Még 2019-ben engem ért az a kétes megtiszteltetés, hogy tesztelhettem a Nintendo Switch saját, külön bejáratú mecha-akciójátékát, a Daemon X Machinát. A robotos móka akkor még csak a hibriden volt elérhető, és bár később PC-re is befutott, ott sem tudott semmi különlegeset felmutatni. Az ötletek a helyükön voltak, és alapvetően élveztem testreszabni és elszabadítani a gyilkológépemet, de pár óra lövöldözésnél nem volt több az eredetiben.
A sztori csak felesleges időpocsékolásnak, a pályák ötlettelen háttérnek, a szörnyek pedig észrevétlen útakadályoknak érződtek a bossokig vezető ösvényen. Ha az eredeti Daemon X Machinát egy techdemónak tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy a Titanic Scion lett a valódi videójáték.
Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban…
…kaptunk az arcunkba egy teljes képernyős szöveget, amit tovább tartott végigolvasni, mint az összes átvezetőt megnézni. A sztori alapvetése, hogy évszázadokkal vagyunk az első cím eseményei után, ahol az emberiség a kihalás széléről visszatáncolva két részre szakadt. Mi ugyan az űrben élő Outers frakcióba születtünk, az életkörülményeink hamar megváltoznak a bombasztikus és pörgős bevezető küldetés után. Kénytelenek leszünk a Reclaimerek közé keveredni, akik a bolygón élnek, és próbálnak kikaparni maguknak valamicske egzisztenciát egy lepusztult és ellenséges környezetben.
A helyiek kifejezetten bizalmatlanok a magunkfajtákkal szemben, így először meg kell tennünk mindent az arra hajlandó emberek megnyerésére. Ezt apránként, küldetésről küldetésre fogjuk elérni, de ahelyett, hogy az első rész unalmas terminálját kellene nyomkodnunk, itt mindent egy nagy nyílt világban fogunk lejátszani. A Titanic Scion kiengedett minket a garázsból és egy izgalmakkal teli bolygóra eresztett rá bennünket. Vannak itt felfedezhető kincsek, legyűrhető bossok, átvehető erődök és bejárható kazamaták. A kalandjaink helyszíne olyan, mintha azt a Xenoblade Chronicles X tervezői építették volna, és ezért nem is lehetnénk hálásabbak.
Ugyan a Titanic Scionban is van egy bázisunk, ahol a mechánkat hangolhatjuk, és az emberekkel lóghatunk, a játékidő alatt egy egész világ fog kitárulkozni előttünk, ahogy követjük a történet fonalát. Az első résszel ellentétben itt ráadásul a sztori is egész vállalható. Nem mélyirodalomról van szó most sem, és a párbeszédek itt-ott összecsuklanak a saját súlyuk alatt, de legalább egy követhető cselekményt kapunk, amit érdekes és szerethető karakterek terelgetnek.
Én vagyok Vasember
A stáblistáig vezető úton persze rengeteg ellenfél vár ránk, akiket az Arsenalunkkal fogunk szétkapni. Az első Daemon x Machina hatalmas mechái helyett itt az Anthem és a Vasember ihlette exo-szereléseket kapjuk, melyek sokkal könnyedebbek, de nem kevésbé veszélyesek. Ahogy az első játékban, most is rengeteg lehetőséget kapunk a karakterünk testreszabására: az Arsenal mindkét vállára külön lövegeket rakhatunk, a kezeikbe külön fegyvereket választhatunk, lecserélhetjük a mellvértet, sisakot, karokat, lábakat, mindent, amit akarunk.
