Amennyiben igazán öregnek akarod érezni magad, akkor emlékezz arra, hogy neked még a Resident Evil a tankos irányítás, a pre-renderelt háttér és az a bizonyos ablakon berontó kutya. Ha már mileniálként találkoztál a sorozattal, akkor jó eséllyel a TPS-éra, a Resident Evil 4 lineáris akció-orgiája volt az első szerelmed, ha pedig Ethan Winters belső nézetes, sötét horrorja és a mereven maga elé bámuló nagyi cirógatta meg az idegszálaid, akkor már úgysem olvasol cikkeket, TikTokon tali.
A lényeg az, hogy a Resident Evil intergenerációs élmény, mindenkinek más a legjobb benne, a név köt össze minket. Ahogy a Beatlesnek is voltak korszakai, de ettől még a slágereiket világszerte mindenki ismeri. Ennek a szériának is megvan a sajátos rendszere, többféleképpen egymásba fűzve, de alapvetően a túlélő-horror minden fontosabb jegyét magára biggyesztve.
Milyen legyen akkor a kilencedik rész? Mondjuk minden, egyszerre. A Resident Evil története tele van újrakezdésekkel, irányváltásokkal, kísérletekkel. Volt, amikor a horror háttérbe szorult az akció mögött. Volt, amikor a sorozat visszavett, és újra félelmetes lett. A Requiem most kitalálta, hogy lehet ezt ötvözni is, kicsit hasonlóan, ahogy a méltán elfeledett Resident Evil 6 akarta ezt a maga idejében, csak a változatosság kedvéért jól.
Na de sikerült?
Kezdjük a jó hírrel, ne görgess tovább:
a Resident Evil Requiem tényleg jó játék lett.
Kiemelkedőnek nem mondanám, de a szériában abszolút a fenti polcokra tehető, nagyon ügyesen keresi a helyét a nosztalgiadiszkó és a 2026 legjobb slágerei közti metszetben. Ennek legvilágosabb bizonyítéka, hogy Raccoon City visszatér a játékban, illetve hőseink visszatérnek a szebb napokat is látott város romjai közé (ezt ugyebár a trailerekben is ellőtték, szóval a Capcom tudatosan marketingeszközként tekint erre a spoilerre). Ezt a várost már felrobbantották, eltemették, újramodellezték, remake-elték, szebb felbontásban is felrobbantották, megemlékeztek róla, aztán megint itt van, minden régi emlékkel együtt.
A Requiemben egy új főszereplővel indulunk útra: Grace Ashcroft FBI-os technikai elemzőt irányítjuk, akit nem azért tartanak, mert ő az iroda legjobb ajtóberúgója, hanem mert okos, precíz technikai elemző és most rá van szükség, mert a körzetben egyre több a titokzatos haláleset. Grace-t egy vizsgálatra küldik a Wrenwood Hotelbe, mert egy újabb holttestet találtak ott, a halált egy "azonosítatlan betegség" okozta. Ez a pont az, ahol a franchise régi motorosai már rutinosan felsóhajtanak, mert az "ismeretlen fertőzés" a Resident Evilben nagyjából olyan, mint amikor egy horrorfilmben valaki azt mondja: "Mindjárt visszajövök." És nem jön vissza.
Külön érdekes, hogy a helyszíni vizsgálatra küldött ügynök zárkózott és félénk csodabogár. Aki szorong, pánikrohamai vannak, nehezen teremt szemkontaktust másokkal és végre úgy reagál az őt körülvevő egyre durvább ingerekre, ahogy egy normális ember tenné. Zihál, sikolt, sír, elesik futás közben. Sok szempontból emberi karakter, gyarló és tökéletlen, akinek a bátorsága azért izgalmasabb, mert valóban a félelem legyőzéséről szól és nem a rutinról, amikor valaki már hatszor ment át biológiai apokalipszisen és bármilyen mutáns teremtménnyel való találkozás nála egy átlagos hétfő.
Igen, pont ilyen a játék másik fő karaktere, az előzetesekből már látott Leon S. Kennedy, aki az Egyesült Államok kormányának kötelékében dolgozik, a Division of Security Operations (DSO) ügynökeként. Gyakorlatilag vele a Resident Evil 4 játékmenetét kapjuk vissza, szinte minden elem ismerős lesz majd onnan.
Grace vonala erőteljesen a Resident Evil VII hangulatára és játékélményére épül, de sokkal inkább a klasszikus részek környezetébe helyezve a játékost. Sőt, több helyen erősen nosztalgikus Silent Hill vibe-ok kerítettek hatalmukba, főleg a sötét, bezárt, néhol szinte túlvilági, illetve a szakadékokkal teli városkép hangulata miatt, de ez inkább csak dizájnbeli hasonlóság. Az viszont tény, hogy a trailerben látott Victor Gideon Rhodes Hill szanatóriuma sok helyen az első Resident Evil Spencer-kúriáját idézi fel, és Raccoon City romjai is tudatosan építenek a nosztalgiára ezer szinten. Nem szeretnék spoilerezni, de ha a régivonalas játékos vagy (népiesen szólva öreg), akkor a Capcom most gondolt rád.
Külső és belső nézet, de nem ezen múlik
Csodálatos dolog 2026-ban, hogy végre szabadon eldöntheti a játékos, hogy külső vagy belső nézetes kalandot akar, és játékmenet közben is szabadon váltogathat ezek között. Alapértelmezetten Grace szorongását és a klasszikus horrort jobban adja az FPS látószög, a Resident Evil 4 hangulatát Leon háta mögött pásztázó kamerával élhetjük át autentikusan, de ha neked nem így tetszik, mert egyéniség vagy, akkor szabad a pálya.
