2017. október 30-án megjelent egy Spintires: MudRunner nevezetű játék, aminek sztorija egyáltalán nem volt, de még küldetései sem nagyon. Ennek ellenére mégis megtalálta az utat azoknak a szívéhez, akik szerint jó móka böhöm nagy vasakkal a sárban vergődni, azt lesve, hogy járművünk hogyan küzdi magát előre pixelről-pixelre, agyig merülve a rittyóban. És hamar kiderült, rengetegen vannak, akik tudják, ha egy Krazzal valahova nem lehet eljutni, akkor oda elindulni sem érdemes. Az ekkor még csupán fejlesztőként működő Saber pedig a siker láttán nem ült le a Dallas elé, hogy mindig bevágjon egy felest, amikor Jockey száját whisky éri. Sokkal inkább elkezdte kalapálni a SnowRunnert, ami immár 5 éve van velünk, jelentős mennyiségű, és kikezdhetetlen minőségű tartalommal. Most pedig úgy gondolták a stúdió derék munkavállalói, hogy ideje kikecmeregni a mocsárból, és építeni.
Bajra baj
Kiváló alkalom ez a bekezdés arra, hogy tisztázzuk, mire is vonatkozik a teszt címe, ott fent. Nos, egyáltalán nem arra, hogy ezt a játékot a sírásó szakma is felköhögné, hanem arra, hogy tevékenységünket olyan olyan területen űzzük, amin átrohant egy tornádó, megtalálta egy szökőár, átgázoltak rajta Jumanji feldühödött vadállatai, oldalba könyökölték az üres buszra elsőként felszállni akaró nyugdíjasok, és őszintén megszeretgette egy alsós osztálykiránduló csoport. Mindenütt természetes és mesterséges törmelék, ilyen-olyan hordók, rottyra vágott autók, és egy halom más dolog hever, beleértve a ma már kissé nagyothalló Tomanek Lajosné, született Karvaly Ilona elsőáldozó ruháját is. Nekünk, játékosoknak pedig nem is lehet más a feladatunk minthogy legyen tánc újra rend.
Ennek érdekében fákat vágunk majd ki, tuskózunk, földkábelt húzunk, aszfaltozunk, hidat építünk, és még egy halom olyan tevékenységet végzünk, amiért a szüleink nagyon büszkék lehetnek ránk. De száz szónak is egy a vége, a lényeg, hogy itt már nem az van, hogy a világ legbarátságtalanabb helyein kell átvergődnöd agyagot köpve és iszapot izzadva, hogy aztán úgyis felborulj. Az autózás - bár a terep messze nem urbánus - inkább egyfajta melléktevékenység, és a hangsúly az építésen van.
Nem SnowRunner, RoadCraft
Tekintve, hogy a RoadCraft nagyban eltér az egyébként valóban zseniális SnowRunnertől, annak hardcore rajongói ha nem is hajítják el úgy reflexből, mint az olimpiai bajnok gerelyhajító Németh Miklós a sporteszközét, jobb, ha tudják, hogy nem azt fogják kapni, amire várnak. A járművek, gépek üzemeltetése ugyanis leegyszerűsödött: nem sérülnek, ennélfogva nem is igényelnek javítást, a nyál sem fogy ki belőlük, és a váltót sem kell kezelnünk. Ugyanakkor ingyen ebéd nincs, mert cserébe nem is lehet őket fejleszteni. Az a helyet ugyanis, hogy mindenből van mindenünk, csak nem csillognak különösebben, sőt olykor kimondottan bontós állapotban vannak, de a feladatukat el tudják végezni. Akad persze frankóbb, szalonállapotú modell is, de majd csak később.
"A meló, a meló, duplán dolgozni de jó!"
Érintettük már az elvégezhető munkák témakörét, most lássuk kicsit részletesebben, miközben Tigris dalát dúdolgatjuk a Micimackóból. Ott van például a fa. Ami egy rendkívül gonosz teremtmény, tekintve, hogy ha kivágták, nem csinál semmit, csak fekszik. Meg kell fogni, fel kell tenni, el kell szállítani, le kell rakni, szóval van vele dolog. Ráadásul, ha kivágják, bosszúból otthagyja a tuskóját, amiben eleshet a medve elől menekülő, szerencséből éppen kifogyott Sanyi, akiből így vacsora lett. Ezért tehát el kell takarítani (Sanyit is), bár hála égnek erre van egy ügyes lánctalpasunk (a szerencsén kívül Sanyinak ilyenje sem volt). Vagy ha éppen leesett a vérnyomásunk, és nincs a közelünkben egy politikai vitaműsor, azonnal kezdjünk virtuális kábelfektetésbe, az majd rendezi. Esetleg merjünk nagyot álmodni, és kezdjünk aszfaltozásba. Természetesen nem kell 3x3 sávos autópályát építeni elválasztósávval, átereszekkel, csatornákkal, szivárgókkal, miegymással, hiszen egy ilyen katasztrófa sújtotta környezetben örüljön az ember, hogy egyáltalán szilárd felületen gurulhat majd.
