Bármennyire is szerettem az első évadot, és tartottam az MCU egyiik legjobb szériájának, utána simán lehetett olyan érzése az embernek, hogy a Daredevil: Újjászületés még mindig keresi a saját hangját. Nálam az újrakezdés akkor is működött, de azt nehéz lett volna tagadni, hogy sokszor inkább tűnt óvatos újrahangolásnak, mint annak a kemény, dühös és nyers Daredevil-sorozatnak, amit ettől a figurától várunk.
A második évad viszont már az első részekben eloszlatja ezt a bizonytalanságot. Tudja, mit akar kezdeni Matt Murdockkal. Tudja, mit akar kezdeni Wilson Fiskkel. És végre azt is tudja, hogyan kell megmutatni ezt a beteg, rothadó New Yorkot. Az új etap 2026. március 24-én indult, nyolc epizóddal, és rögtön arra épít, hogy Matt és Fisk most már nem kerülgetik egymást. Nyílt pályán mennek egymásnak, csak egyikük a törvényt próbálja életben tartani, a másik pedig már a törvényt is maga alá gyűrte. Az évadhoz előzetes hozzáférést kaptunk, csak épp az erről szóló értesítéssel volt egy kis kavarodás, ezért nem tudtam nektek már a szezonnyitóra szállítani a kritikák, de belehúztam, és most már a teljes második etappal a hátam mögött tudok nektek mesélni, természetesen teljesen spoilermentesen.
A legfontosabb változás az, hogy ez az évad sokkal fókuszáltabb. Nem akar egyszerre tízféle Marvel-sorozat lenni. Nem akar mindenáron hidat eszkábálni minden más produkció felé. Nem akar folyamatosan kacsintgatni a nagy egészre. Inkább marad annál, amiben Daredevil mindig is a legerősebb volt. Ez most egy utcai szintű, feszülten politikai, nyomasztó történet arról, hogyan néz ki egy város, amikor a gonosz már nem a háttérből mozgatja a szálakat, hanem hivatalból uralkodik minden és mindenki felett. Fisk polgármesterként végre tényleg veszélyes. Nem azért, mert ordít vagy csapkod, hanem azért, mert egy valóban kegyetlen rendszert épít maga köré. A város gépezete dolgozik neki. A törvény az ő kezében van. Ettől Matt küzdelme is sokkal érdekesebb. Most már nem az a kérdés, hogy el tudja-e verni a rosszfiút, hanem az, hogy mit kezd egy olyan világgal, amely eleve ellene lett felhúzva.
Ebben Charlie Cox és Vincent D'Onofrio megint elképesztően erősek. Cox Mattje most feszesebb, dühösebb, határozottabb. Fáradtabb is, de nem megtört. Pont ettől működik. Érzed rajta, hogy megviselte az út, de még mindig van benne tartás. Még mindig hisz abban, hogy van határ bosszú és igazság között. D'Onofrio közben továbbra is úgy játssza Fisket, mint egy elegáns ragályt, egy fertőzést, ami senkit és semmit sem kímél. Nem kell harsánynak lennie. Sőt attól félelmetes, hogy mennyire nyugodt. Hogy mindenki tudja, meddig ér a keze. Hogy akkor is jelen van, amikor nincs a szobában. Egyikük sem egyszerűen le akarja győzni a másikat, hanem bizonyítani akarja, hogy neki van igaza a várossal és annak rendjével kapcsolatban.
Sokat segít az is, hogy a sorozat a mellékszereplőket sem csak random, tessék-lássék módon tologatja maga előtt. Karen Page végre újra fontos, és ezt érdemes vastag filccel, többszörösen is aláhúzni. Nem valamiféle temus nosztalgiaelemként van ott, és nem csak azért, hogy Matt múltját emlegesse fel időről időre. Súlya van a karakterének érzelmileg is, és a történet vonatkozásában is. Karen most megint az a figura, aki képes belenyúlni az eseményekbe, és nem csak elszenvedi őket. Ugyanez igaz Bullseye-ra, vagyis Célpontra is. Az ő jelenléte mindig felborítja az egyensúlyt, és most is pontosan ezt csinálja, sőt sikerült tovább is árnyalni a figuráját. Nála elég egy pillantás vagy egy rossz mozdulat, és máris azt érzed, hogy minden széteshet. Jó, hogy a sorozat ezt nem felejtette el.