Ám a két játékmód különbsége nem ebből fakad.
A hangulat, az akció mértéke, a túlélőhorror-elemek, sőt, még a tárgy- és craftrendszer is alapvetően eltér a különböző képességű karakterek esetében, tényleg kétféle játékot viszünk végig egy történetben, sőt, Leon esetében a játék kétharmadánál még csavarnak egyet a teljes mechanikán, új lehetőségek és fejlesztési módszerek nyílnak meg hirtelen, le is döbbentem ezen, ritkán variál ekkorákat a Capcom játék közben a dolgokon.
Grace tárhelye sokkal kisebb, folyamatosan menedzselni kell a nyersanyagokat. Nehezebb fokozaton pedig a mentéshez Ink Ribbon is kell, ez külön idegtépő kihívás lehet, amikor van összesen 8 slot a hasitasiban, és vannak olyan eszközök, amelyekből 2 darab bizony 2 helyet is foglal. Leon láthatatlan táskája lényegesen nagyobb, itt terpeszkednek a fegyverek is. Ott nem kell variálni a ládákkal, hanem mehet a daráló. Minden rettegéssel és lopakodással töltött percért kárpótolhatjuk magunkat időnként a morcossá öregedett exzsaruval sörétet pumpálva a zombikba, mutánsokba ész nélkül. Ez remek dinamikát hoz a játékba.
Ahogy az is, hogy játékon kívül achievementekként megnyíló valutát, játékon belül pedig megölt ellenfelek után is kapunk pontokat, mindkettőt máshogy, másra költhetjük el, egészen új élményt pakolhatunk össze magunknak fejlesztésekkel a következő menetre, ennél többet nem is szeretnék mesélni erről, mert nagyon jó érzés felfedezni a folyamatosan kinyíló lehetőséget. Ez a rész teljesen Resident Evil 4, csak komplexebb és itt nincs dedikált kereskedő. Ez kifejezetten jót tett a játékmenetnek is.
Értelemszerűen a tempó is ingadozik. Bolyongó, felfedező szakaszok, megölhetetlen ellenfelek előli menekülés és bujkálás keveredik a TPS-akció élményével, szerethető hullámvasút. A kampány nem túl hosszú, könnyű fokozaton 12 óra alatt kényelmesen lehozható, de minden percét élvezi az ember és a kihívást pedig oda csavarhatod, ahová nem szégyelled. Az első végigjátszás után egy ultra-nehéz mód is megnyílik, bottal nem piszkálom már meg az ilyesmit, mert van életem, tele kihívásokkal, az bőven elég, köszi. Mercenaires viszont nincs, ahogy hivatalos kommunikáció sem ennek kapcsán, nekem egyelőre nem hiányzott extra játékmód, de könnyen lehet, hogy majd a megjelenés után változik a helyzet. Akár a hiányérzetben, akár a kínálatban.
A hamuszürke ötven árnyalata
Mi lehet jó 30 év után egy Resident Evil játékban? Jelen esetben a hangulat szuper. Egyszerre működik a pörgés és a klausztrofób horror tötyögése olyan beszarató pillanatokkal, hogy sötétben, fülessel garantáltan el lesznek küldve a fejlesztők az édesanyjuk házába oidipuszi célzattal.
A látvány konzolon is lenyűgöző, megfelelő erejű PC-n (sok sikert kívánunk a mesterséges intelligencia világában minden új belépőnek) egészen biztosan parádé lesz. A képfrissítés stabil (pedig nincs teljesítmény mód), az animációk simák, a nyílt terek látótávolsága valósághű, a fény- és árnyék effektek simogatják a szemet. A zene kevés, de az érzelmeinkkel több síkon játszó, a hangok pedig - a néha lagymatag szinkronszínészi munkát leszámítva - felemelik a vizuálisan is magával ragadó atmoszférát. Szóval a bevónódással nincs gond.
Az irányítás a remake-ek polírozott játékmenetét idézi, a régi játékelemek jól működnek, az újak pedig tökéletesen ülnek. A nehézség jól szintezett, de még a babamód is hordoz azért kihívást magában, csak nem kell három tölténnyel, egy szívószállal és két ólomkatonával 300 mutáns ellen hadba vonulni minden huszadik percben.
A történet persze nem irodalmi, de meglepően jól vezetett és igyekszik a teljes szériát összefogni, értelmet és mélységet adni annak, már amennyire ez lehetséges. A párbeszédek hozzák a kötelezőt (ami azért ebben a szériában alacsony léccel fut), egyedül Leon egysoros beszólásai okoztak végig szekunder szégyenérzetet, annyira béna, nyolcvanas évek ZS-filmes akcióhőseit idéző kommentárokkal akarják valamiért keményíteni az alapvetően nemes szívű karakterét, hogy az ember egy Stallone-filmet is irodalmi mélységnek érez ezek után.
A jó karakterek jók és hősiesek, a gonosz karakterek cigiznek és nagyon gonoszok, a vírus mutálódik, a holtak felkelnek, a zöld növény továbbra is gyógyít, vagyis a sorozat minden karácsonyfadísze ünnepbe öltözteti a fát most is, de az összhatás tényleg meg is hozza az ünnepi hangulatot mellé. Nem tudok a hibákra haragudni, mert egyrészt jól ismerem őket, másrészt nincsenek újak és remekül éreztem magam játék közben. Ha ezt egy sorozat kilencedik részénél még ki lehet mondani, akkor alapvetően ez a 30 éve tartó héja-nász az avaron még mindig remek buli, részemről jöhet a tizedik felvonás.
