Ezerszer leírtuk már nyomtatásban és itt a GS-en is, hogy a 23 évvel ezelőtt megjelent Mafia egyértelmű ikonná vált a videójátékok világában. Egyedi története, magával ragadó hangulata, gyönyörű képi világa, és izgalmas történései sejtenként szippantották be a játékost, hogy soha többé ne is engedjék el. A második rész is pazar lehetett volna, amennyiben a kiadói idiótaság miatt nem úgy érkezik meg, hogy egyértelműen látszódjon rajta, nincs pajzsmirigye, hiányzik a veséje, és az egyik fülére süket.
Mert bizony a folytatás forgatókönyve legalább annyira nagyívű lehetett, mint az első részé, csak éppen nem került be a játékba egy csomó dolog, mert idő előtt piacra kellett dobni. A harmadik részről ne is beszéljünk, a Hangar 13 egy csapat kapucinus majom módjára trollkodta szét az egészet, persze nem szándékosan. Hozzá kell tenni, a DLC-k viszont kiválóak voltak. Ha sikerült volna elsőre így megugrani a feladatot, akkor a világban sokkal kevesebb Hangar 13 feliratú vudubaba lenne agyonszurkálva.
Aztán jött a Mafia: Definitive Edition, amivel a fejlesztőbrigád kiszabadulhatott a büntiből, hiszen egy abszolút méltó, minden szempontból az eredetihez hozzátevő terméket tett elénk. Ettől függetlenül részemről visszafogott volt a lelkesedés a Mafia: The Old Country iránt, tekintve, hogy a Definitive Edition nem igazán tudta elfeledtetni az olyan emlékeket, mint amikor a harmadik részben ha jobbra néztünk, sötét volt, ha balra, akkor meg világos.
Szolgálati közlemény
Olykor szokásom egy teszt közben gondolatjeles jegyzeteket készíteni, amik a fontosabb benyomásaimat tartalmazzák az adott címről. Jelen esetben nem írtam ilyet, de ha lenne, akkor is széttépném. Ebben az írásban nem lesz olyan, hogy a viharlámpát eldobva fel tudjátok gyújtani a szalmakazlat. Sem olyan, hogy melyik fegyvernek mi az előnye, és hátránya. Úgyis tudja mindenki, a sörétes közelről darált húst csinál az ellenből, távolra meg nem ér semmit. Nem beszélek a gyűjtögethető dolgokról, az öltözködésről, és arról, hogy a legtöbb esetben lopakodás helyett sokkal célravezetőbb a nyílt tűzharcot választani, amennyiben erre van lehetőség. Arról sem, hogy a The Old Country kései nagyon furcsa dolgok, ugyanis képesek akár már két torok elvágása után is élüket veszteni. Ezekre úgyis rá fogtok jönni magatoktól. Most, hogy ezeket tisztáztuk, irány Szicília, ahol nem biztos, hogy aki lefeküdt este, fel is ébred reggel.
Vissza a gyökerekhez
A Mafia: The Old Country minden téren visszatér oda, ahonnan indult. Egyrészt a helyszíne Szicília, vagyis a maffia óhazája, másrészt egyáltalán nem sandbox, hanem lineáris játékmenet jellemzi, ahogyan az első részt is. A történet az 1900-as évek legelején kezdődik, amikor is főszereplőnk, a fiatal Enzo Favara egy kénbányában történt baleset után, egyetlen barátját elvesztve úgy ad hangot nemtetszésének, hogy meg akarja késelni a munkavezetőt. Aki egyébként meg is érdemelné, igazi szarházi, de sajnos jobban bánik a bökővel, mint Enzo, akinek szerencséjére az utolsó pillanatban megjelenik Don Bernardo Torrisi, és beszünteti a késelős kakaskodást. Tekintve, hogy Enzót ötéves korában adta el apja a bányába, így senkije és semmije sincs, nem is beszélve bármiféle saját hajlékról.
