Pragmata teszt - gép testben ép lélek

A Pragmata már a németországi pár órás demó alatt meggyőzött arról, hogy érdemes lesz feltenni a radarra, mert látszólag sokkal többről szólt ez a játék, mint amennyit a bénácska kommunikációban sikerült átadnia a Capcomnak. Már a tagadhatatlanul izgalmas és elfáradni sem hajlandó gameplay loopja is elég lenne, hogy benne tartson a játékban, de a Pragmatában van egy adag szív és humor, amiből azért szívesen kaptam volna egy kicsit többet.

Hamarosan kénytelenek leszünk megbarátkozni a gondolattal, hogy a valóságban is bensőséges kapcsolatot ápolhatunk a kenyérpirítónkkal, mert a techcégek addig nem nyugszanak, amíg nem lesz minden eszközünkben valami lélekre emlékeztető dolog. A Terminatorban együtt sírtunk a tömeggyilkos robotért, a 200 éves emberben pedig már el is hittük, hogy  tudunk szeretni egy Robin Williams-alakú dolgot, majd a Quantic Dream a Detroittal azt is elérte, hogy komolyan elgondolkozzunk ezekről a határokról.

A Pragmata szokatlanul könnyedén, már-már abszurd komikummal kezeli a helyzetet, ezért Hugh és Diana kapcsolata lesz az, ami megtölti szívvel a játékot és kiemeli az egyébként szórakoztató - és meglehetősen old-school - shooterek világából. Teljesen értem a The Last of Ushoz és a God of Warhoz való hasonlítgatást, és a demó alapján én is elhittem, hogy ez egy furcsa szülő-gyermek kaland lesz, de a Pragmata sokkal inkább egy akciójáték akar lenni, mint szívmelengető sci-fi. Mondjuk, hogy 70/30.

Én ezt a magam részéről sajnálom, mert egy jó narratíváért ölni tudnék (sic), viszont a Pragmata egy olyan minden szempontból szívmelengető retró shooter, hogy a végén szinte nem is volt hiányérzetem.

Vissza a jövőbe

A Pragmata tényleg olyan, mintha a Capcom megtalálta volna a fiókban egy elveszett Xbox 360-as akciójáték kódját, ráhúzta volna egy modern motorra és hozzácsapott egy - és tényleg egyetlen - zseniális új ötletet.

Üljetek körbe gyerekek, a papa elmeséli hogy nézett ki régebben a videójátszizás. 

Szóval a lényegesen nagyobb pixelekkel tarkított múltban a shooterek egy - azaz egy - ötlettel akartak többek, jobbak vagy leginkább mások lenni, mint a pár hónappal korábban megjelent játékok, amik csak egy - azaz egy - ötlettel akartak többek, jobbak vagy leginkább mások lenni, mint a pár hónappal korábban megjelent játékok. Az egyikben lehetett gránátot dobni, némelyikben fedezékbe lehetett bújni, a másik hagyott nagyobb területeken rohangálni, de volt olyan is, ami csak szép volt. Mármint akkor. Most már nem annyira. Ekkoriban nekünk ez pont elég volt és bár nosztalgiával gondolunk vissza ezekre az úgynevezett egyszerűbb időkre, a papalövölde már inkább a pelyhedző legénytollú suhancok humorának céltáblája, semmint 2026-os értékajánlat.

A Pragmatában ott van minden, ami csodálatosan együgyűvé tette ezeket a játékokat, de a könnyen átlátható, ugyanakkor kihívásokkal teli gameplay loop, a kiszámítható, a végére épphogy el nem fáradó pályadizájn, valamint a csupán keretet szolgáltatni hivatott egyszerű történet mellé remekül megírt dialógusokat, egy helyenként tényleg megható történetet és egy csomó modern mechanikát is felvonultat, ami az Xbox 360-érából átlökdösi a játékot az új generációba. 

Nem gépnek való vidék

Nem fogom sokat bonyolítani a dolgot, mert a Capcom sem tette, a történet középpontjában Hugh és Diana áll. Hugh egy űrhajós, aki egy összeomló holdbázison ragad, ahol az elszabadult mesterséges intelligencia a robotokat a legénység ellen fordította. Ott találkozik Dianával, egy gyerekszerű android lánnyal, aki nem emlékszik arra, miért hozták létre, de nagyon tisztában van vele, hogy egy gép és rendkívül lelkesen tanul az emberiségről és az emberségről. 

Hugh és Diana kapcsolata egyszerre aranyos és furcsa. Ez nagyjából annak köszönhető, hogy Hugh egy meglehetősen egyszerű figura, egy amolyan Paul Rudd-szerű akcióhős, aki meglepően könnyedén veszi ezt az egészet. Őszintén szólva nem túl mély karakter, de nagyon cukin próbálja Dianát megtanítani arra, hogy mit jelent embernek lenni. Diana kíváncsisága és naiv nagyon-nem-embersége viszont egy kifejezetten szórakoztató és aranyos dinamikát teremt közöttük, és habár ez az apa-lánya dolog sosem megy olyan mélyre, mint mondjuk Joel és Ellie kapcsolata, még mindig sokkal jobban működik, mint amit egy akciójátéktól elvárnál. Ha hajlandó vagy a pályákon keresgélni, akkor tovább mélyítheted a karaktereket, viszont nekem ez mindig egy lusta megoldásnak érződött, mert ezek a morzsák simán lehettek volna a dialógusok részei, és így a hatásuk is nagyobb lehetett volna.