Ben Urich unokahúga, BB is sokkal jobban működik ebben az évadban. Ő nem csak egy mellékes, másodlagos nézőpont, hanem fontos szerepe van, a tükör feladatát látja el. Rajta keresztül látjuk, hogyan torzul el a nyilvánosság Fisk városában. Hogyan lesz az igazságból üzenet. Hogyan lesz a hírből fegyver. Hogyan silányul el a "tény" szó jelentése - legyen ez bármennyire is fájóan ismerős akár a saját rögvalóságunkban. BB figurája azért erős, mert a sorozat nem csinál belőle fölöslegesen nagy hőst. Meghagyja annak, ami igazán érdekes, egy olyan embernek, aki dolgozni próbál egy rendszerben, amely már régen nem a valóságról szól. Ettől sokkal hitelesebb és sokkal fontosabb lesz, mint elsőre gondolnánk.
Daniel szintén jobb itt, mint korábban. A hivatali csicskából lett kommunikációs ügyekért felelős alpolgármester nem nagy formátumú gonosz, és pont ez benne az ijesztő. Ő Fisk fiatal embere, aki már nem kérdez sokat, csak végrehajt. Törtető, lojalitásból építkezik, és közben szép lassan leépíti magában azt a részt, amelyik még tiltakozna bármi ellen is. Daniel azért működik, mert ismerős típus. Nem képregényes szörnyeteg, hanem az a karrierista figura, aki mindig talál magának valami indokot arra, hogy miért kell még ezt az egy kompromisszumot meghozni. Megintcsak fájóan ismerős? Bocs, nem én írom sem a sorozatot, sem a valóságot. A BB-vel közös jelenetei különösen jók, mert nagyon szépen megmutatják, mennyire mást jelent ugyanabban a városban a túlélés, a megalkuvás és a gerinc.
Mr. Charles pedig kellemes meglepetés. Matthew Lillard új szereplője nem akarja elvenni a reflektorfényt Fisktől, de ettől még nagyon fontos karakter. Ő az a fajta háttérember, akitől hirtelen kitágul a kép. Nem utcai játékos, nem helyi bohóc, hanem olyan figura, aki magasabb szinten mozog, és akit még Fisk sem tud egyszerűen lesöpörni az asztalról. Az ő jelenléte azért jó, mert megmutatja, hogy New York mocskát sem csak New York termeli ki. Vannak még nagyobb játszmák, vannak még cinikusabb emberek, és vannak olyan hatalmak, amelyekhez képest Fisk is csak egy nagyon sikeres helyi ragadozó. A friss szereplők között ő az egyik legjobb húzás, Daniel Blake pedig továbbra is Fisk belső körének egyik kulcsfigurája.
Jessica Jones visszatérésével már felemásabb a helyzet. Jó újra látni Krysten Rittert, és a karakter energiája még mindig működik. De kár lenne úgy tenni, mintha ez a szál ki lenne futtatva. Jessica most inkább egy erős gesztus a régi, netflixes korszakon edződött rajongók felé, mint valódi fordulópont. Hoz egy kis plusz lendületet, de a történet szempontjából nem olyan fontos, mint lehetne. Ez azért sajnálatos, mert benne sokkal több volt. Ha már visszahozták, lehetett volna bátrabban is használni.
Az akció közben végre újra úgy néz ki, ahogy egy Daredevil-sorozatban kell. Nem steril. Nem műanyag. Nem olyan, mintha valaki kipipálta volna, hogy ide most kell egy újabb bunyó. Ezeknek a jeleneteknek súlya van. Fájdalmasak. Kellemetlenek. Érzed, hogy az ütésnek ára van, hogy a testek tényleg összecsapódnak, hogy a hibák nem tűnnek el a következő vágással. Ez nagyon jót tesz az egész évadnak. Nem azért, mert több a vér, hanem azért, mert az erőszaknak újra következménye van. A sorozat nem vagányságként kezeli az erőszakot, hanem morális és dramaturgiai eszközként. Ettől is keményebb az egész, de főleg attól, hogy komolyabban veszi önmagát, mint az első felvonásban.
