Ha valaki ma azt mondaná, hogy a Call of Duty pontosan ugyanaz és ugyanazt is képviseli, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, akkor valószínűleg senki sem venné komolyan, pedig a helyzet valóban ez. Az Infinity Ward által fejlesztett Medal of Honor-gyilkos ugyanis sohasem akarta megváltani a világot, helyette inkább évről évre egy kicsivel többet akart adni a multiplayer szerelmeseinek, miközben kampányaiban az elmúlt évek eseményeit és nagyobb háborús konfliktusait elemezgette, az amerikai szórakoztatóipar krémjéből válogatva, ha ihletforrásra volt szüksége.
A recept működik, a csúcsot viszont valószínűleg a Treyarch-féle Black Ops jelentette a széria életében, amelyhez foghatót nagyon azóta sem sikerült letenni az asztalra. A játékosok többsége viszont a mai napig imádja a sorozatot, még akkor is, ha becsúszott egy-két baklövés. A Call of Duty az idő múlásával ráadásul egyfajta kulturális jelenséggé nőtte ki magát, így nem csoda, hogy minden premiert hatalmas várakozás övez, még ennyi év után is.
A Modern Warfare 4 zavaros vizeken keresztül evezett el idáig, amelyet a töltelék részként érkező Black Ops 7 olyan szinten felkavart, hogy kis híján el is süllyesztette a franchise megmaradt ázsióját szállító ladikot. Igaz, a multiplayeres tábor szokásosan jóllakott, viszont a sorozat gerincét egykoron adó egyjátékos kampány annyira rosszul sikerült, hogy sokan már temették a sorozatot. Az Infinity Ward azonban most ismételten bebizonyította, hogy a Call of Duty még mindig képes újat mutatni, még akkor is, ha a sikerhez vezető úthoz aknákon és lövészárkokon keresztül vezet az út.
Kampány
A Modern Warfare harmadik részének cselekménye után járunk, miután Price úgy döntött, hogy eljött az ideje egy személyes találkozónak Shepard tábornokkal. A bajtársát nemrég elvesztett, megtört legenda kénytelen az események következtében eltűnni a nyilvánosság elől, azonban a bosszúvágy egyszerűen nem hagyja nyugodni. Az idealizmus mintaképe, a korábban megrendíthetetlennek hitt katona most az alvilág mélyére is képes leszállni, hogy előkerítse azt, aki az osztagának kvázi vesztét okozta, viszont ezért súlyos árat kell fizetnie, akkorát, amelyet talán ő maga sem képes elviselni. Eközben Dél-Korea mindennapjait egy inváziós sereg rázza meg, amely a szomszédos északról érkezik. Az NKA katonái egy precíz hadművelet keretében megkezdik Haijin ostromát, ahol történetesen az újdonsült főszereplőnk, Park Hyun-Jun is állomásozik. Az amerikai hadsereg tagjaival közösen járőröző katonákat a semmiből éri az NKA támadása, azonban a kitartásuknak hála felül tudnak kerekedni a támadókon, hogy aztán később a város felszabadításának kulcsfiguráivá válhassanak.
A Modern Warfare 4 cselekménye ismételten a klasszikusokból ihletődik, ugyanis Price szálán keresztül találkozik a Tyler Rake: A kimenekítés, a John Wick-franchise és a Sicario. Az egyszemélyes bosszú sztori kifejezetten jól áll a pátoszos, katonai történetekről ismert sorozatnak, ugyanis így végre elhagyhatták az írók a jól bejáratott kliséket, ezzel egy jóval személyesebb történetnek teret engedve. A korábbi epizódokkal ellentétben, amelyekben a koordinált csapatmunkáé volt a főszerep, most Price küldetései lesznek azok, amelyek a leginkább a játékossal maradnak majd a stáblista legördülése után is, ugyanis ezek azok a szegmensek, amelyekben játékmenetbeli kísérletezés is történik. Kapunk klubban történő pisztolyos lövöldözést, járműves menekülést, közelharcot, időzésítést igénylő blokkolással és válaszcsapásokkal fűszerezve, miközben folyamatosan ott lebeg a fejünk felett az a damoklészi kard, hogy bizony nagyon rosszban sántikálunk és bármikor ránk küldhetik a komolyabb, elit egységeket.
