Ha valaki megkérdezett volna 2017. márciusában, hogy mennyire lesz sikeres a Nintendo Switch, akkor valószínűleg egy közepesen lelkes "jól fog menni" kezdetű elemzést tudtam volna felmutatni. A gép hibrid természete hozott egy újszerű megközelítést a videójátékos hobbinkba, és egy egész hardver szegmenst inspirált, ami mára vált annyira számottevő jelenlétté a piacon, hogy a fejlesztőknek is aktívan kell foglalkozniuk vele. A Wii U után a Nintendónak meg kellett nyernie a következő generációt, ami kétségtelenül sikerült is. Most, 2026-ban, 155 leszállított egység után, a PS2 sarkát harapdálva, búcsúzunk a modern gaming legsikeresebb konzoljától, aminek hattyúdala egyáltalán nem szomorú.
A Nintendo talán utolsó Switchre szánt címe ugyanis a Rhythm Paradise Groove (amerikai nevén Rhythm Heaven Groove), egy pörgős, végtelenül szerethető és csodálatos zenei hátterekkel megtömött minijáték gyűjtemény. Ha a széria neve ismerős, az nem véletlen: ugyan nem ez a franchise a nagy piros óriás legerősebb exkluzívja, de a Rhythm Heaven velünk van már 2006 óta. Az első epizód még csak a Rhythm Tengoku nevet viselte (japánban ez így is maradt), mert a GameBoy Advance-re érkezett felvonást még nem tartották érdemesnek nemzetközi kiadásra. A 2008-as Rhythm Heaven óta néhány évente kapunk egy új verziót, tele új minijátékokkal, emlékezetes dallamokkal és bohókás vizuális körítéssel. A legnagyobb kihagyást az elmúlt évtizedben éltük meg, mert a 2015-ös, Nintendo 3DS-re megjelent Rhythm Heaven Megamix óta nem érkezett új rész, de a várakozásnak véget vetett a Groove, ami egyszerre búcsúztatja az első Switchet, és hoz vissza egy klasszikus szériát.
Akárcsak a Tomodachi Life: Living the Dream, a Rhythm Heaven Groove is sikerrel emlékeztet bennünket a Nintendo…különösebb oldalára. A cég nyilván a Zelda, Mario és Pokémon megjelenéseitől nőtt akkorára, amekkorára, de annak idején minden Ocarina of Time-re jutott egy fura kísérlet, amit vagy befogadott a japán (és annak kultúráját kedvelő) közösség vagy nem, utóbbi esetben pedig a cég megfeledkezett róla, és továbbállt. Sajnos a Switch életciklusa alatt ezeket teljesen elhanyagolta a cég, és a nagy franchise-okra koncentrált, de az előző generáció vége és az új generáció eleje tökéletes táptalajnak bizonyult ahhoz, hogy ismét furák lehessenek a srácok. A Tomodachi Life és a Rhythm Heaven egy limbóban létezik, ahol elég sikeresek és emlékezetesek voltak ahhoz, hogy a nagy N időről-időre támogassa egy új epizód megszületését, de sosem váltak annyira kitörő jelenségekké, hogy komoly büdzsét vagy marketinges lendületet pakoljanak mögéjük. Az életszimulátornál a TikTok mondjuk megoldotta a virális reklámozást, de a Rhythm Paradise Groove-nak erre sajnos kevés esélye van.
Ez azért sajnálatos, mert egyébként egy remek kis játékról beszélünk. Maga a mechanikai működés faék egyszerűségű: van egy kerete minden feladványnak, de valójában csak annyi a dolgunk, hogy egy vagy két gombot nyomogatva lépést tartsunk a ritmussal és megpróbáljuk elérni a lehető legmagasabb pontszámot. Amitől a Groove izgalmas lesz, az a tálalás, mert bár alapvetően tényleg csak ritmusra nyomogatjuk az A-t, egyáltalán nem mindegy, hogy autókat kell-e időben fékeznünk, vagy a szeletelésre váró paradicsomot kell elkapnunk. Minden minijáték a maga stílusával kínoz bennünket, és aki azt hiszi, hogy az évtizedes Guitar Hero tudása elrejti majd a szellemeket a tüsszentő hold tekintete elől, az nagyot téved. A Rhythm Groove fejlesztői kegyetlenül figyelnek az időzítésre és a bevitelek szorosságára, így nincs lehetőség semmilyen mellényúlásra.
Dacára annak, hogy pukkanós labdacsokat nyomunk szét, és kutyusokkal kapunk el frizbiket, a Rhythm Heaven Groove az egyik legkegyetlenebb ritmusjáték, amivel dolgom volt. Még egy Remix esetében is (ezek az adott szint korábbi pályáit keverik egy zeneszám alá váltakozó mechanikákkal) maximum három gombra kell odafigyelnünk, de a Groove olyan pontos időzítést vár el, hogy még az én relatíve erős ritmusérzékemmel is megszenvedtem néhány szintet. Ez nem azért van, mert a játék rossz vagy a képernyőmnek gyenge a válaszideje, csak egyszerűen a játék kalibrációja annyira szoros, hogy a trükkösebb időzítéseket vagy eltaláljuk tűpontosan, vagy elveszítjük a menetet. A másik oldala ennek azonban, hogy maga a játék kerete nagyon is megbocsájtó.
A Rhythm Paradise Groove nem azért van itt, hogy a 10 éve makulátlanul megőrzött joy-con párosodat most földhöz verd, és ripityára törve búcsúztasd. Elvéteni egy-egy ütemet rosszul fog esni a lelkednek, és jelentős pontkiesést fog eredményezni, de a pálya teljesítéséhez szükséges minimum olyan alacsonyan van, hogy a teszt alatt összesen egyszer fordult elő, hogy elbuktam egyet, és akkor is csak azért, mert a tüsszögő holdas pályát valószínűleg Miyamoto gonosz ikertestvére tervezte, csak azért, hogy személyesen engem kergessen őrületbe vele.
Mindettől függetlenül leülni a kanapéra, megnyitni a Groove-ot, és 20 percig macskákat ugráltatni vagy békákat kilőni csodálatos zenei betétekre még mindig a legjobb dolog, amit munkahelyi ebédszünetben csinálni lehet. A vizuális körítés ezúttal is hibátlan és a minijátékok meglepően változatosak függetlenül attól, hogy az irányítási metódus tényleg változatlan marad a nagy részükben. A zene persze itt a kulcsfontosságú körítés, és az eredeti dalok adják azt a pörgős, pop hangulatot, amire szükséged van egy bohókás ritmuskalandhoz. A remixeknél és ütősebb minijátékoknál vokállal megtámogatott betéteket kapunk, melyek tényleg a j-pop műfajának legjobbjait idézik, és annyira lendületesek, hogy simán elfeledtetik velünk a 20. újrapróbálkozás fájdalmát is.
A Rhythm Paradise Groove nem egy olyan ütős búcsú, mint amilyen ütős beköszönő a The Legend of Zelda: Breath of the Wild volt. Ez egy könnyed, helyenként fura, de nagyon szórakoztató búcsúdal a modern gaming történelem sorsfordító hardveréhez. Egy kicsit drága a tartalom mennyiségéhez képest, de ha egy használt játékboltban járva meglátjátok a polcon, akkor ne mondjatok nemet a címre, ami elbúcsúztatott egy ennyire fontos konzolt.
