Van bennem valami, ami azonnal felébreszti a lelkem, ahogy megszólal a Dragon Quest ikonikus zenei témája. Koichi Sugiyama dallama sosem hívott kalandra olyan lelkesedéssel, mint a hetedik részben, ahol egy elszigetelt, darabokra esett társadalom apró hősei próbálják menteni azt, ami menthető. A felszínen a Dragon Quest VII pont ugyanaz az alvás előtt játszogatható, andalító fantasy mese, amit a szériától eddig is megszokhattunk, de bőven van mondanivalója arról, hogy mi vár ránk, ha elfogadjuk a kalitkáink határait, és elszigeteljük az életünket a külvilág csodáitól.
A nyíltságról, az összetartásról és egymás támogatásáról szóló történet ez, ahol befogadni azt, aki velünk jönne, és visszahúzni azt, akit elvesztettünk, kulcsfontosságú a győzelemhez. Erre a mesére pedig a világnak ma nagyobb szüksége van, mint eddig bármikor.
Az unatkozó herceg, a goromba szomszédlány és a halász ügyetlen fiacskája
A Dragon Quest VII: Fragments of the Forgotten Past eredetileg PlayStation 1-re jelent meg 2000-ben, és bár egy csodálatos kaland volt már akkor is, a játék 2013-as, 3DS-re készült remake-je tette igazi klasszikussá. A Square Enix csapata akkor kivágott egy rakat felesleget az egyébként bevallottan elhúzott RPG-ből, és egy gyönyörű új köntösbe csavarta az egészet. A Dragon Quest VII: Reimagined így már tulajdonképpen a második remake-je a játéknak, de a sztori maradt a régi minden verzióban.
Egy Estard nevű apró szigeten ébredünk egy helyi horgász fiaként, akinek legjobb barátja a helyi trón várományosa. Névtelen hősünk és Kiefer herceg egyszerűen nem hajlandóak elhinni, hogy Estard az egyetlen létező sziget a tengeren, és semmi más nem várja az emberiséget a horizonton. A srácok ezért elkezdenek helyrepofozni egy régi hajót, remélve, hogy egyszer majd maguk mögött hagyhatják a partot, és felfedezhetik a világot. A titkos terveikről Maribel, a helyi polgármester lánya tudomást szerez, és gyakorlatilag belezsarolja a srácokat egy háromfős csapat megalapításába.
A trió az első néhány órában rájön egy titokra, ami aztán felborítja minden elképzelésüket: a jelen talán tényleg nem rejteget semmi mást Estardon túl, de ha sikerül megtalálniuk eltűnt szigetek széttört térképeit, akkor azokat összeállítva meglátogathatják azokat, megmenthetik a lakóikat, és ezzel visszahúzhatják őket a jelen valóságába. A csapatot azonnal elkapja a kalandvágy, ami nekünk jó hír, mert így megnyílik előttünk egy vaskos, több tízórás történet tele csavarokkal, idegen kultúrákkal, és olyan akcentusokkal, melyeket a szinkronszínészek érezhető élvezettel gyakoroltak be.
A játék felépítése kezdetben meglehetősen egyszerű: felderítünk egy szigetet, megoldjuk az aktuális problémáját (kitörő vulkán, támadó robotok, megmagyarázhatatlan sötétség, csak a szokásos apokaliptikus állapotok) összegyűjtjük a rajta rejlő térkép-táblákat, aztán azokat összepattintva mehetünk a következőre. Ez az epizodikus struktúra tökéletes táptalajt kínál ahhoz, hogy napi beosztásban, esténként fogyasszuk el ezt a csodálatos lakomát. Mire persze megérkezik a tipikus JRPG-s csavar, addigra már olyan mélyen leszünk, hogy nem fogjuk letenni a villát a befejezésig.
A kalandozás veszélyes mókázás
Ami a műfaját illeti, a Dragon Quest VII: Reimagined egy keményvonalas, körökreosztott JRPG. A szintek és a számok döntik el, hogy ki jön ki győztesen egy-egy csatából, de persze a játékrendszer rengeteg teret ad a taktikázásra és az okos döntések meghozatalára. A karakterek kasztjai szabják meg, hogy milyen képességeket használhatnak, melyekből rengeteget kapnak, ahogy egyre jobban felerősödnek. A páncélok és fegyverek is fontosak, ezeket pedig vagy aranyból vásároljuk meg vagy kincsesládákban és ellenfelek tetemein lelünk rájuk. A Dragon Quest mindig is egy egészséges keveréke volt a ridegebb JRPG-s klasszikusoknak és a szabadabb, de komplexebb nyugati CRPG-knek. A Dragon Quest XI óta nem éreztem ilyen természetesnek ezt az összeállást, ami jó hír lesz azoknak, akik a középutat preferálják.
