Lies of P: Overture teszt - még több hazugság

A Neowiz és a Round8 2023-as szerelemgyereke egy fura vadhajtás. A Lies of P egy művészetileg kimagasló cím volt, aminek zenei betétei, vizuális körítése, melankolikus atmoszférája és szerteágazó története egy olyan egyveleget alkotott, ami nagyon ritka a saját műfajában.

Ugyanakkor komoly foltok rondították a képet: a bossok dizájnjai helyenként kérdésesek voltak, a szörnyek pozicionálása itt-ott nevetséges volt, és bár rengeteg eszközt kaptunk karakterünk finomhangolására, a játék aktívan kierőszakolt belőlünk egy agresszív stílust. Egy vaskos DLC-vel bizonyíthatta volna a fejlesztőcsapat, hogy tanultak az alapjáték hibáiból, de sajnos nem ez történt: ez "csak" még több Lies of P.

Mondjuk baj-e ez egyáltalán

A sztori az alapjáték kampányának közepéből rángat ki és dob le bennünket egy olyan Kratba, ami látszólag a múltban ragadt. A történetről nem akarunk sokat elárulni, de egy fordulatos kis mellékszálat kapunk, aminek vége egyrészt szívszorító, másrészt nagyon szépen belekanyarodik a főkampány meséjébe. Itt-ott ismerős arcokat és helyszíneket is látni fogunk, de a pályák nagyja teljesen új, és művészeti alapjaik lenyűgözően változatosak. A többi között vár ránk egy lerobbant állatkert, egy vidámpark, egy barlangrendszer és az északi sark. Vannak bőven meglepetések, de sajnos, ami a tényleges pályatervezést illeti, abban nincsenek nagyobb eltérések az eredeti stílusától. Itt legalább kapunk egy helyszínt, ahol pár opcionális minijáték felbontja a szokásos baktatást.

Ugyan a mellékutak rövidek és nincsenek túl kreatívan elrejtve, de ha bejárjuk mindet, akkor rengeteg jutalmat kaphatunk. Ezek közé tartoznak P gyönyörű új szerelései, statisztikáit befolyásoló alkatrészei és természetesen új fegyverei, melyek mind egyedi játékélményt kínálnak. Nem akarjuk itt sem lelőni a poént, de már a legelején megtalálható íj is elég erős indikációja annak, hogy a főkampány szokásos soulslike alapjai után, itt most fura és menő cuccok várnak.

A fentiek tették igazi élménnyé a Lies of P: Overture-t. A sztori, az új és régi karakterek, a fegyverek és zónák mind csodálatosra sikerültek. Ahol az élmény ismét csorbul, az a harcdizájn.

Itt nincs mit tanulni

Egyrészt, ha marhára meguntad az első Lies végigjátszásod után, hogy minden sarkon nyakadba ugrik valami, akkor nem ezt az élményt keresed. Az Overture fejlesztésén még mindig dolgozott az az egy pályatervező, aki valamiért marhára élvezi a nyakadba ugrasztani az egy ütéstől összecsukló katonákat. Ez ráadásul rosszabb, mint valaha: a DLC végéhez közeledve már komikus volt, ahogy egy-egy szobát csak azért raktak le a fejlesztők, hogy legyen honnan kiugrania egy takarító-bábunak. Egy szekció egészét végigröhötem, mert a testek között sétálva már pontosan tudtam melyik fog felkelni, a láthatatlan szkript-vonal átlépése után. Ezeket aztán szépen vissza is fektettem, mielőtt az animációik befejeződtek volna.

A boss harcok sem sikerült hibátlanra sajnos. A nyolc új főellenség fele ténylegesen szórakoztató csatákat hozott, melyekben a kedvenc buildjeimet próbára téve, fair ütközetek után ízlelgethettem az édes győzelmet. Amikor a Lies of P defenzív és offenzív lehetőségei összeállnak egy egységes és gyönyörű tánccá, akkor azt hiheted, hogy a játékot Hidetaka Miyazaki szolgálta fel neked, egy csillogó mosoly kíséretében. Ugyanakkor, ha nem áll össze a dolog, akkor nagyon nem áll össze, és a bossok nagyjából fele ezt demonstrálja is. Pont úgy, ahogy az alapjátéknál, ezek itt is kikövetelik a szakadatlan agressziót, amit az első komolyabb csatával, a Tyrannical Predatorrel lehetne a legjobban példázni. Ha megpróbálsz óvatosan mozogni körülette, hárítással és elugrással védekezni, akkor a cucc a méreténél fogva szét fog tépni, és esélyed sincs. Viszont ha a hatalmas, állkapcsait szétfeszítő harapását úgy próbálod elkerülni, hogy gyakorlatilag beleugrassz a szörnyeteg arcába, akkor a kroki hirtelen nem tud veled mit kezdeni és büntetheted őt szabadon.

Sajnos a bossok felével ez a helyzet, ami csak azt mutatja, hogy dizájnerek még mindig nem tanulták meg a "a kevesebb több" aranyszabályt. Az egyszerűbb támadásokat, használó ellenfelekkel egy élmény volt a tánc, és annak ellenére is meg tudtak izzasztani, hogy két csapás között nem rohantak vissza Narnia kapujáig, hogy onnan lövöldözzenek lézernyalábokat. Annyi előnye megvan az Overture dizájnjának, hogy amennyiben az alapjáték ellenségeit le tudtad gyűrni, úgy itt sem lesz gondod.

Az egyéb

A PC-s tábornak jó hír, hogy a játék legalább annyira barátságos az alapvető gépigényével, mint a 2023-as eredeti volt. A látvány továbbra is lenyűgöző, és nem vár el sokat a vasadtól. Ami az én tesztgépemet illeti, ott sajnos voltak problémák: valamiért az első 1 óra után folytonos akadásokat produkált a cucc a jelenlegi GPU-mmal, míg ilyen gondok nem merültek fel a korábbival (jelenleg egy Arc A750-nel dolgozom, az előző egy GTX 1080 volt). Szerencsére a többségnél látszólag zökkenőmentesen pörgött a cím, így úgy tűnik, hogy az én helyzetem inkább a kivétel volt, mintsem a szabály.

Az Overture az új tartalmak mellett új nehézségi szinteket is behozott, melyeket mind kipróbáltam a különböző bossokon. Még a legkönnyebb opció mellett sem tehetjük meg azt, hogy állunk és nevetve nyomogatjuk a bal gombot: egyes csaták kifejezetten izzasztóak maradnak még a "sztori módként" aposztrofált Butterfly's Guidance mellett is, míg az Awakened Puppet pont annyit puhít csak a dolgokon, hogy egy-egy ütéssel többet bírhassunk, és pár perccel lerövidíthessük a boss harcok hosszát. Akármelyiket is választjuk, a Lies of P egy csodálatosan kielégítő élmény marad.

A DLC végső megítélését tekintve, én nem csalódtam. Az alapjátéknál egy fokkal csiszoltabb tartalomra számítottam, de mivel kétszer is végigpörgettem az eredetit, így az ércesebb élei ellenére is nagy örömmel vágtam bele az Overture új kihívásaiba. Van valami bája annak, ahogy a Neowiz és a Round8 kezeli a soulslike műfajt, amibe nem tudok nem szerelmes lenni, ez pedig nem változik akkor sem, ha épp a múltat kutatva próbálom megfejteni a jövő titkait.