhették volna a függönyt az alkotók, ám a közönség, a kritika és nem utolsósorban a Paramount visszatapsolta őket nem is egy, hanem rögvest két újabb körre. Ezek közül az első a karakter ifjúkorába repítette a nézőket, a 007 First Light James Bondját, Patrick Gibsont téve meg címszereplőnek, miközben a belső monológok továbbra is Michael C. Hall hangján csendültek fel. A pozitív fogadtatás dacára az időközben a Skydance-szel egyesült, új irányítás alá került Paramount megváltoztatta korábbi döntését, és lefújta a Dexter: Eredendő bűn berendelt második évadát, hogy a továbbiakban az "igazi" Dexter visszatérésére koncentráljon.
Bizony, a Bay Harbor-i mészáros túlélte a mellkasába kapott golyót, tíz hétig tartó kómája alatt pedig revelációval felérő beszélgetéseket folytatott a múlt kísérteteivel a Dexter: Feltámadás nyitóepizódjában. Ezt és még öt további részt nézhettünk meg a SkyShowtime jóvoltából a szeptember 12-én esedékes premier előtt, ami alapján büntetőjogi felelősségünk tudatában kijelenthetjük, pazar ötlet volt Dextert visszarángatni az élők közé. A karakterével elválaszthatatlanul összenőtt Michael C. Hall lubickol a szerepben, és szemmel láthatóan cseppet sem unja, hogy egy olyan alakot kell eljátszania, aki csak eljátssza, hogy empatikus és képes a szeretetre, holott mint azt tudjuk, a pszichopaták legfőbb ismerve ennek az ellenkezője. Dexter annyira kiváló a mímelésben, hogy csak kevesen látnak át a szitán, egykori kollégájának és barátjának, a nyugdíjba vonult Angel Batistának is csak azt követően nyílt fel a szeme, hogy Doakestól Deben át LaGuertáig több, hozzá közel álló embert is elveszített miatta. Az Új vérben csupán egy cameo erejéig feltűnt nyomozó buldogként veti magát a Bay Harbor-i mészáros nyomába, s ezzel a végsőkig feszíti a Dexter sötét énjét kordában tartó szabályrendszer határait.
És ez csak egyike a cselekményszálaknak, amelyekkel Clyde Phillips, a franchise állandó showrunnere zsonglőrködik, hol párhuzamosan vezetve, hol összesodorva azokat. Közülük is kiemelkedik Harrisoné, aki már az Új vérben is összetettebb karakter benyomását keltette Dexternél, amihez az okos forgatókönyv mellett az őt alakító Jack Alcott érzékeny játékára is szükség volt. A saját démonaival és apja örökségével küzdő Harrison egy New York-i szálloda londinereként keresi helyét a világban, de a rendőrség látókörébe kerül, amikor egy kritikus pillanatban az igazságérzete felülkerekedik a józan eszén. Elhamarkodottan cselekszik, jókora slamasztikába keverve magát, de ezzel megteremti a lehetőséget, hogy az írók behozzanak egy érdekes ellenlábast, a neurodivergencia jegyeit mutató nyomozó, Claudette Wallace személyben, akinek szokatlan megnyilvánulásai tökéletesen alkalmasak mind a kollégái, mind a gyanúsítottak összezavarására. Ráadásul - bár ezt ők nem tudják - van bennük valami közös is: "munka" közben mindketten zenét hallgatnak, kizárva a külvilágot.
Sorozatgyilkosok bálja
Noha Harrison útkeresése fontos része az évadnak, az események gyújtópontjában továbbra is Fortuna kegyeit élvező Dexter áll, aki egyetlen szerencsésen megválasztott telekocsis fuvar következtében egyszerre alapozhat meg új civil életének és álcájának New Yorkban, valamint kerül kapcsolatba egy excentrikus milliárdossal, Leon Praterrel. Peter Dinklage karaktere a megszállott rajongó archetípusa, aki nem elégszik meg egy autogrammal vagy egy közös szelfivel, hanem mindent akar és van elég pénze is ahhoz, hogy megszerezze: legyen bár szó egy gyilkosság elkövetéséhez használt eszközről, egy trófeáról vagy épp a legrettegettebb sorozatgyilkosok társaságáról. Csupa olyan szörnyeteggel veszi körbe magát, akik láttán Dexter sötét utazója már izgatottan élezi is a kését, ráadásul az alkotók egy váratlan húzással jellemzően pozitív figurákat játszó színészekre bízták ezeket a szerepeket. Meglepő Neil Patrick Harrist (Így jártam anyátokkal) egy tetovált emberi bőrt gyűjtő gyilkosként látni, ahogy Eric Stonestreetet (Modern család) sem tudtuk eddig úgy elképzelni, mint aki copfos lányokra utazik. És ugyanez igaz a bántalmazó férfiakat kipécéző Krysten Ritterre (Jessica Jones) is. Egyedül a karakteres ábrázatú David Dastalmachian (The Suicide Squad - Az öngyilkos osztag) az, akiről ösztönösen feltételezné az ember, hogy rossz ötlet vele kettesben maradni. Hát még ha sejtené az igazságot… Mindenesetre amekkora bravúr ilyen nagy neveket egybegyűjteni - adjuk még hozzá gyorsan Uma Thumant Prater testőreként és problémamegoldó embereként -, épp akkora kihagyott ziccer, hogy a Feltámadás alkotói nem hagynak számukra teret kibontakozni. Ez azért sajnálatos, mert bár óriási potenciál van bennük, nem építik fel őket kellő alapossággal ahhoz, hogy Brian Moserhez, Arthur Mitchellhez, Travis Marshallhoz vagy Oliver Saxonhoz hasonló nemeziseivé válhassanak Dexternek - legalábbis az első hat epizód alapján Phillipsék másra helyezik a fókuszt.
Drága Dexter, sose változz meg!
Noha nyilvánvaló, hogy a megújulás, a jól bevált formula felrázása soha nem is szerepelt az alkotógárda céljai között, az eddig látottak alapján a Dexter: Feltámadás rászolgált a rajongók megelőlegezett bizalmára. Maradunk a hátralévő epizódokra és a garantáltan érkező folytatásra is, mert a Paramount hülye lenne nem megújítani a nézettségi rekordokat produkáló sorozatot. Mindenki megnyugodhat, a Bay Harbor-i mészáros most is ugyanaz a módszeresen dolgozó ragadozó, akit 19 évvel ezelőtt, vagy ha a regényekkel kezdtük, még régebben megkedveltünk. Sőt, még fejlődött is egy kicsit, miáltal még inkább megfelel annak a képnek, ahogy saját magát látja Harrison szemén keresztül, vagyis hogy ő csak eltakarítja a szemetet, és miközben számos bűnöző életét elveszi, sokkal több ártatlanét megmenti.