Az évad másik nagy erőssége, hogy nem finomkodik a politikai szállal, ezért különösen hálás lehet az ember. Nem dob be két félmondatot a korrupcióról, aztán rohan tovább. Itt a hatalomgyakorlás maga a történet. A közbiztonság nevében eladott önkény, a törvény fegyverként való használata, a megfélemlítés és a propaganda mind-mind a cselekmény része. Fisk ettől nem csak főgonosz, hanem veszélyesen ismerős figura lesz. Olyan ember, aki nem rombolni akarja az intézményeket, hanem birtokolni. Ettől lesz az egész évad kellemetlenül valóságos. És ettől lesz igazán jó is. Daredevil mindig akkor működött a legjobban, amikor nem a világvégét akarta megállítani, hanem azt mutatta meg, hogyan válik egy város napról napra élhetetlenebbé.
Az is jót tesz az évadnak, hogy Matt belső harca végre megint a helyén van. Nem csak maszkos igazságosztó, hanem ember, aki egyre nehezebben viseli, hogy a törvényes út mennyire kevés egy olyan rendszerrel szemben, amelyik már eleve tisztességtelen. A hite, a bűntudata, az igazságérzete és az a makacs ragaszkodása ahhoz, hogy ne csússzon át ugyanabba a sötét oldalba, ami ellen harcol, most végig fontos marad. Ettől a sorozat nem csak keményebb, hanem okosabb is. Jobban érti Matt Murdockot. És ez talán mindennél többet számít.
A lezárásról tényleg érdemes külön beszélni, mert ott dől el, hogy ez az évad csak jó részek láncolata volt-e, vagy valóban összeállt egésszé. Szerencsére az utóbbi. A finálé nem akar mindent egyetlen nagy bunyóval megoldani. Nem csinál úgy, mintha egy ember szétverhetné azt a gépezetet, amit Fisk hónapok alatt épített fel. Inkább azt mutatja meg, mi marad a szereplőkből, amikor már nem lehet tovább halogatni a döntéseket. Mattnél ez azt jelenti, hogy végre nem csak reagál, hanem állást foglal. Karennél azt, hogy a történet érzelmi magja marad. BB-nél azt, hogy a nyilvánosságért vívott harc ugyanolyan fontos, mint az utcai összecsapás. Danielnél azt, hogy a lojalitásnak is van ára. Mr. Charlesnál pedig azt, hogy a sakktábla valójában nagyobb, mint hittük.
Ezért működik jól a finálé. Nem csupán lezár, hanem át is billenti a sorozatot egy új állapotba. Nem azt az érzést hagyja maga után, hogy most minden rendben van. Hanem azt, hogy a város még mindig beteg, csak most már világosabb, kik hajlandók tényleg harcolni érte, és kik azok, akik inkább uralni akarják. A zárás ereje nem a hangerőben van, hanem abban, hogy tényleges és kézzelfogható következményekkel szembesülünk. Charlie Cox már arról beszélt, hogy a harmadik évad egyfajta új hajnal lesz a Fisk polgármester-korszak után, és a második évad vége pont ettől erős. Nem kifullad, hanem átvezet valami új felé.
A Daredevil: Újjászületés második évada így nem egyszerűen jobb lett az elsőnél, hanem végre elérkezett oda, ahol ennek a sorozatnak lennie kell. Sötétebb, feszesebb, dühösebb. És emberibb. Nem hibátlan, mert néha még mindig túl sok mindent akar mozgatni egyszerre. De most már van arca, van tartása, és van benne bátorság. Már nem azon ügyködik, hogyan simuljon bele a Marvel-gépezetbe, hanem azon, hogyan legyen jó Daredevil-sorozat. Ez pedig óriási különbség. És ami a legjobb, hogy most tényleg nem újrakezdésnek érződik, hanem megérkezik oda, ahova kell.
