James Cameron 2009-ben nem azt bizonyította be, hogy a történetmesélés legnagyobb modern vívmánya a filmművészet, nem a narratíva oltárán mutatott be egy újabb nagyszabású áldozatot, hanem többszörösen aláhúzta inkább azt, hogy ez bizony egy vizuális műfaj, és ha olyan látványt kapnak az emberek, amihez foghatót korábban nem igazán tapasztalhattak meg, bizony ki fogják csengetni a mozijegy árát. Az első Avatar-film óriási kasszasiker lett, közel 3 milliárd dolláros bevételével ez a mozi vezeti még mindig világszinten a box office toplistát - ehhez mondjuk az újrajátszások is kellettek. Az Avatar tényleg 3D forradalmat indított, a technológiát beköltöztette a nappaliba is, bár nem maradtak sokáig otthonunk részei a 3D-s televíziók, de egyszer azért sikerült legtöbbünkről legombolni egy ilyen készülék árát. 13 évvel később, 2022-ben aztán jött a folytatás, az Avatar: A víz útja, ami megpróbálta tovább szőni az erősen Pocahontas-ihletésű alapsztorit, miszerint létezik egy távoli bolygó, a Pandora, ahol a kék bőrű őslakosok, a na'vik elkeseredetten harcolnak az emberi betolakodók ellen. Sam Worthington karaktere, Jake Sully az első filmben avatar-testbe bújt, vagyis átkerült a tudata egy mesterségesen létrehozott ilyen kék lénybe, aztán benne is ragadt, a második kalandban pedig már szerelme, a Zoë Saldana által alakított Neytiri, és egész családja oldalán szállt szembe az emberekkel.
A víz útja becsülettel teljesített a kasszáknál, 2,3 milliárd dolláros világszintű bevétele több, mint meggyőző, a látvány is tényleg elképesztően pazar lett, de érezni lehetett, hogy Cameron nem túl sokat tud elmesélni erről a világról azon túl, hogy vannak benne különös állatok és növények, az egész bolygó él és lélegzik, az emberek pedig magasról szarnak mindenbe és csak a nyersanyagok érdeklik őket. Kaptunk egy misztikus szálat, Kiri karakterét, aki nem más, mint az első részből ismert Dr. Grace Augustine, vagyis Sigourney Weaver karakterének apa nélkül született gyermeke, és bár Jake Sullyt tekinti minden na'vi a nagybetűs kiválasztottnak, eléggé úgy festett, hogy valójában Kiri lesz itt az ultimate űrjézus, neki ugyanis egyenes összeköttetése van a bolygó tudatával, Eywával. Az ő szála volt az, ami kapcsán bármiféle elvárásom volt a harmadik mozifilm, vagyis az Avatar: Tűz és hamu kapcsán, nagyon reméltem, hogy végre ténylegesen válaszokkal is szolgál Cameron. A nagy harci helyzet pedig az, hogy gyönyörű, 2025-ös mércével is gyönyörű látványt ugyan kaptam, de válaszból fájóan keveset. Épp úgy, ahogy igazi sztoriból is.
A Sully-család megint pácban
Ezúttal nincs időugrás, nem sokkal A víz útja után folytatódik a történet. A Sully família semmilyen szinten sem tudott még felépülni a nagyobb fiú, Neteyam halálából. Neytiri csak árnyéka önmagának, Jake próbál erősnek tűnni, de ez csak nehezen megy, Lo'ak pedig magát okolja és erre az apja is rendesen rápakol. A képzeletbeli hogyan ne nevelj gyereket kézikönyv iskolapéldája lehetne főhősünk, aki a család befogadott tagjával, az ember Gekkóval sem bánik sokkal jobban. Az egész kalamajka onnan indul, hogy Gekkó lélegzőmaszkja kezdi bemondani az unalmast, így hiába a család az első, a család a legfontosabb, a kis embergyereket inkább lepasszolnák a saját fajtájának. El is indul az egész család, hogy leszállítsa Gekkót, és innen jönnek a bonyodalmak, ugyanis egyrészt visszatér az immár avatartestben második életét élő Miles Quaritch ezredes, illetve bejön egy új antagonista is a képbe, a hamu népének vezetője, Varang.