A Don jó fej, magával viszi otthonába, ahol a fiatalember cserébe olyan menő munkákat végez, mint boros rekeszek cipelése vagy az istálló kiganajozása. Mivel ezek meglehetősen unalmas és monoton munkák, emberünk úgy igyekszik némi színt vinni a mindennapjaiba, hogy szerelmes lesz a Don lányába, aki nem rest viszonozni az érzelmeket. Egy nap, mikor a szerelmüket titkolni igyekvő páros a városban sétál, a Don ellenlábasai megtámadják őket, de Enzo hősiesen megvédi kedvesét. A keresztapa ekkor kezd el olyan formában is felfigyelni a fiúra, hogy el tudja képzelni védelmi pénz beszedése közben. Ezzel kezdetét is veszi Enzo maffiózó karrierje, amiben mindenféle tréfás és ártalmatlan kalandokon keresztül egyre jobban belesüllyed az alvilág mocskos posványába, miközben mind többen hullanak körülötte, legyenek azok ellenségek, rendfenntartók vagy családtagok.
Első benyomások
Őszinte leszek, a játék rendkívül ügyesen átvágott. Ahogy elkezdtem vele játszani, olyan volt, mintha 8-10 évet visszarepültem volna az időben. Legalábbis ami a grafikát illeti. Olyannyira, hogy percről-percre egyre sűrűbben tekintgettem a szekrény tetején lévő, átlátszó folyadékot tartalmazó palack felé. (Abban tartom ugyanis a pi-vizemet.) Főleg azért voltam kissé levert, mert bár a látványt erősen véleményesnek tartottam, a játék hardverelemenként falta fel a gépem. Aztán sikerült feljönni a bányából, és az első olyan alkalommal, amikor Don Torrisi udvarából kikerült a főhősöm a kerítésen kívülre, rájöttem, hatalmasat tévedtem. Ez a játék nemhogy csúnya lenne, hanem az arra fogékony felhasználóknak egy zsupszkulcsot nyom a kezébe, aminek a segítségével azonnal Szicíliában teremnek. Elképesztő, ahogy a Hangar 13 megvalósította a környezetet. Az ember szinte a bőrén érzi a délolasz nap melegét, és mélyet szippantva szívja be a levegő tengervíztől sós illatát, miközben a fülében hallja a kabócák zaját vagy a sirályok rikácsolását. Mondjuk tényleg hallja, hiszen szólnak a hangszóróból. Az egész környezetet, a teljes térképet úgy valósították meg, hogy süt belőle a századelős hangulat és az Olaszországgal egyébként is együtt járó történelmi jelleg. Azt lehet mondani, hogy aki jelenleg nem engedhet meg magának egy délolasz nyaralást, az járja be a játék térképét, lényegesen olcsóbb lesz.
És akkor még szót sem ejtettünk a háttérben magasodó, folyton füstölgő Etna látványáról. Hozzá kell tennünk, van is időnk nézelődni, mert a sztori olyan nehezen indul be, mint egy fészerben talált Wartburg 353. Kell türelem ahhoz, hogy eljussunk az első pisztolylövésig, utána viszont szinte csak a fegyverek beszélnek. De ha már beszéd: a játékban választható szicíliai nyelv is annak, aki egészen autentikus élményre vágyik. Ami már csak azért is jó, mert bár hivatalosan olasz dialektus, de voltaképp külön nyelv, hiszen saját szókinccsel, nyelvtani szabályokkal és fonológiával rendelkezik. Viszont akad egy hátránya. Aki nem érti hallás alapján, annak olvasnia kell a feliratot, úgy pedig elég nehéz nyolcvannal száguldani egy erdei ösvényen.
"Egyre keményebb vagy, Frisco." "Egyre."
A játék forgatókönyve egyértelműen igyekszik hasonló ívet leírni, mint az első részé. Az események alakulását szépen felépítették, ahogy 23 évvel ezelőtt, és most is érezzük, amint egyre komolyabbá válik a helyzet, úgy a Torrisi családon kívül, mint belül. Miközben aktív résztvevői vagyunk a dolgoknak, ismét kialakul bennünk egy olyan érzés, hogy főszereplőnknek egyszerűen nincs más választása, mint egyre több embert küldeni a föld alá.
