Aki anno, 25 évvel ezelőtt átélte, soha nem felejti el azt a reggelt, amikor először kinyithatta azt a bizonyos dobozt, a saját PlayStation 2-jének dobozát. Ha ti is értitek, hogy mire gondolok, akkor valószínűleg a ti saját, személyes sztoritok, dedikált PS2 történetek is nagyjából ugyanúgy kezdődik: a fenyőfa alatt heverő, gyanúsan nehéz csomag, a sietve letépett papír, a doboz oldalán az a fekete, elegáns felirat, és egy pillanat, amikor az ember még nem is tudja, mennyire különleges fejezet előtt áll csöppnyi videójátékos karrierje tekintetében. A PS2 sokaknak nem pusztán egy új játékgép, egy újabb konzol volt, hanem az első valódi kapu a videójátékok érettebb, formálódó világába, ahol a gyermeki felfedezés mellé először társult valami nagyobb, meghatározóbb is, tulajdonképpen egy életre szóló szenvedély kapudrogja lett ez egy egész generáció számára.
Most, nem kevesebb mint 25 évvel a megjelenése után érdemes visszanézni arra a korszakra, amelyet ez a gép teremtett meg bármiféle újságírói túlzás, vagy felesleges fellengzősség nélkül. Egyébként bár az EU-ban 2000. november 24-én jelent meg a PS2, az amerikaiak már október 26-án, a japánok pedig már március 4-én megrohamozták érte a boltokat. Az ausztráloknak egészen november 30-ig várni kellett, ami abszolút nem szép dolog, van nekik egyébként is elég bajuk azokkal a böhöm nagy pókokkal, meg az emukkal. Az emuk mocsok egy állatok, de kanyarodjunk inkább vissza a szülinaposhoz.
Az otthon szerves része
Kevés konzol mondhatja el magáról, hogy generációkat köt össze, hogy családi legendárium részévé válik. A PS2 azonban pontosan ilyen volt. Ha ma valaki előveszi a kissé megsárgult dobozát, vagy bekapcsolja a még mindig működő gépet (hatalmas pacsi, ha még a birtokotokban van egy ilyen!), akkor ugyanaz a furcsán ismerős bizsergés járja át, mint annak a bizonyos, a bevezetőben említett karácsonynak a reggelén.
A PS2 története persze elkezdődhetne a szokásos mérföldkövekkel: a régiótól függően 2000 márciusi, októberi vagy novemberi megjelenéssel, a több mint 160 milliós eladással, a tízezernél is több játékkal, és a valóban döbbenetes lemezforgalommal. Ezek a számok lenyűgözőek, de önmagukban, csupán listaként egymás alá vagy mellé rendezve nem adják vissza azt, amiért a PS2 igazán fontos lett. A Sony gépe ugyanis ott állt a nappalik polcán hosszú éveken át, és olyan természetességgel lett része a mindennapoknak, mint korábban egy tévé vagy egy hifi - fiatalabbak kedvéért a hifi egy doboz, amiből zene szól. Amikor kinyílt a tálca, amikor az ember finoman megtörölte a lemez hátoldalát, amikor a ventilátor morgása lassan kitöltötte a szobát, amikor drukkoltunk, hogy egy játék elinduljon, egy mentést sikerüljön beolvasni a memóriakártyáról, ezek voltak az apró ceremóniák, amelyek minden új játékot egy kis ünneppé tettek.
A PS2 sokaknak az első valódi multimédiás eszközét jelentette. A DVD-lejátszás akkoriban luxusnak számított, és ez a korszakos döntés hirtelen minden nappalit mozivá változtatott. A gép kompatibilis maradt a PS1-es játékokkal is, így a rajongók továbbvihették gyerekkoruk kedvenceit, és ezzel a PS2 nem egyszerűen leváltotta, hanem továbbgondolta az elődjét, magával vitte annak örökségét. Egy folytonos, természetes evolúció volt ez, ahol a múlt nem csak a szokványos módon, unalmasan elhalványodott, hanem bizony összefonódott a jelennel. A valódi varázst a tartósság adta. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a PS2-k többsége még ma is működik. A kissé beragadt tálcájú, a sokat látott, kopott analóg karú kontrollerekkel, amelyek minden esés és ideges falhoz csapás után is kitartottak, bizony még ma is működésre bírhatók ezek a szívünknek kedves vasak. Azok a gépek, amelyek nem csupán hardverek voltak. Társakká váltak, amelyek éveken át velünk éltek, velünk öregedtek, és amelyek a mai napig képesek visszaidézni a gyerekkor legártatlanabb pillanatait.