Nem szeretnék spoileres vizekre evezni túlzottan, szóval maradjunk annyiban, gond gondot követ, a családtagok elszakadnak, újra egyesülnek, félnek, menekülnek, harcolnak, közben jön pár nagy csata, aztán bumm, alig 197 perc múlva pörög is a stáblista. A néző pedig azzal a kellemetlen érzéssel kel fel a moziszékből, hogy ő ezt a filmet egyszer már látta, Avatar: A víz útja volt a címe. A Tűz és hamu ugyanis szinte semmiben sem tud újat mutatni. Még csak különlegesen extrém új lények sem jönnek be, Cameron most nem tudott akkorát gurítani, mint mikor a második moziban behozta a vízi na'vikat és az ő állatpajtásaikat. A hamu népe, a Mangkwan klán semmiben sem több egysíkú, papírvékony rosszarcoknál, akik azért gonoszok, mert gonoszok. Varang simán lehetne egy izgalmas karakter, de nagyon furcsán váltogatja a dominanciájának mértékét, főleg későbbi szövetségesével, akinek hol alárendeltje, hol simán ő van a nyeregben. És ez nem valami huncutság, valami fahéjas fondorlat, simán csak gyenge írás. Az sem a narratíva csúcsa, hogy Lo'ak egy csomó esetben azért viselkedik már-már idegesítően hülyén, hogy meg tudjon történni X vagy Y problémás szituáció, és ezekről a jelenetekről ordít, hogy a kisebbik Sully fiú azért ennyire lüke, és tényleg csak azért, mert nem sikerült jobb indokot írni bizonyos narratív szálak beindítására.
És még mindig a gyenge írásnál maradva: a legnagyobb gondom az volt a filmmel, hogy a harmadik részre az ember elvárna valamiféle karakterfejlődést. Azt, hogy adott szereplő elindult valahonnan, átélt dolgokat, aztán azok hatására több, jobb lesz, vagy épp rosszabb. Mindez Lo'ak esetében még jelen van, de nála volt a legegyszerűbb ezt megoldani, hiszen magát okolja bátyja haláláért, mindenáron ki akarná vívni apja tiszteletét és figyelmét, azt szeretné, hogy végre ne érezze magát túl kevésnek. A legkisebb fiú felnövéstörténete nem egy új találmány, szóval azért kár lenne filctollas pirospontokat beírni Cameronnak, hogy ezt kábé összehozta. De legalább az előbb taglalt idegesítő megmozdulásait a film végére nagyjából le tudta vetkőzni Lo'ak.
Az igazán nagy para az apa, Jake viselkedése, aki a film egy adott pontján a semmiből nyom egy akkora 180 fokos, teljesen karakteridegen fordulatot, hogy az ember arca elkezd lemászni a fejéről, miközben nézi, de mindez csak azért történik, hogy bő három percen belül megint váltson egyet, vissza az egész. Ennek így, ebben a formában egészen pontosan semmi értelme nem volt, és megint csak a mocskosul gyenge írás bukik ki a szkriptből. Külön szomorú, hogy ezzel a jelenettel próbáltak Neytiri esetében is valamiféle karakterívet, "fejlődést" kreálni, de ez is csak esetlen lett és kellemetlen. Quaritch ezredes esetében néha rezeg a léc, belőle lehetne többdimenziós figura, de ezek a kísérletek is hamvukba halnak.
Áldás, vagy átok a 48 fps?
Cameron hosszú ideje nemcsak történeteket mesél, hanem folyamatosan feszegeti a mozgókép technikai határait is, és ez alól az Avatar: Tűz és hamu sem kivétel. A rendező a film kapcsán elárulta, hogy az alkotás nagyjából negyven százaléka magas képkockaszámmal készült, ami tovább erősíti Pandora valóságérzetét, ugyanakkor újra fellobbantja a vitát arról, hogy merre tart a mozi jelenleg. Egészen pontosan egyébként az a helyzet, hogy nyilván az egész film HFR-rel, vagyis 48 képkocka per másodperccel forgott le, és az arra alkalmas mozikban így is vetítik, olyan vetítőgép ugyanis legjobb tudomásom szerint nincsen, ami ténylegesen váltogatni tud egy filmen belül 48 és 24 fps között. Viszont maga a néző pontosan ezt fogja látni, mivel motion grading segítségével idézőjelesen "belassítják" a filmet azokban a jelenetekben, amelyekben 24 fps-es, mozis hatást akarnak elérni, és nem azt a 48 fps-es dinamizmust, amit sokan szappanoperahatásként is emlegetnek.