Mindegyik alkatrésznek más és más erősségei és gyengéi vannak, így ritkán találunk majd olyan cuccokat, melyek egyértelmű, tiszta fejlesztések a korábbi elemekhez képest. Nagyobb gyorsaságért le kell mondanunk a védelemről, és a gyorsabb lövegekért le kell mondanunk a pontosságról. Mivel minden Arsenal darab másban lesz hasznos, ezért haza is küldhetjük az érdekesebb darabkákat a bázisunkra, aztán összelegózhatunk magunknak 10 különböző készletet, melyeket szükség szerint cserélgethetünk. A Titanic Scion a karakterépítők rémálma, mert végtelen lehetőséget ad a kezeikbe, viszont fikarcnyi segítséget sem nyújt abban, hogy az elemeket megfelelő módon illesszük össze. Ezt egyébként csak tovább nehezíti, hogy bár szinte minden megölt ellenfélből kivehetünk hasznos cuccokat, azokból csak egyet választhatunk, a többi pedig eltűnik.
Ha sikerül magunknak utat vágnunk a különböző számok és módosítók útvesztőjében, akkor egy intenzív és kegyetlen harcélmény vár ránk. A gépeink korlátlanul röpködhetnek, vagadalkozhatnak és manőverezhetnek a levegőben, és ha kifogyna belőlük az üzemanyag, akkor a földön csúszkálhatnak és ugrálhatnak tovább. A mozgás szabadsága és sebessége adrenalinpumpáló bossharcokhoz vezet, ahol egy hatalmas félig gép-félig démon lesz a nyomunkban, savat köpköd ránk, mi pedig minden gombnyomással megpróbáljuk elkerülni a csóvákat, míg a kilövőrendszereink be nem mérik a feladót, és cafatokra nem szaggatják azt. Kardok, pajzsok, shotgunok: minden, ami a kezünk ügyébe kerül az kegyetlen pusztítóvá válik a vastépő csaták kavalkádjában.
Nem minden arany…
A harci élmény és a tartalom egy érdekes keverékké áll össze, ami erősen emlékeztet minket egy fent említett játékra. A Daemon X Machina: Titanic Scion nem csak pályadizájnban, de alapvető struktúrában is emlékeztet bennünket a Xenoblade Chronicles X-hez. Tulajdonképpen egy offline MMORPG-ről van szó, ahol végtelen időt tölthetünk öldökléssel, lootolással és felfedezéssel. A sztori tényleg érdekes, de a stáblista csak mutatóba van, és igazából addig lehet pörgetni a mókát, amíg meg nem unjuk. A gond csak a teljesítménnyel van.
Mivel az eredeti DxM-et is Switchen teszteltem, úgy láttam teljesnek a kört, ha a folytatást a Switch 2-n pörgetem. Ez utólag ordas nagy hibának bizonyult, mivel a 30fps célt csak foltosan sikerül tartani. Utazgatás közben a játék rendszeresen elhagy képkockákat, itt-ott beakad, töltési gondjai vannak, és közel sem néz ki olyan jól, hogy indokolja a hanyag technikai minőséget. Amikor a Cyberpunk 2077 portjából kilépve azt kell látnom, hogy a Titanic Scion hatalmas sivataga akadozva próbál kirajzolódni az Arsenalom előtt, akkor nem leszek elnéző egy ilyen porttal szemben.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a bár a játékmenet hatalmas előrelépésen ment keresztül, a művészeti oldal még mindig nem erőtlen és egyeletlen. A helyszínek és ellenfelek ugyan érdekes élményt kínálnak, de stílusban és atmoszférában semmit nem nyújtanak. Ugyanez igaz a zenei körítésre is: ha szeretsz grindolni, akkor jobban jársz, ha egy podcastet is kapcsolsz mellé. A füleid semmi izgalmasról nem fognak lemaradni.
Van azonban a világban olyan gamer, akinek a Daemon x Machina: Titanic Scion lesz az év játéka. Egy felemás munka ez, de az elődjével ellentétben itt már tényleg van mit szeretni. Ha a Marvelous ilyen tempóban fejlődik ezzel a sorozattal, akkor talán még azt is megérjük, hogy valami maradandót tesznek le az asztalra néhány év múlva.
