A The Conjuring - vagy Démonok között, ha úgy tetszik - az egyik legjobb modern horror volt, ami az Evil Dead remake-hez hasonlóan csodálatos érzékkel használta a klasszikus horrorelemeket, miközben jól megírt karaktereket rakott kompetens színészek kezébe és egy olyan világot teremtett, ami végül egy egész univerzummá nőtte ki magát. James Wan a modern horror egyik legkiemelkedőbb alakja, aki biztos kézzel használta a zsáner kliséit, csodálatosan tartja fent a feszültséget és - ami a legfontosabb - képes olyan atmoszférát teremteni, amiben mindez tökéletesen működik.
Na, az Utolsó rítusokat már nem Wan rendezte, ahogy valójában a harmadik részt sem. Egy kicsit jobban örültem volna, ha az az ember zárja le a történetet, aki elindította, de a jelenleg futó huszonhárom (23!!!) projektje mellett valahol megértem, hogy ennek a rendezése már nem fért bele. A projektet helyette Michael Chavez irányította, aki egyébként az Ördög kényszerített rá című harmadik részt is jegyezte, ami ugyan nem volt egy rossz film, de a trilógia leggyengébb epizódja lett, pedig egy másik gyengémet, a tárgyalótermi drámát is megpróbálta belekerni a démonvadászatba.
Szóval nem voltam különösebben optimista a moziba menet, de a zsékategóriás horrorfilmeken edzett lelkem mindenben megtalálja a szépet és a Démonok között univerzumában még a legszarabb film is jobb, mint amiket mosóporreklám-mosollyal vagyok hajlandó végignézni.
Nagyon szeretném, ha ebben a cikkben lenne időm végigvezetni titeket a The Conjuring teljes történetén, de 2013 óta egy démonmarvel univerzum nőtt ki az első filmből, ami egyszerre tett távolságtartóvá a szomszédban lévő templom apácáival kapcsolatban és intézte el, hogy a kislányomnak soha ne legyen porcelánbabája. Kösz, Wan. Bár a Nun-filmek és az Annabelle-filmek ugyanebben a világban játszódnak és szorosan kapcsolódnak Ed és Lorraine Warren kalandjaihoz nem feltétlenül kell képben lennetek a babák és apácák viselt dolgaival, hogy fel tudd dolgozni az Utolsó rítusok történetét.
A nyolcvanas évek nosztalgiavonatát Stranger Things-alakú szénnel pakolja a szórakoztatóipar és egyelőre nem úgy néz ki, hogy ezt meg tudom unni. A horrornak és a horrornak látszó filmeknek is nagyon jól áll ez az évtized, a The Conjuring pedig továbbra is otthonosan mozog ebben az analóg világban. Az Utolsó rítusok - és úgy általában az egész sorozat - sikerének viszont egyik záloga, hogy Patrick Wilson és Vera Farmiga továbbra is hihető démonvadászok maradnak, a köztük lévő kémia érzelmileg invesztálttá tesz a történésekben, főleg most, hogy már egy kislányuk is van. Valójában ez az, amit Wan nagyon máshogy csinált és amit Chavez is így is visz tovább: ettől lesz több a film egy retroszűrős ijesztegetésnél.
A nap végén az Utolsó rítusok azért lett egy méltó búcsú a sorozattól, mert hagyja lélegezni a horrorban szokatlanul jól kidolgozott - és szokatlanul jó színészek által megformált - karaktereit, megmutatja őket a démonvadász kontextuson kívül szülőként, barátként, társként és emberként. Emiatt viszont a film elég lassan építkezik, mert amíg Warrenék jóbarátokolnak a kis életükben, addig szegény Jack és Janet Smurl a végtelen lányukkal egy Supernatural epizódot forgatnak, és ezek a szálak csak elég későn gabalyodnak össze.
A film 135 perce viszont nem tűnik olyan hosszúnak, mint amennyire egyébként az, mert az atmoszféra ügyesen beszippant és bár ráérősen mesél, az ütemet kifejezetten jól eltalálta. Tudom, hogy rendesen körbenyalogattam a karaktereket, de ez ettől függetlenül egy horrorfilm, úgyhogy különösebb mondanivalója nincs, bár én mondjuk pont magammal tudtam vinni belőle pár olyan dolgot a család és határhúzás fontosságáról, amit más film már jobban elmondott. Nem mondott viszont annyit, mint a mellettem ülő nénik, akik egyetlen feszült pillanatot sem mulasztottak el hangosan "jaj, itt jön a démon" felkiáltással kommentálni, innen is üzenem nekik, hogy nyugodtan meg lehetett volna várni, amíg kijön streamingre.
