Kimondottan kedvelem a Spiders munkásságát, ugyanis érezhető a játékaiban egy leheletnyi a korai BioWare szellemiségéből, amit még a eurojank mártás émelyítő íze sem tud elnyomni. Ráadásul nem minden stúdió mondhatja el magáról, hogy tényleg játékról játékra képes észrevehető mértékben javítani a minőségen. A legnagyobb ugrást e téren a 2019-ben megjelent GreedFall jelentette, és joggal lehetett elvárni, hogy a The Dying World hasonló eredményt mutasson fel. Pláne annak tükrében, hogy másfél évet töltött korai hozzáférésben, mialatt a közösség visszajelzései alapján formálhatták, csiszolhatták a fejlesztők.
Bár ez idő alatt nem csak annyi történt, hogy elhagyták a címből a teljesen felesleges sorszámozást, hiszen előzményről beszélünk, nem folytatásról, a kész(nek mondott) verzió alapján kijelenthető, hogy mindenki jobban járt volna, ha későbbre tolják a rajtot. Jelenleg ugyanis azt sugározza magából a The Dying World, hogy a Spiders hátralépett egyet, alaposan felmérte a GreedFall erősségeit és hiányosságait, majd ami nem tetszett neki, azt átdolgozta. Közben azonban nem vette észre, hogy ott maradt abban a pozícióban, ahova hátrált, és nem tette meg azt a két lépést előre, amivel biztosította volna, hogy folytatódjék a sorminta, és az új játéka megint egy fokkal jobb legyen az előzőnél. Na de nem vagyok én holmi rögtönítélő bíróság, hogy a védelem érveit meg sem hallgatva máris ítéletet hozzak, és a vesztőhelyre kísérjem a vádlottakat, előbb folytassuk le szépen a tárgyalást. Fejeket lecsapni később is ráérünk.
A pók tervet sző
A korai hozzáféréses megjelenésen felül két dolgot csinált még teljesen másképp a Spiders, mint legutóbb. Először is, megcserélte a perspektívát, és most nem egy gyarmatosító nemzetet képviselő legátus szemein keresztül mutatja be Teer Fradee szigetét, hanem egy ottani őslakost szakít ki megszokott környezetéből, aki a számára teljesen idegen Gacane kontinensén találja magát fura öltözetű és különös szokásoknak hódoló népek között. A játékos által létrehozott és az ő ízlése szerint testreszabott főhős zsenge kora ellenére egyike törzse leendő bölcseinek, és mi akkor csatlakozunk be a történetbe, amikor már a beavatása küszöbén áll a barátjával együtt. A rituálét megelőzően még át kell esniük néhány próbatételen, amelyekkel nemcsak a rátermettségüket és alkalmasságukat bizonyítják, de egyúttal segítenek is a közösségükön. Ezt a néhány órát használja ki arra a játék, hogy megtanítsa nekünk az alapokat, a lopakodástól a nyomkövetésen és a craftoláson át a harcrendszerig, amire rá sem lehet ismerni.
A pók támadásba lendül
A fejlesztők fogták az első rész viszonylag egyszerű, de a gyakorlatban jól működő, már-már akciójátékba illő harcrendszerét, és lecserélték egy sokkal bonyolultabb, jóval mélyebb taktikai lehetőségeket kínáló szisztémára. A váltás - főleg ha előzetesen nem tájékozódik az ember - mellbevágó, itt már nem számít az ütemérzék, nincsenek elegáns kitérésekből indított ellentámadások, ehelyett a négyfős csapat koordinációján, képességeik leghatékonyabb felhasználásán van a hangsúly. Ízlés szerint választhatjuk a totális kontrollt vagy rábízhatjuk a társak kezelését az MI-re, de létezik egy köztes út is. Komolyabb nehézségi szinteken mindenképpen az elsőt javaslom, még ha macerásabb is egyenként kijelölni a bántóan kevés változatosságot mutató ellenfeleket, figyelni, hogy kinek válik újra használhatóvá valamelyik különleges támadása, emiatt pedig folyton arra kényszerülünk, hogy rövid időközönként szüneteltessük a küzdelmet, és új parancsokat adjunk ki. Nincs se manakészlet, se staminacsík, az aktív képességek visszatöltéséhez csupán annyit kell tennünk, hogy az alaptámadást spammeljük, illetve megy az magától, mert onnantól, hogy becéloztunk valakit, automatikusan végrehajtja a kiválasztott karakter.
Világos, hogy a GreedFall: The Dying World szeretne Baldur's Gate 3 vagy inkább Dragon Age: Origins lenni, de ez csak hellyel-közzel sikerül neki. Nem lettem szerelmese az új harcrendszernek, bár gyanítom, máshogy néznék rá, ha már az első rész is ebbe az irányba kacsintgatott volna. Rettenetesen sajnálom, hogy nem tartotta meg a Spiders az eredeti rendszert vagy annak egy továbbcsiszolt változatát opcióként, ugyanakkor belátom, hogy véges erőforrásokkal nem lehet mindenki kedvére tenni.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Ezzel együtt is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lehet beletanulni, mi több a végjátékhoz közeledvén, amikor már kellően ki vannak pattintva a karakterek, még élvezetes is, pláne úgy, hogy számos kombinációs lehetőség áll előttünk attól függően, hogy mely képességcsoportokban költöttük el a szintlépéskor kapott pontokat. Egyfelől ott vannak a Tank, DPS és Healer hármasnak megfeleltethető Protection (Védelem), Destruction (Pusztítás) és Charity (Jótékonyság) fejlődési ágak, másrészt megválaszthatjuk, hogy egy- vagy kétkezes fegyverekre, íjra, esetleg varázslatokra kívánunk-e rágyúrni. A társainknak pedig egyedi, személyre szabott fejlődési águk is van, tele csak rájuk jellemző képességekkel.