A fejlesztők egyébként vagy ötlethiányban szenvedtek, vagy pusztán csak tisztelegni szerettek volna a klasszikus Mafia előtt. Van ugyanis utcai lóverseny, ahol sajnos a Don zsokéja pont alkalmatlanná válik a feladatára, és mi ugrunk be helyette (ahogy az első részben is az autóversenyen). Akad egy olyan küldetés is, ami jellegében erősen emlékeztet a régi Mafia azon részére, amikor egy templomi temetés során tör ki esztelen lövöldözés. De mindez nem lényeg, sokkal fontosabb, hogy a küldetések rendre feszesek, izgalmasak, rendkívül akciódúsak egy-két kivételtől eltekintve, de ezeket nem részletezem, mert csak megint elájulok. A helyszínek nagyon autentikusak, és eltekintve a lopakodós részektől, a küldetések szerfelett változatosak. Később lesz szó a hangokról, de azt itt említeném, hogy a fegyverek dörrenése igen meggyőző, és ha nem az élet kioltására alkalmas eszközök lennének, azt mondanám, öröm őket hallgatni.
Ami pedig a karaktereket illeti, szépen kidolgozott figurák, maga a Don pedig annyira keresztapa, hogy szinte már klisés. Végre nem elaggott maffiafőnökök küldözgetik az embereiket egymás lemészárlására, hanem életerős férfiak néznek egymással farkasszemet. Érdekes egyébként, hogy míg a család és az omerta fontosságának súlya abszolút átjön, a barátság, és az összetartás kicsit hígabban van jelen. Hiába kap Enzo egy olyan pajtást, akivel szinte össze vannak nőve, valahogy mégsem alakul ki köztük olyan kötelék, mint akár az első, vagy a második rész főszereplői között.
A nagybetűs hangulat
Vagy az történt, hogy a Hangar 13 legénysége teljes egészében lecserélődött, vagy az, hogy a srácok tényleg megtanultak olyan Mafiát készíteni, ami a régi rajongók szemében is megállja a helyét. A játék ugyanis rendkívül jól visszaadja az egykori szicíliai maffia jellegét. Az ugyanis sokkal kegyetlenebb volt, mint tengerentúli társa. Itt nincs finomkodás, ha megkárosítasz, meghalsz. Ha elveszel valamit, ami az enyém, meghalsz. Ha üzletet kötsz a hátam mögött (vagy ahogy Hoffer Józsi mondta: "a hátam megett"), meghalsz. Ha kimégy a barlangból, meghalsz. Jó, ez utóbbi egy kislányról szóló mesében hangzott el a Croodék című animációs vígjátékban, de értitek. Elég egy apró hiba, és meghalsz.
A Mafia: The Old Country olykor egészen belülre viszi a játékost a Don köreibe. Például Enzo befogadása a családba, egyenesen hátborzongató jelenet. Egy-egy fontos ember elvesztésekor érezni a fájdalommal vegyes dühöt és a bosszút fogadó ember vérszomját. Nem is beszélve arról a - játékosban egyre erősödő - benyomásról, hogy egy ilyen életnek egyszerűen nem lehet jó vége. Habár Enzo kicsit másként kerül bele abba a körbe, ahonnan már nincs visszatérés, nagyjából hasonló utat jár be, mint az első rész Tommyja, vagy a folytatás Vitója.
Időbe tellett egyébként, hogy rájöjjek, mi az, ami annyira hangulatossá teszi az egyébként vérmentes jeleneteket is. Ez nem más, mint a rengeteg hang. A játék nagyon sok hangot alkalmaz, rengeteg "zaj" került bele, ami két kézzel tolja előre a hangulatot. Nagyon autentikusak a zenék, amire persze lehet azt mondani, hogy nem nagy mutatvány délolasz dallamokat pakolni egy játékba, de ennél sokkal többről van szó. Ennek az egésznek, tehát amit a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, rendkívül szórakoztató, igazán izgalmas, nagyon szicíliai, és nagyon maffiás végeredménye van.