Egy kisdobozost azért megérdemel a The Conjuring "igaz történeti" oldala, mert egyébként tök izgalmassá teszi a sztorit, hogy Ed és Lorraine Warren valójában léteztek, ugyan az előbbi még 2006-ban, utóbbi pedig 2019-ben hunyt el. Az első filmben szereplő Perron-család is létezett és állítólag tényleg segítséget kértek Warrenéktől, amikor paranormális jelenségeket tapasztaltak a házban, de lényegesen tovább, majdnem tíz évig éltek ott ennek dacára is. Az egyik lányuk, Andrea írt egy könyvetHouse of Darkness: House of Light címmel, amiből egyébként a film is táplálkozott, de saját bevallása szerint James Wan alkotása úgy 95% fikció és csak 5% kőkemény igazság. Hogy a "kőkemény igazság" pontosan mit is jelent a paranormális világban, azt a ti józan ítélőképességetekre bíznám, de az biztos, hogy ha rá tudod erőltetni a filmedre, hogy "megtörtént eseményeken alapszik", akkor én például azonnal sokkal izgatottabb leszek.
Az Utolsó rítusok egy tisztességes lezárása Warrenék történetének, de horrornak meglehetősen közepes. Az várható volt, hogy nem tud majd felnőni az első két filmhez, de nem is éreztem azt, hogy a stúdió csak ki akarja rázni az utolsó maradék aprót a kicsontozott malacperselyből és teljesen leszarták volna. Úgynevezett filmet akartak csinálni, és bár a jump scare-ek jól működtek, mégiscsak Wilson és Farmiga játéka marad ebből emlékezetes és nem a nevenincs démon és a haverjai, akik abajgatják a kedves kis családot. A szereplők nagyrészt működnek, az újonnan csatlakozó Ben Hardy - aki a Bohém Rapszódiát is megtöltötte szívvel - itt is remekel Judy társaként és Smurlék egytől-egyig olyan karakterek, akik miatt szomorú lennél, ha meghamizná őket a rosszarcú démon. Ez volt a feladatuk, szép munka.
Az egyetlen gyenge láncszem maga Judy, ami inkább a karakter, semmint Mia Tomlinson hibája, kedvesen fogalmazzunk úgy, hogy nem lett sokkal okosabb az Annabelle történései óta. Sajnos ő továbbra is a tipikus minek ment oda klisé szerepét tölti be, ami persze minden valamire való horrorba kell, de a felsőpolcos paranormális nyomozók lányától ennél egy kicsit talán többet is várhatunk. És valószínűleg a készítők mert, a film fő konfliktusa is körülötte forog és a katarzis során is fontos lett volna, hogy ugyanannyira a szívemen viseljem a sorsát, mint a szüleinek.
Nem szeretnék nagyobb spoilerekbe bocsájtkozni, úgyhogy a lezárásról csak annyit mondanék, hogy amíg Ed és Lorraine Warren drámája egy szívvel és lélelekkel teli lezárást kap, addig az Utolsó rítusok horror része egy meglehetősen furcsa bossfightba torkollik, amit aztán pont olyan bugyután zárnak le, ahogy sok más hasonló filmet is. Feljebb viszont már írtam, hogy zsáner egészségtelen szeretéhez szükséges igénytelenséggel rendelkezem, ezért alapvetően teljesen elégedetten - a nénikre egy rosszalló pillantást vetve - sétáltam ki a teremből.
A Démonok között sorozatnak ezzel viszont vége van és bár szívesen néznék még hasonlókat a jövőben, igazából örülök neki, hogy azelőtt fejezték be, hogy végleg elfáradt volna. Szubjektív, de én úgy gondolom, hogy ebben ennyi még bőven volt és bár az univerzum Warren-mentes része nem megy akkorát a kasszáknál - vagy éppen a nézőknél -, könnyen lehet, hogy nyílnak még új fejezetek a démonverse-ben.