Price története egyben a játék szíve is, egyfajta érzelmi katalizátor, ami a franchise rajongói számára kifejezetten melankolikus irányba tereli a hosszú ideje tartó Modern Warfare alsorozat végkifejletét. A Call of Duty ugyanis végre felnőtt, és már nem katonákról, hanem emberekről szeretne mesélni, akik eltérő nézeteket vallanak, viszont összeköti őket az a tény, hogy egy élet kioltására alkalmas eszköz található a kezükben.
Katonák, közelről
A sorozat múltja sem vész a feledés homályába, ugyanis Park és társai továbbra is azt a fajta túléléstörténetet viszik tovább, amelyet már ezerszer láthattunk más köntösbe csomagolva. Ismét felcsillan a kampány során a Vörös hajnal, kicsit felbukkan a Ryan közlegény megmentése és meglepő módon a Homefront, amit valószínűleg senki sem várt volna. Kissé ironikus, hogy egy másolatnak kikiálltott műből merít az új Call of Duty, de annak fényében, hogy az oroszok szinte teljesen kikerültek a képből, érthető a dolog. Az ügyeletes rosszfiúk ugyanis ezúttal az észak-koreaiak lettek, és a váltás szerencsére elképesztően jól áll a sorozatnak. Más szempontból is indokolt volt egyébként a csere, ugyanis Dél-Korea az utóbbi pár évben népszerűbb, mint valaha, elég csak a K-pop: démonvadászok sikerére vagy a BTS megítélésére vetni egy pillantást. Az élet fanyar humora is jól megmutatkozik, ugyanis ha nem lenne a világ egyik legfelkapottabb, a nyugati kultúrát is nagyban befolyásoló országa mellett egy kommunista állam, akkor most valószínűleg egy teljesen más történetről beszélhetnénk.
A cserének azonban van egy másik érdekessége is, ugyanis a koreai vonulatot egyfajta értékrendváltás is követte. A korábbi epizódok során például egyáltalán nem volt jellemző az, hogy az ellenség vonalai mögé is betekintést engedett a kampány, legalábbis nem annyira, hogy érthető motivációkkal ruházza fel őket és láthassuk az emberi arcukat is, ezúttal viszont ez megváltozott. Továbbra is középpontban vannak a sokkoló, kifejezetten embertelen jelenetek, viszont a háború mögött meghúzódó örökösödési viszály nagyon érdekes, és a játék nem fél többé személyiséget is adni az ellenségnek, ahelyett, hogy csak démonizálná azt. Ezt erősítik még a remek színészi alakítások, valamint a nagyszerű operatőri munka az átvezetők során, amelynek hála kifejezetten feszült élményben lesz részünk, ami a játék első felét illeti. Sajnos a kampány későbbi szakaszai elkövetik azt a hibát, hogy erőltetik a Warzone-féle játékmenetet, de ez szerencsére nem nyomja rá a bélyeget a játék egészére.
A kampány elején elhangzik egy rövidke párbeszéd, amelyben Dunn, az amerikai oldal egyik tagja, leszólja társát, mert éppen a Wu-Tang Clan slágerét hallgatja, ahelyett, hogy jó katona módjára Panterát vagy valamilyen metált pörgetne. Az Infinity Wardnak csupán ennyire volt szüksége ahhoz, hogy szemléltesse azt a váltást, amely a játék egészét is meghatározza. A Call of Dutynak ugyanis nincs szüksége többé haragra, hatalmas robbanásokra és a Michael Bay-féle vizualitásra ahhoz, hogy egy hatásos történetet tudjon elmesélni.
A kampány lendületét egy kicsit megtöri a DMZ felvezetéseként szolgáló Survivors és az azt követő pár misszió, de mindent összevetve sikerült a Modern Warfare-t egy rendkívül emberi és sok szempontból sokkoló történettel elbúcsúztatni, amit kár lenne kihagyni a franchise rajongóinak, még akkor is, ha már évek óta nem vették meg a legújabb epizódot.
