A kapcsolatom a Supergiant Gamesszel egészen 2011-ig vezet vissza, amikor először hallottam a Bastion zenei körítését, és tudni akartam, hogy ki volt az, aki képes volt ilyen nyers kegyetlenséggel megtépni egy akusztikus gitárt. A válasz Darren Korb volt, aki a Supergiant társalapítójának, Amir Rának volt gyerekkori barátja, aki pedig nem sokkal korábban végzett egy mestermű megrendezésével.
Az apró indie stúdió tagjai már a legelső játékukkal bizonyították, hogy a finoman adagolt történetmesélés és a művészi érdek könnyedén képes eltaposni bármit, amit a nagyok elő tudnak húzni. Caelondia katasztrófája azonban csak egy legenda kezdete volt: a Transistor, a Pyre és kifejezetten az első Hades csak tovább csiszolták a csapat tehetségét, az pedig most képességei csúcsán csapódott be Olümposz csataterére.
A halhatatlanok mészárosa
Az első Hades elindított valamit. A roguelike műfaj egyébként sem szenvedett hiányt új versenyzőkből, de a Supergiant olyan barátságossá és izgalmassá tette a formulát, hogy annak hirtelen több millió új rajongója lett. Zagreus meséje után ezeket a rajongókat a többi stúdió hívta meg a maguk világába, de a háttérben a Supergiant már tervezgette a visszatérését. Ez szeptember végén meg is történt, amikor is egy új csata vette kezdetét.
A sztori hosszú évekkel az első rész után játszódik, amikor Hades és családja fogságba esnek, az idő titánja, Chronos pedig vadul ostromolja az alvilágot. Miközben odalent a káosz ül tort az isteni rend felett, addig Olümposz is hadban áll, feltehetőleg Chronos csatlósaival. Hades másik gyermekére, Melinoëra vár a feladat, hogy megmentsen mindenkit a mennyekben és a pokolban egyaránt.
A sztori itt nem csak körítés, hanem egy érdekes csavar is a Hades struktúráján. Ahelyett, hogy a játékidő egészét egy úton járnánk végig, itt két különböző kapu vár ránk: az egyik az alvilágba, a másik a mennyekbe vezet. Mindkét útvonalnak megvannak a maguk sajátosságai, de kezdetben főleg a felszínnel fog meggyűlni a bajunk, ahol isteni származásunk miatt a teremtés felvigyázói nem látnak szívesen bennünket. Ahogy azonban erősödünk, fegyvereket nyitunk meg, és csatlósokat szerzünk, úgy lépésenként simul ki a győzelem felé vezető utunk.
A Hades II még mindig egy barátságosabb roguelike. Minden este elindulunk majd, hogy lemészároljuk Chronost és seregeit, de egy darabig még jó eséllyel csak a halált fogjuk megtalálni a szörnyek tengerében. Minden bukás visszaküld bennünket a bázisunkra, ahol mestereink és barátaink igyekeznek biztosítani, hogy az éjjel összegyűjtött erőforrásaink jó helyre kerülhessenek, és legközelebb még messzebbre juthassunk. Segítségből pedig nem lesz hiány.
Olümposz dühe
Az első rész történetei és karakterei a mai napig ikonikusak maradtak. Köszönhető ez egyrészt a gyönyörű vizuális tervezésnek, másrészt a színészi játéknak. Minden karakter új dialógusokkal és mesékkel várt bennünket minden vereségünk után, és nincs ez itt sem másképp, sőt. A Supergiant Games elképesztően ügyes abban, hogy élettel töltsön fel egy statikus kis bázist is, ami a természeténél fogva nem mehet át drasztikus változásokon. Minden alkalommal, amikor visszatérünk a harcból vagy Hecate veszett össze Charonnal, vagy a kutyáink tűntek el, vagy Nemesisnek van kedve megint belénk kötni valami miatt. Dora, a mindig lelkesen riogató kis szellem ötletekkel áll elő, Schelemeus pedig minden fegyverváltás után készségesen bátorít minket arra, hogy verjük őt péppé új szerzeményünkkel.
A Hades világában létezni egy élmény, ami őszinte örömmé varázsolja még a vereségek keserűségét is.