Amikor nem sül el a fegyver, pedig kellene neki
Még mielőtt azt hinnétek, hogy a Mafia: The Old Country úgy kirúgta alólam a széket, hogy azóta sem tértem magamhoz, lássuk, mik a negatívumok. Először is, van egy gyönyörű környezet, de a játékmenet lineáris. Olykor persze kocsikázhatunk kedvünkre, de egy ilyen térképet parlagon hagyni, vétek. Másodszor, rengetegszer kidobott az asztalra, és teljesen random pillanatokban. Nem csak átvezető videó lejátszásakor, á, dehogy. A legnagyobb tűzharc közepette is, bár lehet, hogy ezt csak azért tette, mert úgy érezte, így ötven felé közeledve már nem jó, ha ennyire fent van a pulzusom. Továbbá ott a nehézség kérdése, ami skálázható. Csakhogy, ha nem a legkönnyebbet választod, az összes ellenfeled átmegy Vaszilij Zajcevbe, aki a sztálingrádi csata mesterlövészeként írta be magát a történelembe. Úgy telepumpálnak ólommal, hogy egy röntgenosztályon senki nem venne ólomkötényt, csak beállnának mögéd. Habár a korábbi részekben időnk jelentős részét töltötte ki az autózás, itt jóval kevesebbet fog, és kevesebb is a négykerekű. Ez azonban egy pillanatra sem gátolt meg abban, hogy egyszer a Donnal kocsikázva úgy berepüljek a patakba, hogy többet ki se tudjak jönni. Az utolsó checkpoint betöltése segített csak.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Nézzük a hardverigényt. Bár a grafika valóban szép, de messze nem annyira, hogy így zabálja a vasat. Főleg tragikussá tud válni a helyzet akkor, ha az ember bemegy a városba (ami amúgy leginkább falu, de ne sértsük meg őket). Ilyenkor a nosztalgiázás jegyében hamar bele tudunk futni egy cuki kis diavetítésbe, csak míg gyerekkoromban kimondottan érdekes volt így az "Egér a Marson"-t nézni, a Mafiát játszani nem annyira kóser. Végül - csak, hogy a sztori se maradjon ki az ekézésből - Enzo és Isabella szerelme az első részhez hasonlóan megint úgy eszkalálódik házassági szándékig, hogy közben szinte alig történik valami. Alig találkoznak, hetekig egymáshoz sem érnek, de közben meg úgy lángol a szerelem, hogy a biztonság kedvéért behoztam a kocsiból a poroltót.
Fine del gioco, bastardo
Játékokról tesztet írni szubjektív dolog, ez is elhangzott már számtalanszor. Klasszikus Mafia csak egy van, és jó eséllyel egy is marad. Viszont a Mafia: The Old Country is olyan lett, hogy belőle is egy van. A Hangar 13 olyan terméket adott ki a kezéből, ami méltóan viszi tovább a nevet. És bár szerte a neten azt lehet olvasni, hogy 10-12 óra az egész, é úgy tettem bele ennél szignifikánsan többet, hogy valójában folyamatosan játszottam. Csak közben nézelődtem, hallgatóztam, olykor kiszaladtam egy sörért szikvízért, vagy elintéztem egy gyors telefont. És ha azt kérditek, hogy megéri-e megvenni? Nos, azt gondolom, jelenleg még nem, mert ehhez egyszerűen ezzel a tartalommal túl drága. Az újrajátszhatósága objektíven nézve a nullához közelít, ráadásul szerintem nem túl sokan szeretnék a vontatott elejét ismét végig csinálni. Persze azt sem mondom, hogy meg kell várni, amíg májkrém mellé adják a Tescóban (hogy egy klasszikust idézzek). De egy jó akciózásnál simán megéri lecsapni rá.