A harmadik hely
De a nagy történet apróbb, de kifejezetten izgalmas része valami más is, valami, ami már a debütálás idején megmutatta, hogy ez a konzol nem csupán technológiai frissítés. A PS2 érkezését ugyanis egy olyan reklámkampány kísérte, amely nemcsak meghökkentő volt, hanem az egész generáció marketingjét új szemszögből mutatta meg. A Sony európai részlege ugyanis nem akarta előre meghatározni, milyen élményt jelentsen a PS2. Helyette egy absztrakt, szinte filozófiai fogalom mellett döntöttek: a "Third Place" mellett. Egy olyan "hely" mellett, amely sem otthon, sem munkahely nem volt, hanem valami furcsa, köztes tér, amelyet maga a játékos definiálhat.
A Third Place koncepciója köré szerveződött az a kampány, amelyet a TBWA reklámügynökség készített, és amely során a kreatív vezető, Trevor Beattie listát kezdett írni lehetséges rendezőkről, majd egy név végül minden más opciót, lehetőséget, felmerülő alternatívát feleslegessé tett. David Lynch. A rendező, akinek fejében a valóság és az álomszerű szürrealizmus mindig is különös összhangban élt. A döntés logikus volt: ha volt valaki, aki otthonosan mozgott egy olyan dimenzióban, amely sem fizikailag, sem gondolatilag nem volt egyértelműen megragadható, az Lynch volt. Az említett listán szerepelt elvileg az Amerikai história X rendezője, Tony Kaye is. Trevor Beattie azonban állítólag úgy fogalmazott:
"Ha Tony Kaye a Third Place-ben él, akkor David Lynch a házinénije."
Lynch szívesen vállalta a reklámot, és később tréfásan megjegyezte, hogy a pénz is jó volt, de legjobban az mozgatta, hogy játszhatott a legújabb technológiával. A végeredmény pedig ikonikus lett. 2000 novemberében, épp a PS2 európai megjelenésének idején debütált a Welcome to The Third Place reklám, amelyet Los Angelesben forgattak, és amely állítólag 750 ezer dollárba került. A képsorok máig teljesen egyediek: a főhős különös folyosókon bolyong, furcsa figurákkal találkozik, majd hirtelen leválik a feje, hogy aztán visszatérve egy kart köpjön ki magából, majd a füstből előtűnik egy hasonmás, egy kacsafejű férfi és egy mummieszerű test. Nehéz értelmezni, nehéz megfejteni, de pont ettől volt tökéletes - már persze azoknak, akik fogékonyak erre. A reklám egyszerre volt félelmetes, vicces, bizarr és hipnotikus, és pontosan azt a felfedezés előtti bizonytalan izgalmat ragadta meg, amelyet a PS2 ígért.
A Sony marketingesei szerint a cél az volt, hogy a játékos érezze, valami ismeretlen előtt áll, valami előtt, amit nem tud meghatározni, de amit nagyon is szeretne felfedezni. Hogy a konzol ne egy egyszerű eszköz legyen, hanem kapu egy saját, személyes térbe, ahol a játékos határozza meg a szabályokat. A Third Place egyszerre volt elvont, titokzatos és sokak számára megmagyarázhatatlan, de tökéletesen rezonált a PS2 lényegével. Mert tulajdonképpen a gép is ilyen volt, egy "tér", ahol minden világ megteremthető, minden történet végigjátszható.