Ilyenkor azzal kezdjük, hogy fogadórétegként homokot terítünk. Amiért viszont el kell menni, ki kell vinni, és le kell billenteni. Attól most tekintsünk el, hogy aki homokra az aszfaltozik, az egyéb aljasságokra is képes, mert ilyen nem csinálunk, hacsak nem akarjuk, hogy az aszfaltszakma agyonverjen az útmunkások lapátjával. Éppen elég már az is, hogy a homok a játékban egy igen makacs jószág, neki senki ne mondja meg, hogy terüljön, ezért aztán a legtöbbször úgy fog, ahogy nekünk nem jó. Lebillentés után jövünk a cuki dózerünkkel és szépen elterítjük megfelelő szintmagasságra. Aztán hopp, frissen, finoman és feketén jöhet az aszfalt, amit aszfaltterítő-géppel, más néven finisherrel fogunk behúzni. Mindenki boldog, az utca népe az ablakban ünnepel, a gyerekek önfeledten fel és alá bicikliznek Skolnyica típusú szovjet kerékpárjaikkal, miközben a rádióban Zorán azt énekli, hogy "a szerelemnek múlnia kell".
Oda nézz! Hova?
Fájdalmas ez nekem, de ha bárki azt kérdezi, "és hogy néz ki?" hamarabb kezdek el Marcus Aureliusról és a korai sztoikusokról beszélni, mert még róluk is többet tudok, mint a grafikáról. Hogy miért? A válasz oly prózai. A játék érthetetlen módon nem töltötte be sem a talaj, sem a sziklák, sem a járművek, gépek textúráját, helyettük csak elmosott foltok és vonalak voltak mindenhol. Higgyétek el igyekeztem megoldani a problémát, nem sikerült. YouTube-videók alapján igen tetszetős, de az Eifel-torony sem videón mutatja meg igazi valóját.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Hoppá, alighanem defekt
Egy pillanatra sem lehet elvitatni a Saber igyekezetét azt illetően, hogy a megszokott minőségben nyújtson új élményeket, új szemszögből. De hibák vannak, ez tény. Ott van például az a lehetőség, hogy útvonalat jelölhetünk ki gép által irányított járműveknek, amik így az utasításunkat követve fognak egyik helyről a másikra jutni. Már ha kellően maximalisták voltunk, mert ezek a járművek annyira buták, hogy amennyiben lenne még Mónika-show, abban pofoznák egymást. H nem takkra jelöljük ki nekik az útvonalat, mindenféle kritika nélkül képesek nekihajtani egy sziklacsoportnak, vagy bemenni az erdőbe, szarvasgombát keresni. Aztán ott van még a fizika problémaköre. Járműveink annyira esetlenek tudnak lenni, hogy egy alsó hangon 20 tonnás finisher a legkisebb kövön is képes végérvényesen és jóvátehetetlenül felakadni. Holott a valóságban egy ilyen kődarabból egy ekkora jármű vizet facsarna, miközben végigzörög rajta. A hangokra sem lehet azt mondani, hogy ha eddig nem vettetek egy 55 milliós Focal fejhallgatót, akkor most azonnal irány a bolt, de azért nem vészesek. Az viszont nem a játék hibája, hogy a tutorial legelső 10 másodperces tippablaka miatt majdnem hagytam a francba az egészet, mert nem tudtam, hogy úgy enged tovább, ha nyomva tartom az "F"-billentyűt, és nem megnyomom.
Nehéz verdiktet írni a RoadCrafthoz, mert egyáltalán nem rossz játék (sőt), de kicsit olyan, mint amikor Sacher-tortára kólát iszol. Egyszerűen nem olyan az íz, mint szokott lenni, mert a rendkívül finom torta elnyomja. Aki a SnowRunnerhez szokott, és bejött neki, annak ez a játék testidegen lehet. Persze nem azt mondom, hogy nem lehet egyszerre mindkettőt komálni, biztos vannak ilyen játékosok is szép számmal. A Saber ráadásul jó gazda, folyton csiszolgatja, reszelgeti a SnowRunnert is, újabb és újabb, mindig előremutató kiegészítésekkel látja el, tehát nem kérdés, hogy a RoadCraft esetében is így fog tenni. Ugyanakkor a 15-17 ezer forintos árért egyelőre gondolja meg mindenki, hogy szüksége van-e rá. A döntés meghozatalában hatalmas segítség, hogy van demója, ami szinte teljes rálátást ad arra, mit tartogat ez a cím. Ja, és majdnem elfelejtettem! Multiban hatalmasat ugrik a játékélmény.