Multi
Na de milyen lett a sorozat legnagyobb ütőkártyája, a megfejthetetlen titkos recept, ami minden évben képes milliós eladásokat produkálni? A legfontosabb változtatást talán a fegyverek testreszabhatósága hordozza, ugyanis a korábbi epizódokhoz képest itt most tényleg teljesen kifordíthatunk egy fegyvert önmagából, olyan monstrumokat létrehozva, amelyeket sokan fel sem mernének vállalni. Egy pisztolyból csinálhatunk akár egy brutális, középtávra is alkalmas gyilkológépet, de ha kedvünk úgy tartja, akkor egy második világháborús PPSH-ból is készíthetünk egy modern, már-már felismerhetetlen géppisztolyt. A fejlesztők szeretnék is, ha játszanánk a lehetőségekkel, ugyanis rengeteg kiegészítő érhető el, fegyverenként akár 60 is, amelyek teljesen megváltoztatják azok viselkedését.
Hasonló változtatás, hogy a Modern Warfare II-höz képest is hamarabb halunk meg, ha tűzharcba keveredünk. A szakkifejezés erre a TTK, avagy Time To Kill, amely érzésre most a legrövidebb a sorozat történelmében, ugyanis szempillantás alatt kifekszünk, ha rossz döntéseket hozunk. Ezt kiegyensúlyozandó, bekerült egy olyan Quick Fix névre keresztelt perk, amely ölések esetén felgyorsítja az életerő-regenerációt, ám ez sovány vigasz lehet egy nagyobb összecsapás kellős közepén, amikor öt különböző irányból ér minket találat.
A fegyverek mellett számos új eszköz is igyekszik feldobni a harcokat, legyen szó például az eldobható botlódrótós csapdáról vagy a zip gun nevet viselő, vészhelyzeti fegyverről, amelyet előreántva instant bele tudunk ereszteni egy kisebb tárat a velünk szembe kerülő szerencsétlenbe. Az újdonságok kifejezetten feldobják az unásig ismert semtex, dobókés és társaik nyújtotta formulát, különösen az olyan darabok, amelyek a sorozat múltjából köszönnek vissza, mint például a molotov, a szívverést érzékelő kis tablet vagy a gránát, amely aktiválás után érzékeli és jelzi a körülötte lévő ellenséges játékosokat.
Becsúsz, lő, szalad
A mozgás is kicsit megváltozott, a Black Ops 7 falról elrugaszkodása például teljesen elveszett, viszont cserébe fel tudunk csimpaszkodni csöveken, amelyekről elrugaszkodhatunk, de a becsúszás is érezhetően simább lett a korábbi részekhez képest. Ha már mozgás, külön kiemelendő, hogy a robbanásokra ezúttal fizikailag is reagál a karakter, így ha esetleg egy nagyobb rakéta becsapódik előttünk, az képes effektíve felborítani, ami után valahogy fel kell tápászkodnunk a földről. Az ilyen helyzetek kifejezetten filmszerű pillanatokat is eredményezhetnek, amelyek tovább fűszerezik az egyébként is pörgős meccseket.
A játékmódok szempontjából nem kell nagy megváltást várni, viszont akadnak köztük olyanok, amelyek egész szórakoztatóak. Ilyen például az Inflation, amely során az ellenséges csapat tagjaiból kiesett összeget kell összegyűjtenünk, majd azt megtartva a lehető legtöbb zöldhasút birtokolnunk. A bökkenő csupán az, hogy a legnagyobb összeg birtokosa kiemelt célponttá válik, így egy folyamatos kergetőzés alakulhat ki, amely komoly tűzharcokat is tud eredményezni. Ez például egy kifejezetten szórakoztató variációja a Kill Confirmednek, míg ezzel szemben a Frontline című játékmód egy abszolút mellényúlásnak érződik. Itt az ütközetek alapját az adja, hogy a szembenálló felek két, egymástól eltérő kezdőponttal rendelkeznek, így elméletben a pálya középső részén kéne kialakulnia egyfajta frontvonalnak, ahogy azt a cím sejteti. A gyakorlatban viszont ez nagyon hamar azt eredményezheti, hogy az ellenséges csapat a kezdőnk előtt ácsorogva várja a pillanatot, hogy lelőhessen, teljesen elvéve ezzel a játékmód élvezeti faktorát. Hasonlóan felemás érzetet kelt a Collateral, amely a Call of Duty-féle Counter-Strike szeretne lenni, viszont ez a fajta megközelítés itt egyáltalán nem áll jól a Search & Destroy felépítésének.
