Steven Spielberg. Nem is kell ennél többet mondanom, és mindenki tudja, hogy Hollywood történetének egyik legsikeresebb és legmegbecsültebb rendezőjéről van szó, akinek számos klasszikust köszönhetünk. Legújabb filmje, A leleplezés napja mégis rendkívüli módon a radar alatt repül. A médiában sem volt különösebben nagy visszhangja, hogy jön ez a film, és a két előzetes sem generált túl nagy érdeklődést, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nem igazán derül ki egyikből sem, hogy mi is itt a premissza igazából.
Hallunk valamiféle összeesküvésről, aminek vélhetően a földönkívüliekhez is köze van, és hogy a főhősünk ezt le akarja leplezni. De hogy miről van szó pontosan és hogy mi okozza a szereplők különös viselkedését, az nem derül ki, ami épp elég zavaros képet fest ahhoz, hogy vagy felkeltse az emberek érdeklődését, vagy értetlenül lapozzanak tovább. Ahogy az ábra mutatja, jelen esetben inkább az utóbbi történt, a film megtekintése után viszont abszolút érthető az előzetesek szerkesztőinek döntése, ugyanis ebből a filmből piszok nehéz lehetett trailert vágni.
Jó, de mi ez?
A történet struktúrája lényegében egy nagyon hosszú és relatíve lassú építkezés, amelynek részeként fokozatosan csepegtetik nekünk az információkat, majd a végén majdnem mindent megtudunk egy hatalmas, pátoszos és katartikus jelenetben, ám a film így is szándékosan nyitva hagy néhány elég fontos kérdést. Így a sztori szempontjából igazán fontos részek körülbelül a film utolsó fél órájára maradnak, amiből értelemszerűen semmit nem használhattak a marketingben, mert lelőtte volna a poént, az azt megelőző rész viszont gyakorlatilag csak és kizárólag a kontextus megteremtését és a feszültség megalapozására szolgál, megfűszerezve néhány akciójelenettel, hogy azok se aludjanak el, akik számára a rejtély önmagában nem volna elég izgalmas.
Ezt gyorsan el is tenném az útból, mint igazából egyedüli tényleges negatívumot, ugyanis az akciójeleneteken nagyon érződött, hogy alapvetően ezt a funkciót szolgálják. Amellett, hogy egyébként szépen vannak fényképezve és nem spóroltak a praktikus megoldásokkal, tele vannak logikátlanságokkal és olyan valószerűtlenségekkel is, melyek néhány esetben a komplett film komolyanvehetőségéből is elvettek. Szerencsére ilyen talán csak kétszer vagy háromszor fordul elő a film során, így számomra nem rontott túl sokat az élményen.
Mivel az egész történet gyakorlatilag a film végi revelációk megalapozására szolgál, így a korábban ismertetettnél mélyebben nem is mennék bele. A világ éppen pattanásig feszült, kitörés szélén áll a harmadik világháború, ebben a kaotikus helyzetben pedig főhőseink, akiknek útja rendkívül váratlan módon és okból keresztezi egymást, egy óriási titkot próbálnak leleplezni, mely vagy tovább fokozza a már így is összeomlás szélén álló civilizáció felett eluralkodott káoszt, vagy egy olyan ügyet ad az emberiség kezébe, melynek nyomán egy zászló alatt egyesülhetünk és befejezhetjük egymás céltalan, önző okokból történő gyilkolását.
Mire gondolt a költő?
Nem feltétlenül a legeredetibb ötletről, sem megvalósításról van szó, ami sok esetben már-már csöpög a pátosztól, mégis van benne valami, ami különlegesebbé teszi más hasonló filmeknél. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a dolog a hol nagyon explicit módon átadott, hol teljes mértékben metaforákba bugyolált üzenet. Amióta kijöttem a teremből azon gondolkodom, hogy végül is mit szeretett volna mondani Spielberg ezzel a filmmel. Végül pedig arra jutottam, hogy két, egymással rendkívül szoros kapcsolatban álló mondanivaló van itt. Az egyik kissé talán nehezebben megfogható gondolat az, hogy az igazság minden esetben fontosabb, mint az azzal együtt járó esetleges következmények, ebből viszont az következik, hogy az egyetlen igazság, amelynek ténylegesen egyesítenie kellene az emberiséget, az az empátia.
