Tavaly nyáron mit sem sejtve ültem be minden idők legjobb zombi sorozatának megkésett folytatására és nagyon nem voltam felkészülve arra, amit majd ott látni fogok - még annak ellenére sem, hogy a Danny Boyle-féle furcsaságokat általában kifejezetten könnyen meg tudom emészteni a világ összes többi furcsaságával ellentétben.
A 28 évvel később valójában egy trilógia lesz, ezért az előző részek nagy időugrásai, illetve hangulat-, és effektív zsánerváltásai helyett itt csak egy nagy levegőt vettünk a két epizód között és ott folytatjuk, ahol a nyáron abbahagytuk. Továbbra is Spike pokoljárását követjük, akinek a relatíve ártatlan gyermeki szemein keresztül végignéztük, hogy mivé lett a világ - vagyis a neokozépkorba süllyedt Egyesült Királyság -, és A csonttemplom még az első résznél is nyersebb, brutálisabb és könyörtelenebb, viszont valahol egy kicsit koherensebb is.
Nia DaCostának szép nagy ugrás volt ez A Marvelek után, és bár van horrorban is tapasztalata, azért Danny Boyle-t nem könnyű követni, a 28 évvel későbböt pedig főleg nem. Szóval nem irigylem a hölgyet, hiszen abból, amit kézhez kapott ugyanannyira lehet egy vígjáték, mint brutális vérfürdő vagy borongós szomorkodás az emberiség felett.
DaCosta viszont úgy döntött, hogy ezek egyvelegéből gyúrja össze a The Bone Temple-t és legnagyobb meglepetésemre egy olyan majdnem egészre kanyarította, amit már akár követni is tudsz, ha nagyon szeretnél. Na, úgynevezett koherens narratíva értelemszerűen nincs, mindenki csinálja a maga dolgait, de szarban-vérben fürdőző üzenet annál több, és DaCosta végig biztos kézzel épít azokra az alapokra, amiket Boyle lerakott. A világépítés béklyóit lerázva, Garland útmutatása mentén a rendezőnő sokkal szabadabban tud mozogni ebben a könyörtelen világban, mélyebbre tud ásni a félreérthetetlenül emberi embertelenségben és remek érzékkel csempészi vissza a valódi - vagyis az ismerős - horrort a franchise-ba.
A Spike-ot alakító Alfie Williams továbbra is csodálatos. Az előző film végén egyedül hagyott kisfiút viszont A csonttemplom továbbra sem kíméli. A végtelenül furcsa Jimmykkel való találkozásakor a garlandi dolgokban jártas emberek már sejthették, hogy az események jó eséllyel egy brutális kanyart fognak venni, mert ha nem is pontosan tudtuk akkor elhelyezni, hogy kik is ők valójában, az apokalipszisben parókában ugrándozó suhogós melegítős alakok kevés okot adtak a bizakodásra.
Számomra is csak később derült ki, hogy a vezetőjüket egy Sir Jimmy Savile nevű régi tévésről mintázták, akit életében egyfajta nemzeti kincsként ünnepeltek, majd később kiderült, hogy titokban az ország egyik legundorítóbb szexuális ragadozója volt.
Lord Jimmy Crystal - akit megdöbbentő sokszínűséggel alakít Jack O'Connell - és bandája egy másik filmben akár egy Zombiland-szerűen kreatív zombigyilkos csapat is lehetne, de ebben a világban egy sátánista pszichopatákból álló vidám kis társulat, akik ki akarják irtani az emberiség maradékát. Spike végül akaratlanul is csatlakozik hozzájuk, hogy belepillanthassunk ennek a világnak a teljesen reményvesztett és elborult részébe és megtudjuk, hogy mivé lett az a kisfiú, akit az első rész bevezetőjében láthattunk. Jimmyből valójában egy szektavezér lett, aki meg van róla győződve, hogy magának a sátánnak a fia és apja küldetését teljesíti azzal, hogy a világra szabadított démonokkal karöltve levadássza az életben maradt embereket. A csak egy unikornis-sóhajtásnyival kevésbé elmeháborodott többi Jimmy számára viszont ő jelenti az egyetlen útmutatást ebben a világban, mondhatni a reményt.
A történet másik szálán Ralph Fiennes Dr Ian Kelsonja - az ultraweird és a remény másik pólusán - tovább építgeti az emberi csontokból álló műemlékét és feltett szándéka megszelídíteni Sámsont, a területét uraló alfa fertőzöttet. Kelson bölcs orvosból egy pillanat alatt csúszik át őrült spirituális gyógyítóba, majd a következő pillanatban már nyugodt empátiával fordul afelé, aki ezt nem érdemli meg. Fiennesnek elképesztően jól áll ez a megfoghatatlan karakter, aki a film egy pontján a legvalószínűtlenebb társsal osztozik az egész történet legemberibb pillanatán, majd pedig egy olyan különszámot ad elő minden idők egyik legjobb Iron Maiden számára, amiből nagyon remélem, hogy külön klip készül majd.
A csonttemplom nem kevésbé szokatlan, mint a 28 évvel később, viszont sokkal felkavaróbb és brutálisabb. Az a helyzet, hogy én ennyi embert még nem láttam kisétálni sajtóvetítésről, de azt magabiztosan állíthatom, hogy ha az első rész nem tetszett, akkor jó eséllyel ez sem fog. DaCosta többet foglalkozik a szereplők bemutatásával, megmagyaráz motivációkat és több lehetősége van klasszikusabb horrorba fordítani az eseményeket, de ez továbbra is tanult ízélmény marad, amit nem mindenkinek fog bevenni a gyomra.
A folytatásra, vagyis a trilógia záróepizódjára újra visszatér Boyle és a Sony már zöld utat is adott a projektnek, úgyhogy mindenképpen kiderül, hogy hova is vezetett ez az egész. Én már csak perverz kíváncsiságból is ott leszek a premieren, mert még ha gyűlöltem is volna az egészet, az utolsó jelenet meglepetésének folytatását egyszerűen látnom kell.