A Kill Block viszont egy fantasztikus élmény, amely az egyjátékos kampányból ismert helyszíneket ollózza össze, majd egymásnak ereszti a játékosokat véletlenszerű fegyverekkel. A csapatok tagjai halál esetén az adott körben nem élednek újra, valamint az életerő sem tölt vissza, így mindenki azzal gazdálkodik, amije van. Ez egy remek kompetitív játékmód, amelyre a jövőben is érdemes lehet építeni a fejlesztőknek, ugyanis jelenlegi formájában kifejezetten izgalmas, ráadásul itt kipróbálhatóak olyan fegyverek is, amelyeket mondjuk még nem sikerült kioldanunk.
Ismerős terepen
Ha már pályák, a legtöbb viszonylag jól sikerült, viszont a Treyarch-féle háromvonalas megvalósítást itt érdemes elfelejteni, ugyanis az Infinity Ward csapata abszolút a vertikalitásban hisz. Az olyan pályák, mint a Nautical, a Silkworm vagy a Sentry kifejezetten jóra sikerültek, viszont akadnak hatalmas mellényúlások, mint például a Munition, ami egyszerűen nem működik, hála annak, hogy túlzás nélkül tízféle irányból lehet megközelíteni bizonyos helyeket, ami miatt az egész pálya hamar kaotikussá tud válni. Ezzel szemben az olyan helyszínek, mint a Cachette, jól működnek, átláthatóak és van rajtuk egy csomópont, ami érezhetően a pálya szívét képezi, ahelyett, hogy a dizájn egy hatalmas összevisszaság lenne. A helyi Shipmentként szolgáló Transit 213 szintén egész szórakoztató, XP farmolásra kifejezetten tökéletes, különösen hosszabb játékmódokban, mint amilyen a Domination vagy a Hardpoint.
A multi legnagyobb hátránya, hogy van némi technikai probléma a találatok regisztrálásával, sőt, olykor kifejezetten sikerül borzalmas laggokat is produkálni, amelyek egyértelműen szerveroldali problémának tudhatók be. Ez a béta alatt is tapasztalható volt, de sajnos még mindig feltűnő, különösen olyan helyzetekben amikor a fedezék mögül szednek ki, majd a visszajátszás során látszódik, hogy az ellenfél számára még csak afelé igyekszünk éppen. Mindent összevetve, a Modern Warfare 4 multiplayer oldala továbbra is remek szórakozás, különösen annak köszönhetően, mert ez az első MW, amely végre a klasszikus prestige rendszert használva jelent meg. Ez annyit takar, hogy a max szint elérése után nullázhatjuk az eddig elért szintünket, cserébe megnövekedett XP lesz a jutalmunk, illetve egy rakás kozmetikai kiegészítő, amelyek ezúttal a franchise múltját kívánják megünnepelni, ami külön jópofa húzás a fejlesztők részéről.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
DMZ
Kicsit nehéz dolga van az egyszeri játékosnak a DMZ-t illetően, ugyanis ha mindenki őszinte akar lenni magával, akkor elég egyértelművé válik, hogy nem a Call of Duty lesz az a játék, ami elsőre eszünkbe jut, ha extraction shooterrel akarunk játszani. A franchise életútját is inkább a Zombies határozta meg örök harmadikként, mintsem a mostani DMZ alapját szolgáltató, MWII-ben debütált előd, de ez látszólag nem szegte kedvét a fejlesztőknek egy újabb próbától. Az Infinity Ward egyébként is teljesen elengedte, hogy megpróbálja lemásolni a Treyarch alkotását, hiába sikerült a múltban szinte tökéletesen replikálni a csapatnak az élőholtas élményt például az Infinite Warfare esetében.
A DMZ viszont nem csupán egy harmadik játékmód, hanem effektíve a Modern Warfare 4 szerves része, amely ráadásul a sima multiplayerhez is kapcsolódik, ugyanis a fegyverek fejlődése mindkét módra érvényes. Ez az opció viszont jelentősen eltér a többjátékos mókától, ugyanis a milsim felé kacsingatva, becsúszik egy kis Tarkov, egy jó adag Arc Raiders és sok más is a receptúrába, ezzel azonban inkább egy kaotikus keveréket, mintsem egy önálló élményt kapunk, amelynek nagyon nehéz megmondani, hogy a Warzone mellett van-e közönsége.
