Final Fantasy VII Remake Intergrade Xbox Series X és Switch 2 teszt – a végtelen történet

Találkoztunk már nem egy kiemelkedő minőségű remake-kel az utóbbi években a Dead Space-től a Demon's Soulson át a Resident Evil 4-ig, de a Final Fantasy VII teljes körű felújítása még közülük is kitűnik egyedülálló koncepciójával. Történt ugyanis, hogy a Square Enix az 1997-es JRPG eredeti fejlesztőcsapatának kulcsfiguráival a fedélzeten merészet álmodott, és nem egy, nem is kettő, hanem három játékra bontva képzelte el a legenda újramesélését. Ráadásul nemcsak a vizualitás tekintetében akarta a kortárs alkotások szintjére felhozni Cloud és társai eposzi kalandját, hanem a teljes prezentációnak prémium érzetet kívánt kölcsönözni sűrűn adagolt átvezetőkkel, a legjelentéktelenebb NPC mondandóját is magába foglaló szinkronnal, miközben a harcrendszert az alapoktól tervezte újjáépíteni. De még ez sem volt elég, mert a vízió részét képezte a sztori átalakítása és kibővítése, valamint a világ határainak kitolása is, mindez pedig az imént felsoroltakkal együtt nem három rövidebb alkotást eredményezett, hanem önmagukban is legalább olyan hosszúakat és tartalmasakat, mint az alapmű.

Pontosabban csak fog eredményezni, mert a nagyszabású projekt jelenleg kétharmados készültségi állapotban van: a Final Fantasy VII Remake 2020-ban látott napvilágot, amit a Final Fantasy VII Rebirth követett 2024-ben, a lezárás pedig aktív fejlesztés alatt áll ugyan, de a legoptimistább becslések szerint sem várható az érkezése 2027-nél hamarabb. Ami a megjelenés rendjét illeti, a Square Enix a Sonyval kötött megállapodása keretében előnyt adott a PlayStationnek, a PC-s portok egy-egy év lemaradásban voltak, és csak idén jutott el oda a kiadó, hogy az új, multiplatform stratégiája keretében az Xbox Series X|S és a Switch 2 közönsége előtt is szélesre tárja Midgar kapuját, természetesen kiegészítve Yuffie történetszálával.

Megbízható felhőszolgáltatás

Az imént említett metropolisz a társadalmi egyenlőtlenségek szimbóluma is lehetne akár. Képzeljünk csak el egy kör alakú platformon fekvő várost, 300 méterrel a földfelszín felett. Itt élnek a rendszer kiszolgálói és haszonélvezői kényelmes körülmények között, míg a mélyben, a napot kitakaró gigantikus fémlemezek árnyékában tömegek nélkülöznek a nyomornegyedekben. Illetve nem is kell elképzelnünk, mert a Square Enix megtette helyettünk, és fel is építette a bolygó, Gaia spirituális energiáját, a makót kiszipolyozó Shinra politikai és vállalati központját. A Shinra és a vele szemben álló, ökoterroristának bélyegzett csoport, az Avalanche harca csupán a narratíva kiindulópontja, de senkit se tévesszen meg az egyszerűnek tűnő felállás, jóval a remake trilógia első felvonásának vége előtt homlokon csap minket a felismerés, hogy itt jóval többről van szó, mint elsőre gondoltuk. Az elmélyülést pedig nemcsak a cselekmény szövevényesebbé válása segíti elő, hanem az is, hogy jobban megismerjük a főbb szereplőket, és elkezdünk törődni a sorsukkal. A folyamatot, amit átélünk, ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy a játék központi figurája, a lelkes amatőrökből álló csapathoz pénzért csatlakozó Cloud sztoicizmusból épített páncélján megjelennek az első repedések, és apránként ugyan, de utat enged az érzelmeinek. A múlt démonai által gyötört egykori elitkatonát jellemfejlődése a Final Fantasy VII Remake fénypontjává teszi, és ami a legjobb, messze nem ő az egyetlen karakter, aki mélyen meg tud érinteni bennünket.

