Távolról sem volt hibátlan, mégis sikerült a 2015-ös Life is Strange-nek játékosok millióit levennie a lábukról. Ebben kétségtelenül kulcsszerepet játszott a Dontnod által kigondolt formula, amely voltaképp az interaktív dráma és a hagyományos kalandjátékok határmezsgyéjén egyensúlyozó felnövéstörténet, nyakon öntve jókora adag misztikummal és megfűszerezve némi kisvárosi bájjal. Kisebb-nagyobb módosításokkal ugyanezekből az alkotóelemekből kutyulták össze nemcsak a LiS széria további tagjait (úgymint a második részt és a Deck Nine-féle Before the Stormot), de a Dontnod későbbi próbálkozásait is a műfajon belül (mint Tell Me Why-t és a szereplőválasztása miatt kakukktojás Twin Mirrort).
Ugyanakkor az eredmény a legjobb esetben is csupán megközelíteni tudta azt az erőteljes emocionális hatást, amit az első LiS váltott ki számos játékosból - így belőlem is -, de megismételni vagy túlszárnyalni sohasem. A szó szerint a szereplők érzelmeivel játszó legújabb résznek azonban kis híján összejött a bravúr.
Érzed, amit én?
Míg Max Caulfield az időt tudta manipulálni (Life is Strange) és Sean Diaz kisöccse, Daniel tárgyakat mozgatott a puszta akaratával (Life is Strange 2), addig a True Colors központi alakját, Alex Chent első pillantásra kevésbé izgalmasnak vagy hasznosnak tűnő képességgel ruházták fel. A lány ún. empata, azaz olyan személy, aki ráhangolódik mások érzelmeire. A Deck Nine tolmácsolásában ez úgy fest, hogy ha valakit épp elönt egy különösen erős érzés, azt egy Alex számára tisztán kivehető aura veszi körbe, és a lány előtt a kiváltó okok sem maradnak titokban, tehát olyan, mintha olvasna az illető gondolataiban. Ugyanígy képes felidézni bizonyos tárgyakhoz fűződő emlékeket, ha azok valamilyen érzelmi kitöréssel álltak kapcsolatban.
De amiért mégsem tud ajándékként tekinteni adottságára, az nem más, mint hogy a másik fél érzelmei őt is magukkal ragadják, tehát eluralkodik rajta a harag (vörös aura), a félelem (lila aura) és a szomorúság (kék aura) is. Nehéz gyerekkora miatt egyébként szinte nem is ismer más érzést, csak az imént felsoroltakat.
Alex sorsa akkor fordul jobbra, amikor nyolc év után ismét találkozik bátyjával, aki egy coloradói bányászvárosban, a festői szépségű Haven Springsben telepedett le; ott szerzett barátokat, alapított családot, és szeretné ebbe húgát is bevonni. Gabe közvetlensége és kedvessége, a főutcán tett séta, a látogatás a virágüzletben és a lemezboltban, az első egy-két órában megismert jó barátok és szomszédok miatt úgy érezhetjük, ezen a helyen nem történhet semmi rossz. Csakhogy egy Life is Strange-nek elengedhetetlen alkotóeleme a főszereplő világát a feje tetejére állító tragédia.
Hosszasan vitatkozhatnánk arról, hogy jó ötlet-e a megjelenés előtt elspoilerezni egy történet talán legmegrázóbb fordulatát, a Deck Nine írói mindenesetre úgy gondolták, semmit sem von le játékuk értékéből, ha már a bejelentő előzetesben szembesülünk az egyébként kimondottan rokonszenves és szerethető (naná, így jobban fáj) Gabe halálával. Emiatt kevésbé hatásos az ominózus jelenet, mint lehetne, de legalább a részletekkel nem voltunk tisztában előre, így máris adott a megoldandó rejtély. Alex a képességére és Gabe közeli barátaira, a Life is Strange: Before the Stormban megismert LARP-rajongó Steph Gingrichre, valamint a fiatal parkőrre, Ryan Lucanre támaszkodva igyekszik kideríteni, hogy miért kellett meghalnia a bátyjának.
Ékszerdoboz a hegyek között
Fontos különbség a vegyes fogadtatású Life is Strange 2-höz képest, hogy a True Colors cselekménye néhány visszatekintést leszámítva mindvégig Haven Springs kulisszái között marad, ezáltal a képeslapra kívánkozó városka is a elválaszthatatlan részévé válik a 12-15 órás történetnek. Az épp a tavaszi fesztiválra készülő Haven Springs minden négyzetcentiméterén érződik, hogy otthonuk idealizált mását alkották meg a részletekre is gondosan odafigyelő coloradói fejlesztők, tényleg élvezettel sétálgattam a szériára jellemző módon többször is láthatatlan falakkal lezárt területen (máskor azért sikerült organikusan megoldani).
Nem sajnáltam az időt arra, hogy gondosan átvizsgáljak minden sarkot hasznos vagy csupán a hellyel kapcsolatos ismereteimet bővítő információmorzsák után kutatva, sem pedig arra, hogy végighallgassam az NPC-k egymás között folytatott diskurzusait, megszondázzam az érzéseiket, és ha lehetőségem nyílt rá, akár még segítsek is nekik. Még inkább lenyűgözőnek találtam az épületbelsőket; kivétel nélkül mindegyik karakteres atmoszférával bír, a már említett lemezbolt (és rádióállomás), valamint Jed Lucan kocsmája a kedvenceim közülük.