A film gyakorlatilag az evolúció következő lépéseként hivatkozik az empátiára, és összeesküvés ide vagy oda, úgy gondolom az elsődleges mondanivalója az ennek az alkotásnak, hogy nem kell semmilyen világmegváltó, hatalmas felfedezésre várnunk, ha képesek vagyunk észrevenni azt, hogy mennyi fájdalmat okozunk egymásnak. Amikor pedig ez bekövetkezik, történjen ez bármilyen okból is, akkor az emberiség a civilizáció egy magasabb létezési fokára léphet. Simán lehet, hogy további rétegeket is ki lehet még bogozni ebből a cselekményből, de első megtekintésre nekem ezt sikerült kihámozni belőle.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Ami a helyén van
Ezen felül egy nagyon old-school filmről beszélünk. Egy klasszikus thriller megspékelve sci-fi elemekkel, mely mindvégig csak annyi információt ad a nézőnek, hogy megteremtse annak az illúzióját, hogy kezdi érteni, miről van szó, de ahhoz épp nem elegendő, hogy össze tudja rakni a képet egészen a végéig. A rendezés és a kameramunka mind elsőrangú, Spielberg gyakorlatilag le sem tagadhatná ezt a filmet, nagyon erősen magában hordozza az ő stílusjegyeit. Ugyanez mondható el John Williams zenéjéről. Ha nem tudtam volna előtte, hogy ő készítette a soundtracket, akkor is egyértelműen felismertem volna a stílusát, ami még így, 94 éves korában is a helyén van és tökéletesen felismerhető.
A színészi alakítások is több mint rendben voltak. A karakterek önmagukban is szerethetők, mindannyiuknak megvan a maga funkciója a történetben, különösen Emily Bluntnak és Josh O'Connornak, akik a film első szekciójában jórészt csak sodródnak az árral, amikor viszont karaktereik, Daniel és Margaret átveszik az irányítást az események fölött, akkor hirtelen minden a helyére kerül velük kapcsolatban és rendkívül kielégítő látni azt, ahogyan összedolgoznak céljuk megvalósítása érdekében. Az útmutató, Hugo Wakefield szerepében Colman Domingót láthatjuk, aki tökéletesen hozza a már-már sztoikus nyugalommal rendelkező, stabil, biztos pontot, akibe főhőseink kapaszkodhatnak.
Gyakorlatilag az ő antitézise Colin Firth karaktere, Noah Scanlon, aki nem fél semmilyen eszközt bevetni annak érdekében, hogy hőseink nyomára akadjon, akár még a saját fizikai és mentális épségét is kockáztatva. Ebbe a forgatagba pedig csak úgy belepottyan az Eve Hewson által megformált Janet, Daniel barátnője, aki az átlagember nézőpontját képviseli a történetben, ami az összeesküvés tárgyát érinti. Elsőre azt kívánja, bárcsak ne tudná és azon kezd agyalni, hogy mi következik abból, amit éppen megtudott és megkérdőjelez mindent, amiben addig hitt, a film végére viszont feldolgozza az információt mi több, korábbi világlátásával is sikerül összeegyeztetnie azt. Ebből kifolyólag az ő karakterfejlődése volt az egyik legjobb a film során.
Megéri?
Nagyon nehéz lenne röviden, vagy akár egy mondatban összefoglalni azt, hogy mit gondolok erről a filmről. Az akciójelenetek sok esetben rendkívül buta megvalósítása, a nem túl eredeti alapgondolat és a sokszor rendkívüli módon túltolt pátosz teljes mértékben alkalmas lenne arra, hogy agyonvágja ezt a filmet. Valamiért viszont mégsem teszi. A karakterekkel könnyű együtt érezni, a színészi alakítások fantasztikusak, ahogy maga a rendezés is, a vége pedig még ha kicsit túlságosan grandiózus is akar lenni, érzelmileg számomra meghozta azt a katarzist, amit szeretett volna. Amíg odáig eljutunk, az talán lehetett volna egy kicsit rövidebb is, mert olykor elég vontatottá tud válni a cselekmény, kicsit feszesebbre is lehetett volna vágni, viszont végig fenntartotta az érdeklődésemet és gondolkodásra késztetett, amit az utóbbi időben egyre kevesebb filmről mondhattam el az utóbbi időben.
Nem ez lesz Spielberg valaha volt legjobb filmje, távolról sem, még csak az év legjobbjai közé sem sorolnám feltétlenül. Viszont egy ízig-vérig old-school moziról van szó, amire lehet, hogy pár év múlva nem nagyon fogunk emlékezni, de ha valamelyik csatornán a délután 4-es műsorblokkban pont oda kapcsolsz, akkor garantáltan a képernyő elé fog szögezni. Ha elmennél moziba, de a jelenlegi kínálatból egyik film sem igazán kelti fel az érdeklődésedet, de megnéznél egy izgalmas, fordulatos sztorit, akkor jó szívvel tudom ajánlani A leleplezés napját.