Tifa önzetlensége és vészhelyzetben megmutatkozó kezdeményezőkészsége ellensúlyozza önbizalma törékenységét, míg Aerith csupán a felületes szemlélő számára tűnhet megmentésre szoruló virágáruslánynak. Barret néha kicsit sok tud lenni, de a harsány felszín alatt meleg szív dobog. Az pedig kifejezetten örömteli, hogy Cloud kapcsolata az olyan mellékszereplőkkel, mint Biggs, Jessie és Wedge ezúttal több futó ismeretségnél, ráadásul az eredeti játékban nem látott karakterek is felbukkannak. Ezekre az adalékokra persze szükség is van, hiszen a trilógia első felvonása a klasszikus JRPG bevezető óráiból gyúr egy alsó hangon 30-40 órás, kerek élményt, amely önálló játékként is megállja a helyét. A nagyobb és részletesebb helyszínek, Midgar eddig legfeljebb csak szóbeszéd szintjén érintett részeinek felfedezése az extra történetszálakkal és tevékenységekkel együtt annyira organikus egységet alkotnak a régi tartalmakkal, hogy az újoncoknak fel sem tűnik a turpisság, a veteránok számára pedig tényleg újnak hat az élmény.

Oké, nem minden tökéletes, valószínűleg ahányan vagyunk annyiféle helyre sorolnánk a személyes élvezeti skálánkon az olyan kihívásokat, mint a dartsozás vagy a húzódzkodás, és sajnos azoktól a megbízásokként tálalt mellékküldetésektől sem fog mindenkinek megemelkedni a pulzusa, amelyek arra hivatottak, hogy Cloud hírnevét terjesszék a nyomornegyedekben. Nem a lélek hiányzik belőlük, hanem a kreativitás, de legalább egy kicsit hozzátesznek a lore-hoz.

Forgószél és villámcsapás

Ami viszont a legkevésbé sem véleményes, hanem egyértelműen pozitív nóvum, az az Active Time Battle harcrendszer, amely egyrészt lehetővé teszi, hogy klasszikus módban a célpontok kiválasztására, valamint a speciális támadások és a varázslatok elsütésére fókuszáljunk, miközben a parti tagjai maguktól osztják a pofonokat. Másfelől pedig egy szempillantás alatt akciójátékká vedlik át, ha úgy kívánjuk, de közben a taktikai mélység nem sérül, mivel a lendületes kaszabolást ki tudjuk egészíteni egy-egy jól időzített tűzgolyóval vagy gyógyítással. Ilyenkor pihentetni tudjuk az akciógombot, mert amíg a menüben turkálunk, szünetel az összecsapás.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy tetszés szerint váltogathatunk az embereink között, akiknek a felszerelését jobb holmikra tudjuk cserélni, a fegyvereik továbbfejleszthetők, a tárgyakon található foglalatokba pedig különböző természetű matériagömböket illeszthetünk, amelyek passzív hatásokat vagy aktiválható extrákat eredményeznek. Például így idézhetünk meg az oldalunkon harcoló lényeket. A választék elég bőséges ahhoz, hogy kísérletezésre bátorítson, amíg megtaláljuk a leghatásosabb kombinációkat, de akinek ez már átláthatatlan, nemes egyszerűséggel letekerheti a nehézséget, és akkor simán végigcsapkodja a legkeményebb harcokat is. Nem lesz része kihívásban, sem valódi sikerélményben, de megkíméli magát attól a frusztrációtól, amit a hosszú, többfázisos, és helyenként váratlanul nehéz bossfightok okozhatnak.

