Kamaszként kevés dolgot vár jobban az ember a nyári szünetnél, és kevés dolgot rühell jobban a költözésnél, éppen ezért nem esik nehezünkre átérezni a 16 éves Swann Holloway helyzetét, aki épp azon a mágikus nyáron talál új barátokat, amikor az apja munkája miatt költözni kényszerül a családja. Persze felnőtt fejjel már tudjuk, hogy a tábortűz mellett legurított első sörrel vagy vérszövetséggel megpecsételt barátság nem feltétlenül állja ki az idő próbáját, az élet hajlamos elsodorni egymás mellől az embereket, ahogy tette végül Swann-nal és barátaival is. Igaz, az ő esetük annyiban különleges, hogy tudatosan döntöttek úgy, megszakítják a kapcsolatot egymással, és ennek az oka az a rejtély, amelynek a végére kell járnunk a két, egyenként cirka hat óra hosszú fejezetre bontott történet során.
Noha a Lost Records: Bloom & Rage a besorolása szerint kalandjáték, helyesebb lenne interaktív drámaként hivatkozni rá, ugyanis a műfaj tradicionális elemei közül fejtörőket csak nyomokban tartalmaz, miközben a tárgyak használatában is a szükséges minimumra szorítkozik. Meg lehet ugyan tapogatni ezt-azt, és Swann kommentálja is tisztességgel, amit közelebbről megvizsgálunk vagy a kezünkbe veszünk, de az élmény magvát nem ezek alkotják, hanem a többnyire visszaszámlálóval ellátott feleletválasztásra épülő dialógusok, a hibátlan zeneválasztással és stílusos képekkel közvetített hangulat, valamint a jó adag misztikummal átszőtt sztori. Ez a koncepció ismerős lehet mindenkinek, akinek volt már szerencséje a Life is Strange-játékokhoz, a hasonlóság pedig nem a véletlen műve, ugyanis a Bloom & Rage mögött is az a Don't Nod áll, amely az említett szériát a kultikus első résszel felhelyezte a térképre, és most egy új franchise-t kíván útjára indítani.
Öribarik
A cselekményt a már említett Swann, egy visszahúzódó tinilány szemszögéből élhetjük át, aki láthatóan kényelmetlenül érzi magát társaságban, és sokkal szívesebben szemléli a világot videókamerája lencséjén át. Ennek a hobbijának és a véletlenek összjátékának köszönhetően ismerkedik össze 1995 nyarán három korabeli lánnyal, a hírnévről és csillogásról álmodó Norával, a jelentőségteljes hivatásra vágyó Autumn-nal, valamint a barátaiért bármikor kiálló, bárkivel szembeszálló Kattel. Ők négyen a következő hetekben elválaszthatatlanokká válnak, kialakítják a saját kis birodalmukat a Velvet Cove-ot övező erdő mélyén, punk zenekart alapítanak, és szimplán csak élvezik, hogy van, akivel együtt heverészhetnek a tóparton, van akire számíthatnak, ha baj üti fel a fejét, és van, aki előtt megnyílhatnak, ha könnyítenének a lelkükön. Véd- és dacszövetségük azonban idővel komolyan próbára tétetik, amikor kiderül, hogy egyikőjük szörnyű titkot őriz. A Don't Nod játékai mindig is sportot űztek abból, hogy elaltatják a gyanúnkat, elhiteti velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán látszólag a semmiből érkezik a kijózanító pofon, mi pedig azon morfondírozunk, hogy miért is nem vettük észre hamarabb a jeleket, holott végig ott voltak a szemünk előtt.
Erre a fajta érzelmi hullámvasútra most is számíthatunk, a gond a letaglózó revelációig vezető úttal van: a Don't Nod montreali stúdiójának írói ugyanis csúnyán elmérték az arányokat, és miközben minden erejükkel azon fáradoztak, hogy felébresszék bennünk a sóvárgást elveszett gyermekkorunk után (tegyük hozzá, eredményesen), szinte teljesen a háttérbe szorították a központi rejtélyt és ólomcipőket húztak a cselekmény lábaira, amitől az alig-alig botladozik előre. Mindez ahhoz vezet, hogy még azok is elnyújtottnak, sőt egyenesen unalmasnak fogják találni a történet első felvonását, akik amúgy kimondottan kedvelik a lassan építkező sztorikat. A második részre már számottevően javul a helyzet, jobban pörögnek az események, de akkor is nehezen szabadul az ember az érzéstől, hogy szükségtelenül rabolták az idejét.
