A Pragmata már a németországi párórás demó alatt meggyőzött arról, hogy érdemes lesz feltenni a radarra, mert sokkal többről szól ez a játék, mint amennyit a bénácska kommunikációban sikerült átadnia a Capcomnak. Már a tagadhatatlanul izgalmas és elfáradni sem hajlandó gameplay loopja is elég lenne, hogy benne tartson a játékban, de a Pragmata tele van szívvel és humorral, amit a két főszereplő közti furcsa kapcsolat koronáz meg.
Hamarosan kénytelenek leszünk megbarátkozni a gondolattal, hogy a valóságban is bensőséges kapcsolatot ápolhatunk a kenyérpirítónkkal, mert a techcégek addig nem nyugszanak, amíg lesz minden eszközünkben valami lélekre emlékeztető dolog. A Terminatorban együtt sírtunk a tömeggyilkos robotért, a 200 éves emberben pedig már el is hittük, hogy tudunk szeretni egy robotot, amíg az Robin Williamsként mosolyog vissza ránk, majd a Quantic Dream a Detroittal azt is elérte, hogy komolyan gondolkozzunk el ezekről a határokról.
A Pragmata szokatlanul könnyedén, már-már abszurd komikummal kezeli a helyzetet, ezárt Hugh és Diana kapcsolata lesz az, ami megtölti szívvel a játékot és kiemeli az egyébként szórakoztató shooterek világából. Teljesen értem a The Last of Us-hoz és a God of Warhoz való hasonlítgatást, de ez azért nem teljesen állja meg a helyét, és egyáltalán nem az ember-android ellentét miatt.