A kedélyeskedéseken felül persze a bázisunk az eszköztárunk része is, és a Hades II-ben még több lehetőséget kapunk arra, hogy kedvünk szerint finomítsuk a főhősünk felszerelését. Melinoë egy boszorkány küldötte, ennek szellemében pedig varázsbotokat, és kaszákat vihetünk csatába, de persze azért egy hatalmas baltát is felkaphatunk, ha meguntuk a finomkodást. Minden fegyver más és más különleges csapásokkal rendelkezik, így más és más összeállításokat kíván. Olümposz istenei pedig készségesen állnak rendelkezésünkre, hogy új erőket adjanak nekünk minden kalandunk során.
Zeus és családja egy dühös, elkeseredett harcot vív Chronos seregeivel szemben, így hát minden erejét átadják Melinoënak, hogy Hades lánya a frontvonalon téphesse szét a titán szörnyeit. Ahogy haladunk pályáról pályára, úgy kapunk véletlenszerű bónuszokat és módosítókat, melyek felerősítik varázslatunkat, fegyvereinket, az ugrálásunkat és minden más tulajdonságunkat is. Ezúttal is több opcióból választhatunk, és ritkán fordul elő olyan eset, hogy a balszerencse istene haszontalan buffokat bízna ránk. Ahogy erősödünk és erősödünk úgy a helyszíneken is érdemes szétnéznünk, hiszen a Hades II több craftolással kapcsolatos eszközt is a kezünkbe ad, hogy ezüstöt bányászhassunk, halat foghassunk vagy virágot szedhessünk, melyek terméseit aztán a bázisunkon elkölthessük.
Melinoë készen áll, és te?
A változó ellenfelek, kevert képességekkel nyakunkba dobott bossok, és véletlenszerű pályaelrendezések mellett különböző események biztosítják a menetek izgalmait. Hol Artemis fog felbukkanni, hogy levadássza a problémásabb szörnyeket, hol Nemesis fogja hátrahagyni a bázist, hogy fogadásokat kínáljon és versenyekbe rángathasson bennünket. Egyik sarkon belefutunk Arachnéba és a gyönyörű ruháiba, másikon a maga a Káosz rángat le bennünket az alvilágon túlra. Már az első Hadesban sem volt két egyforma menetünk, de a folytatás arról is gondoskodik, hogy minden különböző kör valamilyen mókás csavarral záruljon.
Ha nem bírja valaki a feszültséget, és nem tud lépést tartani a folyamatosan nehezedő kihívásokkal, az itt is bekapcsolhatja a God módot. Az opciónak hála kapunk egy folyamatosan emelkedő sebzéscsökkentő módosítót, ami 20 százalékos védelemről indul és 80-ig mehet fel. Ez a rendszer biztosítja, hogy mindenképp rengeteg menetet kelljen lefutnunk, de ha nem bírjuk a nyomást, akkor Melinoë védelmére bízhatjuk magunkat.
Ez és a tökéletes Switch és Steam Deck támogatás biztosítja, hogy a Hades II egy mindenki számára tökéletes időnyelővé váljon. Mindkét handheld platform hibátlanul kezeli a játékot, és még az első Switch is 60fps-t pörget a képernyőre, miközben alig veszít a grafikai körítéséből. Ennél jobb mókát nem találhat az ember kézikonzolra, már csak azért sem, mert nem is igazán lehet belekötni a Hades II egészébe.
Az egyetlen kritika, amit fel tudnék hozni a Supergiant új csodagyerekével szemben, az az, hogy a zenei körítés ezúttal kevésbé nyűgözött le. Nem maradt meg bennem semmi annyira, mint a Transistor dallamai vagy a House of Hades taktusai az első Hadesból. Scylla és a szirének koncertje a Hades II albumának csúcsa, de a többi elment a fülem mellett, ami valójában csak annyit tesz, hogy elmentem egy ötcsillagos étterembe és nem volt jéghideg az üdítő.
Ezt az apró foltot eltekintve ugyanakkor a Hades 2 a Supergiant legjobb játéka. A harcélménytől, a taktikai opciókon át a történetmesélésig minden hibátlan, és ha leült bennem az élmény annyira, hogy elfelejtsek ezt-azt akkor biztosan visszatérek majd a Chronos elleni harchoz. Az idő ellen vívott csatában mindig a harcos fog veszíteni, de ez nem jelenti azt, hogy a vereség valaha is elvenné a kedvem a következő körtől. Vagy a következőtől. Vagy a következőtől...
