Számos alkalommal láttuk már, hogy egy játék vagy abból készült adaptáció sikere új lendületet adott a franchise egészének. Így történt a The Last of Us és a Fallout tévésorozatok bemutatkozását követően, és bár talán némileg szerényebb mértékben, de ugyanez a folyamat játszódott le akkor is, amikor tavaly megjelent a Space Marine 2. A hetedik konzolgeneráció akciójátékainak élményét modern köntösben tálaló alkotás rendkívül kedvező fogadtatásra lelt, még mindig úgy vásárolják a játékosok, mintha mindegyikük mögött ott állna egy komisszár csőre töltött fegyverrel. A Focus Entertainment és Saber Interactive a minap már 7 millió eladott példányról számolt be, ami többszöröse az első rész számainak, magyarán a vásárlók zöme ebben a játékban találkozott először Demetrian Titusszal, az Ultramarines káptalan űrgárdistájával.
Ez a méretes embertömeg az előzményeket egyáltalán nem ismeri vagy csak nagy vonalakban, néhány esetleg elolvastak egy összefoglalót vagy megnézték az összeollózott átvezetőket. Ugyanakkor nem életszerűtlen azt feltételezni, hogy sokan közülük nyitottak lennének arra is, hogy átéljék a birodalmi gyárbolygó, a Graia ellen indított ork invázió legkritikusabb pillanatait Titus szemszögéből, valamint tanúi legyenek azoknak az eseményeknek, amelyek miatt megfosztották a rangjától, és egy teljes évszázadot töltött az inkvizíció szoros felügyelete alatt egyik öngyilkos küldetést teljesítve a másik után.
Abszolút érthető, hogy a 2011-es, még a Relic Entertainment által fejlesztett első Space Marine jogai felett diszponáló Sega megorrontotta ebben a lehetőséget, és úgy döntött, ismét kiadja a már 14 éves klasszikust. Ugyanakkor amikor választania kellett, hogy a több időt igénylő és értelemszerűen jóval költségesebb teljes körű felújításra szerződteti a litván SneakyBoxot, vagy megelégszik helyette a kevesebb pénzből és hamarabb kivitelezhető ráncfelvarrással, az utóbbi mellett tette le a garast.
WAAAGH! 4K-ban
Szó se róla, a Master Crafted Edition a sokszorosára növelt felbontásnak, a részletgazdagabb textúráknak, az átdolgozott karaktermodelleknek, valamint a másodpercenkénti 60 képkockás frissítési sebességnek köszönhetően néhány évet letagadhat a korából - az eredeti Xbox 360-as verzió mellé téve (ami ellentétben azzal, amire emlékezni vélünk, nem úgy nézett ki pont, mint az újrakevert kiadás) érzékelhető csak igazán a különbség. A választható modern irányítási séma az átszabott kezelőfelülettel együtt szintén hozzájárul a Space Marine megfiatalodásához, de (és most jön a feketeleves a kiadó elhamarkodott döntése miatt) mindezzel együtt sem említhető a végeredmény egy lapon a Space Marine 2 vizualitásával. A motor - bár belepiszkált a csapat - a régi, annak minden limitációjával együtt, ami azt jelenti, hogy a támadó ork horda mérete össze sem hasonlítható folytatásban felbukkanó tiranida rajéval. Nehéz ezt nem visszalépésként megélnie annak, aki nem újrajátssza, hanem pótolja a kampányt.
De talán ennél is kiábrándítóbb, hogy a Segának és a SneakyBoxnak eszébe sem jutott hozzányúlni a színpalettához, ezért továbbra is minden ugyanúgy a barna ötven árnyalatában pompázik, mint 2011-ben, és már akkor sem volt szép. Hála a Gépistennek, rég maga mögött hagyta már az iparág ezt a szörnyű ízlésficamról árulkodó divatot. Példát vehettek volna amúgy a The Coalitionről, amelynek anélkül sikerült több színt csempésznie a Gears of War felújított változatába, hogy közben kárt tettek volna a fedezékharcos lövölde esszenciájában.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
Harci láz
Amit a Master Crafted Edition jól csinált, azt már az eredeti verzió is az elvárásoknak megfelelően hozta, azaz el tudja hitetni velünk, hogy egy közel két és fél méter magas, bő háromszáz kilós, tetőtől talpig vastag páncélba bújtatott izomkolosszust irányítunk, aki oly könnyedén roppantaná szét egy ember koponyáját puszta kézzel, mint mi egy tyúktojást. Ebből fakadóan nemcsak Titus szavainak van súlyuk, de az ütéseinek is, több dopamin szabadul fel, amikor szétcsapunk vele az orkok között, mint amennyit be mernénk vallani. A fegyverarzenál, a kis pihentetés után magától visszatöltődő pajzs, az ellenfelek kivégzésével visszaszerezhető életerő, az erőforrásként gyűlő és a döntő pillanatban regenerálódás, nagyobb sebzés, és időlassítás közbeni célzás formájában kitörő harag mind-mind ismerős lesz a második részből. Igaz, a pályatervezés és a játékdizájn olykor megpróbál az élmény útjába állni: mintha annak idején a Relicnél senki sem érezte volna, hogy genyóság szűk folyosókba terelni bennünket, majd olyan ellenfeleket ránk küldeni, akik a közelünkbe érve felrobbannak. Hasonlóképpen frusztráló tud lenni, amikor a tömeg sűrűjéből szeretnénk kiszabadulni vagy egy jól időzített vetődéssel elkerülnénk egy nagyobb behemót csapásait, de fennakadunk valamilyen tereptárgyban. Valamelyest kárpótol bennünket e kellemetlenségekért az a pár alkalom, amikor jetpackkel a hátunkon, pöröllyel a kezünkben sújthatunk le az Impérium ellenségeire.
A Káosz rontása
Jókora ziccert hagyott ki a Sega még úgy is, hogy tudjuk, kétségtelenül nagyobb kockázattal járna egy, az alapoktól újragondolt, korszerű motorral megvalósított, modern remake-be belevágni, ahogy az is elsülhet rosszul, ha például kibővíti és felrázza a lapos, sablonos sztorit, valamint igazi összecsapást farag a végső, kizárólag QTE-kre épülő bossfightból. Voltaképp bármilyen megoldás, amibe akár csak egy unciányi merészség vegyül, jobb lenne ennél a kevés nóvumot felmutató újrakiadásnál, amelynek még úgy sem roskadoznak a kampány után a többjátékos módokban szerencsét próbáló a játékosok rohama alatt, hogy bekerült a Game Passbe. Okos árazással és egy nagyvonalú gesztussal még elkerülhette volna a kiadó a pofára esést, de sikerült a 40 eurós sávba pozicionálnia a Master Crafted Editiont, és nem gondolt rá, hogy ingyenes, vagy legalább olcsóbb frissítési lehetőséget kínáljon azoknak a játékosoknak, akik annak idején megvették az eredeti Space Marine-t, esetleg a frissebb Anniversary Editiont. Kár érte.