Az igazi klasszikusok
A PS2 többek között azért lett legendás, mert egyszerre kínált végtelenül sok és végtelenül különböző világot. Ha valaki a pörgős akciót kereste, ott várta a Grand Theft Auto-trilógia, a God of War első két része, a SOCOM vagy a Metal Gear Solid 2 és 3. Ha az ember fia inkább könnyed, humoros platformerekre vágyott, Sly Cooper, Ratchet & Clank és Jak & Daxter egész szériái várták. A sportjátékok szerelmeseinek évente új Madden, FIFA és NBA érkezett, a filmek rajongói pedig minden aktuális blockbuster játékos változatát kipróbálhatták, a kiválóktól a felejthetőkig és persze az olyan fájdalmasan rosszig, hogy az már szórakoztató. A PS2 a lehetőségekről szólt, mindenki megtalálhatta benne azt a világot, ahol igazán otthon érezte magát.
És persze ott voltak az első, meghatározó saját élmények. Sokan a Simpsons: Road Rage, a Tony Hawk's Pro Skater 3 vagy a Sly Cooper első része miatt szerettek bele a konzolba, mások a Final Fantasy X miatt maradtak órákra a képernyő előtt, megint mások a Tekken 5 meccsein győzték le a testvéreiket vagy barátaikat, és vesztek össze velük végérvényes - hogy aztán másnapra persze kibéküljenek és folytatódhasson tovább a virtuális bunyó. Ezek a játékok nemcsak programok voltak, hanem bevezetők egy új világ szabályaiba. Megtanultuk, hogyan kell menteni, hogyan kell mindent összegyűjteni, hogyan kell fejben tartani egy történetet, vagy épp rohadt sokat jegyzetelni hozzá, ha másképp nem megy.
A korábbi generációk emlékeit pedig sokszor egy-egy apró, viccesen fájó mozzanat teszi teljessé. A szigorú szülői tiltás a korhatáros címekre, az első titokban játszott Vice City. Az optikai adat törlések tragédiája, az unokatestvér, aki véletlenül felülírta a többhetes mentést: ezek a történetek ugyanannyira részei a PS2-érának, mint a játékok maguk. Minden családban akad legalább egy ilyen sztori, amely egyszerre fájdalmas és nosztalgikus, és amely valahogy teljesebbé teszi a PS2 rendkívül emberi örökségét.
Ahogy teltek az évek, a világ lassan átalakult. Az új konzolok már nem pusztán játékgépek, hanem komplett multimédiás központok lettek. A videójáték-ipart ma szezonbérletek, DLC-k, mikrotranzakciók és hatalmas vállalati döntések mozgatják. A PS2 kora viszont anno még egy egyszerűbb időszak volt, amikor az ember csak bekapcsolta a tévét, elindította a gépet, és játszott. Nem volt másra szükség. A lemezen ott volt minden, ami kellett. A játék teljes volt, egész volt, és úgy mesélt nekünk, ahogy azt megálmodták.
Mégis, a legfontosabb örökség talán nem a piaci befolyás vagy a rekord eladások, hanem a személyes élmények sokasága. A PS2 megmutatta, mit jelent beleszeretni egy videójátékba, hogyan lehet a játékélmény egyszerre menekülés és felfedezés, hogyan válhat a nappali kanapéja egy saját kis univerzum közepévé. Aki ma is előveszi a régi gépét, nem csupán a múltat idézi fel, hanem valami nagyon emberit is, azt az időszakot, amikor a játék tényleg játék volt.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Velünk maradt
A PS2 öröksége ma is él. Ott van minden új konzolban, minden generációváltásban, a játékipar folyamatos fejlődésében és abban, hogy a videójátékok mára teljes értékű kultúraformává váltak. Ott van a gyerekkori emlékekben, a testvérekkel vívott csatákban, a szombat délutánokban, a végtelen próbálkozásokban. A PS2 egy korszak volt, amely lezárult ugyan, de nem múlt el. Ott maradt a polcokon, a memóriakártyákban, a karcos lemezekben, és ott marad akkor is, amikor a jövő konzoljait kötjük a tévére. Vagy már nem is tévére, hanem VR-ra, holografikus kvantum adatkristályra, Star Trek holoszobára, vagy a jó ég tudja, mire.
Mindaz, ami a PS2-vel kezdődött, ma is velünk van. És talán ez a legnagyobb dicséret egy játékgépnek. Hogy 25 év után is élményt jelent, hogy ma is elő lehet venni, hogy még mindig ugyanazt az érzést adja, amikor a ventilátor felpörög és a képernyőn megjelenik az a bizonyos logó.