Maga a harcrendszer továbbra is gyengeségekre és erősségekre épül. Amennyiben tűzlabdával találjuk el a jeget használó szörnyet, úgy jelentős sebet ejthetünk rajta, de ha vízzel kezdjük locsolni, úgy csak magunkkal fogunk kiszúrni. A szokásos Worked Up rendszer itt is jelen van, vagyis ha a karakterünk elég sok sebet ejtett a másikon, úgy feltöltődik a Worked Up mérő, amit elhasználhatunk egy jelentős buffhoz. Ezek vagy védelmet vagy extra sebzést biztosítanak, de mindig megéri ellőni őket a biztos győzelem kedvéért.
A csaták jelentős része egyébként nagyon könnyű, de ez ebben a szériában szándékos. A DQ arra számít, hogy az ágyútöltelékekhez benyomod majd az "auto-battle" módot, és egy újságot lapozgatsz (vagy a telefonodat, ha a 2000 utáni világról van szó), miközben a csapatod szétkapja a támadókat. Ez akkor válik persze izgalmassá, amikor egy hosszú dungeon mélyén járkálva már a sokadik ellenfél ugrik a nyakadba, a srácoknak merül a manája, a hátizsákok kezdenek kifogyni a gyógynövényekből és italokból, és még legalább egy boss vár rájuk a folyosó túlvégén.
Az erőforrásokat menedzselni és a karaktereket vezényelni továbbra is nagy kihívássá válik, akkor, amikor kell, de a Dragon Quest mindig is a könnyebbik oldalán volt a műfajnak, és ez itt sem változott. Szerencsére, aki hiányolja a kihívást, az rögtön induláskor finomhangolhatja az élményt. Az XP szorzóktól a kiosztott sebzés mértékén át a szörnyek viselkedéséig mindent kedvünkre állítgathatunk a tökéletes kaland kedvéért. Ezeket aztán szabadon piszkálhatjuk, ahogy pörgetjük az órákat, és túl megbocsátónak vagy túl kegyetlennek érezzük őket. Ez azonban nem az egyetlen újdonsága a Dragon Quest VII: Reimaginednek.
Újragondolva
Az új kiadás hozzá is adott a játékhoz, de el is vett tőle. A Square Enix célja az volt, hogy a 3DS verzió 85 órás játékidejét (a PS1-es verzióé 130+ volt) egy vállalhatóbb 60-70 óra körüli számra finomítsa. Ahhoz, hogy ezt elérhessék sajnos kivágtak tartalmakat, ez pedig nyilván vitákat szült a közösségben. Igazából vállalható apróságoktól szabadultak meg a fejlesztők a feszesebb tempó kedvéért. A veteránoknak megvan a véleménye arról, hogy mi az elfogadható veszteség és mi nem, de a legnagyobb dicséret, amit én ki tudok osztani az az, hogy új játékosoknak egyáltalán nem fog feltűnni, hogy innen vagy onnan hiányzik valami.
Az új sztori fejezet egy érdekes meglepetés volt, de a legnagyobb újdonság nyilvánvalóan a vizuális tálalás, ami szintén megosztó fogadtatásban részesült. Én Akira Toriyama munkásságának hatalmas rajongójaként nem lehetnék elégedettebb. A diorámákra és minifigurákra emlékeztető dizájn tökéletesen összeállt a mester művészeti alapjaival, még jobban kiemelve az általa megrajzolt karakterek és megálmodott szigetek szépségét. A stilizált színkezelés ráadásul nem csak azért fontos, mert segítségével elámulhatunk egy-egy HDR OLED képernyő szépségétől, de narratív eszközként is szolgál: amikor megérkezünk egy veszélyben lévő szigetre, a világ kifakult, sötét, borús. Abban a pillanatban, hogy kilépünk a portálból már tudjuk, hogy baj van, de ha megtesszük, amit meg kell, akkor másnap már egy zöldellő, gyönyörű új világban járhatunk, tele reménnyel és szeretettel.
A Dragon Quest VII egy 26 éve velünk lévő mesekönyv, aminek új illusztrációiról mindenkinek más lesz a véleménye. Így lesz ez a szinkronnal és az átvezetőkkel is, melyekkel az alkotók és színészek csodálatos munkát végeztek. Minden szigeten más akcentussal beszélnek a helyiek, az előadók pedig nem finomkodtak a dialektusok megcukrozásával. Voltak mondatok egy-egy helyszínen, amit felirattal sem értettem meg, de ez is volt az alkotók célja.
A sorozat rajongójaként én boldog vagyok. A Dragon Quest VII: Reimagined tökéletes remake lesz azoknak, akik vagy most kezdik, vagy a közelmúlt epizódjaival kezdték a kalandjukat. Ami pedig a veteránokat illeti, ott sincs valódi ok a szomorkodásra. A PS1-es monstrum és a 3DS-es változat mindig ott lesz az asztalfiókban, annak, aki nosztalgiázni vágyna. Jelenleg csak attól tartok, hogy a Reimagined újdonságai mindenkit megpuhítanak majd annyira, hogy sosem lesz már ereje senkinek visszatérni hozzájuk.