Az arcára van írva
Bár Haven Springs apró részletekben elvesző ábrázolása is elismerésre méltó, mégis jóval nagyobb előrelépésnek számít a franchise történetében, hogy végre sikerült valóban kifejező mimikával ellátni a szereplőket. E tekintetben olyan jó munkát végzett a Deck Nine, hogy aurák nélkül is világosan leolvashatók az arcokra kiülő érzelmek, ráadásul mindehhez hibátlan ajakszinkron társul, ami eddig szintén nem tartozott a Life is Strange-ek erősségei közé. Szintet léptek a dialógusok is; ezalatt azt értem, hogy szinte sosem hatnak művinek, ami részben annak is köszönhető, hogy az írók nem erőltettettek semmiféle trendinek vélt szlenget.
Pusztán vizuális szempontból mérlegelve bátran kijelenthető, hogy a True Colors fölébe tornyosul elődeinek. Kár, hogy a kifogástalan (bár ez természetesen ízlés dolga) művészeti megvalósítást zavaró technikai probléma gátolja meg a kiteljesedésben. Történt ugyanis, hogy a fejlesztők a filmszerű élményre hivatkozva 30 fps-ben limitálták a konzolos változatokban a képfrissítést, de nehéz ezzel a kompromisszummal úgy együtt élni, hogy még Xbox Series X-en és PS5-ön is jól érzékelhető recegést tapasztalunk játék közben. Valamelyest javult a helyzet az első tapasz óta, de még nem tökéletes, a 60 fps-es, opcionális performance mód hiánya pedig fájó hiányosság marad mindaddig, amíg utólag egy frissítéssel elérhetővé nem teszik az arra alkalmas platformokon. Feltéve persze, hogy egyáltalán vannak ilyen tervei a csapatnak.
Nem érheti viszont szó a ház elejét, amikor szinkronért és mocapért felelős színészek alakítását kell megítélni. Ritka az, hogy ilyen jól eltalálják mindegyik karakter hangját, fokozottan figyeltek a harmóniára a mindenkori hangszín és érzelmi állapot között (értsd: tényleg játszottak a hangjukkal, nem csak felolvasták unottan a papírról a nekik írt sorokat). Ami pedig a zeneválasztást illeti, az már megint 10/10-es, amennyiben persze kedvelitek az indie popot, de más igazából nem is passzolna a Life is Strange-ek hangulatához.
A legjobb kezekben
Sok tekintetben kiforrottabb a True Colors bármelyik korábbi Life is Strange-nél, a karakterek viszonyainak ábrázolása lényegesen érettebb, a románcopciók kidolgozottabbak, egyedül drámaiságát illetően marad alul az első résszel szemben, valamint hiába hozunk meg egy sor döntést játék közben, azok hatása a történetív gerincére minimális, azaz így is, úgy is ugyanarra a végkifejletre fut ki, ami csalódást keltő. A tempót ugyanakkor túlnyomórészt megfelelőnek találtam, mindössze a LARP-os (szerepjátékos karaktereiket beöltözve személyesítik meg a résztvevők, akik harcot is imitálnak) közbülső epizód keltette filler benyomását, az utolsó pedig meglátásom szerint túl hamar ért véget.
Bár a True Colors is megőrizte elődei epizodikus struktúráját, szerencsére egyetlen csomagban kaptuk meg az egészet, így nem szakítja meg hónapokra nyúló várakozás az élményt. Mellesleg az előzménynek szánt, Steph karakterére fókuszáló Wavelengths bónuszepizód is itt toporog már a küszöbön.
Nem különösebben nehéz fogást találni a Life is Strange: True Colorsön, de a történetvezetés apróbb megingásait jól ellensúlyozzák a gondos odafigyeléssel megírt fő- és mellékszereplők. Nincsenek unalomig ismert klisék, sem egyetlen pillanat alatt kiismerhető kétdimenziós figurák. Megismerni viszont kétségtelenül csak akkor tudjuk őket igazán, ha időt szánunk Alex naplóbejegyzéseinek és a mobiljáról elérhető üzeneteknek, illetve fórumposztoknak az átböngészésére, valamint nem akarunk botor módon a lehető legrövidebb úton végigrohanni a fő cselekményszálon, mert különben kimaradunk a többiek személyes drámáiból, amelyek a párkapcsolati problémáktól a súlyos betegséggel való megküzdésig terjednek.
Mindezen túl arra is futotta a Deck Nine erejéből, hogy részben kihagyható minijátékokkal szórakoztasson minket, míg Haven Springsben időzünk, ezzel is bizonyítva, hogy szükségtelen aggódni amiatt, hogy a jelek szerint végérvényesen átvette a stafétát a Dontnodtól, és mostantól egyedül gondozza a Life is Strange franchise-t. Kár is tagadnom, hogy a True Colors elvarázsolt, így aztán alig várom, hogy megtudjam, legközelebb hol, kivel és milyen különleges képességekkel bővül a kalandok sora.