Apropó társak… A Spiders írói eddigi pályafutásuk legjobb gárdáját rakták össze, csupa jól megírt, érdekes karakterrel. Nekem a csempész és a politikus a személyes kedvencem, de biztosan lesz, akinek a bűnbánó harcos vagy épp a talpig becsületes tengerész lopja be magát a szívébe. Dicséretes, hogy aktív szereplői a történetnek, nem csupán szótlan-sótlan fegyverhordozók és ágyútöltelékek, a dialógusok során többször is lehetőségünk adódik rá, hogy átengedjük nekik a szót, amiért egyrészt mindig hálásak, másrészt érdekes látni, hogy mit hoznak ki ők az adott szituációból még akkor is, ha történetesen profik vagyunk diplomáciából. Amennyiben pedig erre a skillre egy árva pontot sem pakoltunk, hanem például zártörésre fókuszáltunk inkább, akkor nem is kérdés, hogy érdemes az ilyen szituációkban háttérbe húzódnunk. Az írás színvonala általánosságban jónak mondható, sőt időnként kiemelkedően erős, a sztoriban pedig olyan, ma is releváns témák jelennek meg, mint a rasszizmus, az osztálykülönbségek vagy a kultúrák harca. Mindezt ráadásul remek színészi játék egészíti ki, a karizmatikus főgonoszt például nem más szólaltatja meg, mint Neil Newbon, a Baldur's Gate 3 Astarionja. Hasonlóképpen csak dicsérni tudom Olivier Derivière soundtrackjét, amelyben törzsi motívumok is visszaköszönnek. Attól ugyanis, hogy az 50+ órás játékidő túlnyomó részét a háborúk és egy gyógyíthatatlan járvány által sújtott kontinens régióinak felfedezésével töltjük, hajóval jutva el egyik helyszínről a másikra, Teer Fradee végig velünk lesz. Nem utolsósorban azért, mert az egyik társunk nem más, mint a velünk együtt bölccsé avatott Nilan, akivel gyakorta anyanyelvünkön beszélünk, hogy mások ne értsék.
A pók hálója elszakad
Mi tagadás, a Spiders magasra tört, a GreedFall: The Dying World pedig oly sok területen túlszárnyalja elődjét, hogy a stúdió magnum opusának kellene lennie, ám egyértelműen túl nagy fába vágta a fejszéjét a csapat. Még most is sokszor olyan élmény vele játszani, mintha csak épp elkezdődött volna az Early Access időszaka. Zavaróan sok bugba és glitchbe lehet belefutni az egymásba lógó karakterektől, az egy helyben járó NPC-ken, a játékban felejtett helykitöltő szövegeken és a hibásan működő jelöléseken át a hirtelen, ok nélkül ellehetetlenülő gyorsutazásig. Ezek csak az én tapasztalataim, de többen panaszkodnak be nem töltődő mentésekre is, ami már súlyosabb probléma. Nem vitás, hogy rengeteget profitált volna abból a Spiders játéka, ha kap még időt, a fejlesztők pedig a hibák kigyomlálása mellett az optimalizálásra is jobban ráfeküdhettek volna. Xbox Series X-en minőségmódban egészen pofás látványt nyújt a The Dying World, Teer Fradee egyenesen mesés, de a tengerjáró Naut nemzet otthona is lenyűgöző. A kultúrák közötti különbségek már az építészeti stílusokban és a viseletekben is kiütköznek, ráadásul elragadó dizájnt kaptak. A gond inkább a képfrissítési ráta egyenetlenségében keresendő: hol volt 30 fps, hol nem volt, akár a népmesében. A röcögés persze máris enyhült, amint teljesítménymódra váltottam, cserébe viszont elég súlyos kompromisszumot vár el a játék a grafikai részletességet illetően. Itt még biztos, hogy lehetne, sőt kellene valamit reszelnie a csapatnak, hogy konzisztensebb legyen az élmény, és a 60 fps ára se bántsa annyira a szemünket.
Csupán remélhetem, hogy a játékot kiadó és a Spiderst birtokló Nacon átvészeli a mostani nehéz időszakát, a stúdió nemkülönben, és a GreedFall: The Dying World pedig megkapja azt a további támogatást, amire égető szüksége lenne. Mert ha már ennyit fáradoztak az alkotók ennek az egyedi és izgalmas világnak a felépítésével, ami otthont ad egy személyes, az emberi természet legsötétebb oldalát is megmutató, ugyanakkor mégis reménnyel teli történetnek, akkor kár lenne, ha a felfedezése rossz szájízt hagyna maga után csupa olyan kellemetlenség miatt, amit lehet orvosolni.