Cameron szerint a magas képkockaszámot sokan félreértik, mert nem önálló formátumként kell rá tekinteni. Míg a 3D vagy a 70 milliméteres film önmagában határozza meg az élményt, addig a magas frame rate inkább egy eszköz, amely segít finomítani és tisztábbá tenni a látványt, különösen a térhatásos jeleneteknél. Az Avatar A víz útja esetében ez főként a víz alatti jeleneteknél vált igazán látványossá, és a rendező ezt a megoldást viszi tovább a Tűz és hamu világában is. Legalábbis ez volt az ígéret. A helyzet viszont a gyakorlatban az, és itt most hangsúlyozottan a saját élményeimet tudom megosztani veletek, hogy IMAX 3D mellett borasztóan megterhelő tud lenni a szemnek és az agynak a 48 fps, és főleg a 48 és 24 közötti idézőjeles "váltás". Ahogy említettem A víz újta esetében főleg a vízalatti jelenetek pörögtek teljes, 48 fps-es pompában, a Tűz és hamunál viszont messze nem ez a helyzet, egy csomó levegőben történő, durva harcjelenet is HFR-rel, vagyis magas képkockaszámmal fut, és ez engem borzasztóan kidobott az élményből, egészen egyszerűen rosszul éreztem magam attól, hogy 48 fps mellett csapkodnak a szárnyaikkal az ufómadarak, és ugyancsak realisztikusnak ható gyorsasággal történik minden más is egy olyan környezetben, amiről süt, hogy nem valóság, hanem egy idegen bolygó. Mindettől teljesen az az érzésem volt, hogy egy gyönyörű videójátékot nézek. Tényleg csodaszépet, de nem egy filmet, hanem valami AAA költségvetésű, nagy kiadóval megtámogatott kalandjátékot, annak is egy vizuális tekintetben tökéletesen megkomponált átvezetőjét. És így lesz az egész Avatar: Tűz és hamuból egy káprázatosan kinéző, színes szagos VR-élmény, csak én basszus még mindig filmet szeretnék nézni.
Nem véletlen, hogy sok nagy rendező ágál a 48 fps ellen. Christopher Nolan, aki a klasszikus filmes esztétika egyik legelszántabb védelmezője, régóta kritizálja az olyan megoldásokat, amelyek eltávolítják a filmeket a megszokott, 24 képkockás mozgástól. Nolan és több alkotótársa évekkel ezelőtt nyílt levélben tiltakozott a modern tévék mozgássimító eljárásai ellen, mert szerintük ezek megváltoztatják az alkotók eredeti szándékát, és elveszik a mozi sajátos ritmusát. Nolan szemében a magas képkockaszám inkább a sportközvetítésekhez illik, nem a filmes történetmeséléshez. Hasonlóan vélekedik Neill Blomkamp is, aki szerint a 48 képkockás mozgás túlzott realizmusa idegen hatást kelt, és elvesz a mozi varázsából. Szerinte elképzelhető, hogy a jövő generációinak ez már természetes lesz, de a mai nézők számára sokszor túl steril és technokrata élményt ad. Valószínűleg az elkövetkező években legalább akkora, ha nem nagyobb vita övezi majd a 48 fps-t, mint anno a 3D-t, de maradjunk annyiban, nem mindenkinek való ez a megoldás, nekem például biztosan nem.
Az igazi kiválasztott
A végére hagytam a számomra leginkább fájó pontot, vagyis azt, hogy Kiri történetszálával továbbra sem tud a világon semmit sem kezdeni Cameron. Nem kapunk igazi, nagy revelációt, nincs katarzis, nincs hoppá-élmény, csak annyi, hogy megint eltelt 197 perc, és egy olyan alkotó filmjét néztük végig, aki nek elképesztő vizuális dolgok laknak a kobakjában, meg is kapja a kellő anyagi hátteret ahhoz, hogy a Weta Digital szakemberei mindezt vászonra is álmodják, de még mindig nincs az egész mögött egy igazán jó történet. Az Avatar: Tűz és hamu sztoriját öten írták Cameronnal együtt, magán a forgatókönyvön hárman dolgoztak. Én tényleg nem értem, hogy ennyi munkának hová tűnt a kézzel fogható gyümölcse. Ha csak annyi volt az elképzelés, hogy meséljük el A víz útja sztoriját újra, csak ezúttal legyenek tüzes kékségek is, akkor oké, gratulálok, sikerült a dolog. Csak én vagyok még mindig annyira gyarló, hogy ennél többet várnék.
Mindenesetre valószínűleg a Tűz és hamu sem kerülheti el a sorsát, vagyis a karácsonyi időszak és a 2026-os év eleje erről a filmről fog szólni a mozikban. Ez alapvetően nem is baj, egy látványfilm mindig megtalálja a nézőközönségét, és az Avatar mindig is a látványfilmek látványfilmje volt. Csak épp részről részre, folytatásról folytatásra egyre kevésbé film. És éppen ezért, ahogy anno 2022-ben azt írtam A víz útja kritikájában, hogy semmivel sem leszünk szegényebbek, ha nem készül el a folytatás, most hatványozottan ugyanezt érzem. Cameron egyébként felvetette, hogy nem fog akkor sem szomorkodni, ha a negyedik és az ötödik rész nem mozifilmként készül el, csak könyv lesz belőle. Kövezzetek meg, de én nem látom magam előtt a két lezáró kalandot regényként, abban ugyanis a hatalmas robbanások nem épp annyira látványosak, mint az IMAX 3D és a 48 fps kombójában. Az utóbbitól mondjuk én személy szerint még mindig el tudnék tekinteni.