A cselekmény vontatottságra részben abból fakad, hogy az 1995-ös események felidézését folyton megszakítják 27 évvel később, vagyis a jelenben játszódó jelenetek, amikor is Swann a barátaival próbálja feleleveníteni az időközben kuszává, pontatlanná vált emlékeket. Ez a közös múltidézés foglalja keretbe az akkor történteket, amelyek alakulásába természetesen nekünk is van némi beleszólásunk - a hajdanán meghozott döntések, a személyes kötelékek erősödése/gyengülése, továbbá az, hogy az alkalmanként felkínált verziók közül melyik emlékképet tekintjük valósnak (például hogy milyen színe volt a zenekarlogónak, vagy hogyan kezdődött egy dalszöveg), vezetnek majd el a lehetséges végkifejletek valamelyikéhez.
Kamera által homályosan
Swannhoz annyira hozzánőtt a kamerája, hogy a fejlesztők nemcsak a tiniket foglalkoztató kérdéseket, úgymint az útkeresés, az identitás, a szorongás és a lázadás témáit is körüljáró történet elmesélésének, de a játékmenetnek is a részévé is tették a felvételek rögzítését. Ezek pár esetet leszámítva teljesen opcionálisak, tehát csakis rajtunk múlik, hogy mennyi időt szánunk tematikus videók készítésére például állatokról, éjszakai játszótérről, elemek tépázta erdei kunyhóról. A néhány másodperces snitteket tetszőlegesen mixelhetjük, és amint összeáll egy komplett anyag, azt lejátszhatjuk, miközben Swann hozzáfűz valamilyen kommentárt, kontextusba helyezve a felvételen látottakat.
Dicséretes, hogy amikor használjuk a kamerát, a kép szemcséssé válik és a színek is fakóbbak lesznek, ráadásul ilyenkor a játék is nézetet vált, így már nem Swann válla fölött átkukucskálva szemléljük a világot, hanem az optikán keresztül. Emellett akkor is a saját szemszögű kameranézet köszön vissza, amikor 2022-be ugorva merengünk a múlton. A két idősík vizuális megkülönböztetéséért szintén jár a jó pont, s bár korrekt, a szemnek kellemes látványt kapunk, közben elő-előjönnek az Unreal Engine generációk óta megoldatlan problémái, élükön a késve betöltődő textúrákkal. Technikai oldalról még az alacsony fps-számba (különösen a jelenbe lépve szembetűnő), valamint a hangkeverésbe köthetünk bele. Hiába fantasztikus a soundtrack és jó a színészi játék, ha egyszer rendszeresen előfordul, hogy a szereplők egymás szavába vágnak, sőt a sajátjukba is. Értsd: a játék nem mindig várja meg, hogy szünet álljon be egy 1995-ös dialógusban, simán elnyomja azt egy kapcsolódó, 2022-es visszaemlékezés szövegével. Ez persze lehet tudatos dizájneri döntés is, ám annak elég szerencsétlen.
Mindezek kétségtelenül bosszantó hibák, de nem fatálisak, és a legkevésbé ezeken fog múlni, hogy elnyeri-e tetszésedet a Don't Nod Montreal alkotása. Amennyiben kedveled a hasonló stílusú játékokat, a szívednek kedves a '90-es évek hangulata (ezt nagyon jól eltalálta a csapat, Swann szobája igazi nosztalgiabomba), és nincs ellenedre a kínzó lassúsággal csordogáló cselekmény, sem az, hogy a Bloom & Rage misztériuma csak nagy sokára fedi fel magát, akkor adhatsz neki egy esélyt. Ha viszont az iménti feltételek közül csak egy is hibádzik, akkor inkább várj a következő Lost Records epizódra, hátha annak sikerül végre kilépnie a Life is Strange árnyékából.