A játékmód szívét a bázisunk adja, amelyhez a DMZ-ben szerezhetünk különböző fejlesztéseket, ezzel növelve az elérhető létesítmények számát. Az itt történő barangolás a Call of Duty: WWII rendszerét veszi alapul, tehát külső nézetben zajlik, egészen addig, amíg a lőtérre nem tévedünk. A bázisunk lényegében nyersanyag-elosztás, tervezés és inventory-menedzselés szempontjából lesz fontos, azon kívül pedig egy kis HUB-ként szolgál, amelyben barátainkkal bóklászhatunk küldetések között. Maga a DMZ viszont nem úgy működik, mint egy szokványos extraction shooter zóna, szóval érdemes róla beszélni egy kicsit.
Vaktöltény
A terület nagyobbik részét ugyanis az NKA szállta meg, így a különböző bázisok, támaszpontok és állomások folyamatos megfigyelés alatt állnak. A kampánytól eltérő egységek is bevetésre kerülnek egy adott támaszpont védelme során, így találkozhatunk drónokkal, felénk ügető robotkutyákkal és egyéb érdekességekkel, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy hamar visszakerüljünk oda, ahonnan jöttünk. A térképen felbukkanó különböző események viszont jobb felszereléssel kecsegtetnek, így a rizikó ellenére mindig megéri betévedni egy jobban őrzött helyszínre. A probléma ott kezdődik, hogy az előrehaladást küldetések mögé sikerült zárni, amelyek elvégzése kulcsfontosságú a bázis fejlesztéséhez, valamint a kampány után játszódó történet megértéséhez. Ezzel csak az a baj, hogy más játékosok is ólálkodnak a zónában, akik pofátlanul képesek elrontani az élményt.
Igaz, manapság minden extraction shooter közösség PvE játékmódokért könyörög, viszont ez most tényleg szükséges lenne, ugyanis a sztori kvázi folytatja az egyjátékos kampány cselekményét. Ha valaki úgy gondolja, hogy szeretné elrontani a haladásunkat egy komolyabb küldetés közepén, simán megteheti, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ugyanis elég csak simán egy sarokban megvárni minket, hogy aztán durranjon a sörét a hátunkba.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy talán ez a DMZ egyetlen igazán értékelhető pontja, ugyanis maga a játékmód kifejezetten unalmasra sikerült.
Sajnos túlságosan sok az áthallás mechanikailag a Warzone és eközött a mód között, hogy különálló, merőben eltérő harmadikként lehessen rá referálni, miközben a játék folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy most a multival is játszhatnánk, de helyette itt próbálunk érvényesülni. A legnagyobb hátránya az egész élménynek, hogy unalmas, különösen azért, mert túlságosan narratív kiegészítőként kezelték a fejlesztés során, mintsem egy komolyan vehető módként, így érzetre egy lecsupaszított Warzone látszatát kelti, csak sokkal kevesebb aktív játékossal. A multihoz képest sokszor jóval többet kell várni, hogy bedobjon minket egy bevetésre, ráadásul érezhetően megosztott a játékosbázis is a fentebb említett helyzetnek hála, ugyanis míg valaki abszolút barátságos, mások csak és kizárólag azért vannak itt, hogy minden más játékosnak nyomorúságos perceket okozzanak. Ez a kettősség teljesen megöli a DMZ egészét, arról nem is beszélve, hogy a Call of Dutynak egyszerűen rosszul áll ez a megközelítés, gyengébb pillanataiban pedig a rebootolt Modern Warfare 3 zombie módjának érzetét kelti, ami hasonlóan egy hatalmas pályára dob be minket, csak az történetesen kizárólag PvE volt.
Verdikt
Összességében a Modern Warfare 4 egy hatalmas visszatérés, amely hosszú évek óta az egyik legjobb kampányt szállította, miközben megőrizte az addiktív multiplayer varázsát is. Igaz, a harmadik játékmód kissé elvérzik a többi kettő mellett, de háromból kettő még mindig remek arány. Ha másért nem is, a kampány miatt mindenképpen megéri befizetni erre az élményre, igaz, a 70 eurós árcédula elég húzós, de ha multizni is szeretnénk, akkor az egész éves szórakozásért abszolút megéri idén is kiváltani a CoD-jegyet.