A türelem tövises rózsája

Kellemetlenül hosszúra nyúlt a várakozás, de megérte, mert hiába telt el már majdnem hat teljes év a Final Fantasy VII Remake első, még PS4-es iterációjának kiadása és közel három évtized az eredeti JRPG színre lépése óta, ezt a történetet továbbra is muszáj mindenkinek átélnie, aki csak egy kicsit és vonzódik a narratív fókuszú játékokhoz. Igaz, ma már nem olyan letaglózó, ahogy Unreal Engine 4-ben életre kelnek a szeretett karakterek és kivirágzanak az emlékeink által megszépített helyszínek, de összességében jó ránézni. Állítom ezt annak ellenére, hogy néhol mosottak a textúrák, a kizárólag tömegképezés céljából létező, semmilyen más funkcióval nem bíró NPC-k karaktermodelljeinek szemmel láthatóan nem jutott elég a Square Enix szeretetéből. Továbbá azt is jogosan lehet felhánytorgatni a fejlesztőknek, hogy nem figyeltek eléggé az NPC-k változatosságára, így előfordult olyan eset, amikor egy italmérésbe betérve csupa ikerpár fogadott. De - és ez egy nagyon fontos de - legalább tükörsimán fut és következetesen tartja magát a belőtt 30, illetve 60 fps-hez minőség és teljesítménymódban, értelemszerűen az előbbi esetében magasabb felbontáson és több grafikai nyalánksággal. Mindehhez pedig kellemesen rövid töltési idő tartozik.

Mielőtt átadnám a szót tanult kollégámnak, a JRPG-k szakértőjének, aki Switch 2-n ugrott fejest a Final Fantasy VII Remake-be, és akinek velem ellentétben nem ez az első rodeója, még muszáj megemlítenem, hogy az xboxos és nintendós tábor afféle bocsánatkérésként ajándék kezdőcsomagot kapott. Ez extra XP-vel, felszereléssel, matériával és fogyasztási cikkekkel könnyíti meg az első, még tétova lépéseinket, de teljesen opcionális. Ránk van bízva, hogy élni kívánunk-e vele. Ennél lényegesen fontosabb, hogy a felzárkózást a playstationös és PC-s pajtásokhoz már a nyár folyamán abszolválhatjuk, mivel júniusban érkezik a Rebirth is az említett platformokra.

Hunter másvéleménye

A Földön kevés ember maradt, akinek el kell még mesélnem a Final Fantasy VII világa és karakterei iránti kiolthatatlan szeretetem, így megkímélek most mindenkit attól, hogy 8000 leütésen át ömlengjek a valaha volt kedvenc játékomról. Én akkor érzem magam igazán elmélyedve egy sztoriban, ha annak médiumát a kezeim között tarthatom: mindent handheldben játszok, amennyiben ez lehetséges, és bár a Steam Deck egy becsületes eredményt tud felmutatni az FFVII Remake-et futtatva, a mosottas felbontás nem segít Midgar szépségének ízlelgetésében. A Nintendo Switch 2 verzió éppen ezért volt nagyon kellemes meglepetés. A hibridre szánt port ugyan nem rendelkezik 60 fps-es móddal, de a látvány és a stabilitás nagyon meggyőzően próbálja elhitetni veled, hogy valójában egy PS5-ön játszol.

A Switch 2 egyedi DLSS modellje keményen megdolgozik azért, hogy a kép mindig éles maradjon, a felbontás sosem esik be érzékelhető mélységekbe, és a porttal töltött 20 órám alatt egyelőre egyetlen akadást sem érzékeltem. Itt-ott tetten érhető a háttérben látott textúrákon, hogy hol spóroltak a Square Enix bűvészei, de kevesen fogják észrevenni ezt miközben Tifa mentőakcióját szervezik a Wall Market piacterein. A Final Fantasy VII Remake egy csodálatos élmény, és a Nintendo Switch 2 annak természetes otthona. Ha valakinek annyira fontos a handheld élmény, mint nekem, akkor ez a verzió neki szól. A stáblista után pedig majd összeülünk együtt agyalni, hogy mi várhat még ránk a remake trilógia záróakkordjában.