A történet önmagában elég kiszámítható és pont arra jó, hogy valamiféle keretet biztosítson a tizenpár órás kalandnak. A gonosz mesterséges intelligencia - állíts meg, ha ezt már hallottad -, az IDUS ráeresztette a robotokat a Holdbázis lakosságára a robotokat és egyéb jól ismert sci-fi kliséket, ami nekünk nem jó és nagyon szeretnénk nem ott lenni. Gonosz vagyok, mert egyébként vannak a sztoriban meglepő - és kevésbé meglepő - fordulatok és a Holdon felépített mesterséges világ és annak technológiája tényleg szuper hangulatot teremt.

A Pragmata egyébként fájóan aktuálisnak hat a mesterséges intelligencia valóságos hajnalán, és a történet egy része nem is tűnik annyira elrugaszkodottnak, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen. Valami ilyesmi jövőt építenek most a valóságból és a társadalomból teljesen kicsekkolt milliárdosok, akiknél - egyes megnyilvánulásait hallgatva - még Diana is sokkal kevésbé tűnik robotnak.

ADHD teszt

A játék legerősebb - legösszetettebb - és legszórakoztatóbb része egyértelműen a harc, mert a főszereplők furcsa szimbiózisa zseniálisan szivárgott be a pew-pew rendszerbe is. Hugh fegyverei önmagukban valójában vízipisztolyok, mert az ellenfelek páncélját csak Diana hackelése tudja feltörni. Amikor célzol egy robotra, a képernyőn megjelenik egy kis rácsos puzzle, amit a kontroller gombjainak a segítségével kell megoldanod, figyelve arra, hogy érintsd a fontos négyzeteket. Mindezt valós időben. Miközben szaladnak feléd a robotok. És fegyvert kell váltanod. És ugrálsz el a lövedékek elől.

Ez elsőre sem hangzik különösebben egyszerűen a ADHD sújtotta agyamnak, de a játék később mindezt aggasztóan összetetté teszi. Vannak különleges mezők, amelyek növelik a sebzést, páncélt törnek, lefagyasztják az ellenfelet vagy akár egymás ellen fordítják a robotokat. Más fegyverek pedig megváltoztatják magát a hackelést, például egy bomba kisebbé varázsolja a puzzle-t, így gyorsabban lehet megoldani. Eleinte az egész egy hatalmas káosznak tűnt a időkorlátokat és multitaskingot nem tűrő agyamnak, viszont egy idő után sikerült megtalálnom azt a ritmust, amit a fejlesztők szerettek volna.

Az egésznek rendszernek van egy fantasztikus üteme, dallama, amit, ha sikerül elkapni, egy csodálatos káosszá áll össze. Ez neked - drága olvasó - valószínűleg könnyebben fog menni, de én még a játék vége felé is belebuktam néha abba, hogy egyszerre kell lőni, mozogni, kitérni, fegyvert váltani és a hackelést figyelni. Néha csak belefeledkeztem a kis logikai játékba, miközben repültek felém a rakéták, máskor pedig habzó szájjal könyököltem a ravaszon, mit sem törődve azzal, hogy valójában nem sebzek senkit.

Amikor viszont minden összeáll, a Pragmata elképesztően jó érzés.

A Pragmata is tudja, hogy nem mindenki ügyes, úgyhogy szép lassan adagolja az új mechanikákat és folyamatosan egyre nehezebb helyzetekbe kényszerít, hogy egyre gyorsabban és gördülékenyebben menjen az eleinte lehetetlennek tűnő feladat. Ahogy egy jó papalövöldétől elvárja az ember, minden megnyugtatóan lineáris pályára egy-egy főellenség köti fel a masnit és ezek azok a pillanatok, ahol igazán érezhető, hogy mennyire különleges a játék harcrendszere. Ezekből nem akarok elrontani nektek egyetlen egyet sem, mert van köztük néhány olyan, ami önmagában felejthetetlenné teszi az élményt.

Pragmatikus végszó

Az a helyzet, hogy egy kicsit félrevezettelek titeket az előzetesemben, mert bár demó alapján úgy tűnt, hogy ez a játék sokkal több egy remekül összerakott akciójátéknál, a valóságban csak egy kicsit több annál. Az egyébként kifejezetten ígéretes főszereplők kapcsolatában nem merülünk olyan mélyre, mint azt a premissza indokolta volna, viszont könnyen lehet, hogy csak én láttam bele ebbe többet, mint amennyi valójában volt benne. A Pragmata viszont ettől függetlenül is egy nagyon jó játék, ami az első órájában megmondja, hogy micsoda és aztán nem akar annál többnek látszani.

Egy rövid, pörgős, ötletes sci-fi akciójáték, amely pontosan tudja, hogy a legfontosabb az, hogy jó legyen játszani vele.