Ezzel a teszttel meg kellett küzdenem. Na nem azért, mert a soulslike trendeket kergető Code Vein II ellenfelei olyan kemények lennének, hanem mert őszintén szeretni akartam egy játékot, ami folyamatosan ellenállt nekem. A sorozat első része hozott olyan ötleteket és egy olyan stílust, ami végre hozzám is közelebb húzta a FromSoftware formuláját, de sajnos nagyon messze volt attól a minőségtől, amit akkor a nagy öregek felmutattak. A második rész trailerei már egy kiforrottabb élménnyel kecsegtettek, amiben a Bandai látszólag tanult a hibáiból, és valami egyedit épített. Most, rengeteg dühös óra után azt tudom mondani, hogy a trailerek engem átvertek, hatalmasat tévedtem, a Bandai pedig még mindig nem tanult semmit.
Pedig a sztori olyan érdekesen indult…
A történet elején egy meglepően komplex karakterszerkesztőt kapunk, ahol megalkothatjuk a világmegváltó avatárunkat. Összerakhatunk olyan összetett vagy egyszerű szerelést, amilyet csak szeretnénk, és ha nagyon nincs kedvünk felöltözni a világmegváltáshoz, akkor egy srác is lehetünk egy törölközőben. Amint végeztünk már köszönt is minket a játék legjobb karaktere (ez nem jelent sokat, de erre is rátérünk majd), Lou, aki a szívének felét adta azért, hogy mi feltámadhassunk. Erre az áldozatra azért szánta el magát, mert ha nem tette volna, akkor a világ összeomlott volna. Egy katasztrofális állapotú jelenben vagyunk, ahol a pusztulás egy lépésnyire van attól, ahol állunk. Lou szerencsére képes utazni az időben, így visszavisz bennünket a múltba, hogy megmenthessük a jelent.
A koncepciót ráadásul sikerült valamelyest érdekesen megvalósítani, mert a történet folyamán találkozni fogunk a tetteink következményeivel, de itt nagyjából véget is ér minden, ami érdekes a Code Vein II sztorijában. A széteső pecsét és a nyomában váró pusztulás fenyegetése egyébként sem a világ legegyedibb története, de a hangulat és a világdizájn ígér egy feledhetetlen eposzt, ami valójában sosem rugaszkodik el a talajtól. A lelketlen dialógus, az élettelen karakterek és minden, ami körülöttük van kegyetlenül lehúzza az egyébként érdekes alapötleteket. A legjobb soulslike-okra persze nem feltétlenül azért emlékszünk, mert elképesztő üzenetekkel hagytak hátra bennünket, de a Code Vein sorozat szerette volna házasítani a rétegelt, karakterközpontú japán szerepjátszás meséit a műfajtól megszokott eleganciával és kegyetlen játékélménnyel. Ez azonban egyelőre nem jött össze az alkotóknak, és nem csak azért mert a sztori hasalt el.
Ilyen lehet egy fénykardot suhogtatni
Ami a játékstruktúrát illeti, a Code Vein II-t tagadhatatlanul az Elden Ring ihlette. Egy nyílt világú soulslike kalandról van szó, ahol a prológust egy kis szigeten, a játék nagyját pedig egy nagyobb kontinensen töltjük. Vannak küldetéseink és mellékküldetéseink, melyek célpontjait egyértelműen jelöli be a térkép, de egyébként ránk hagyja a világ, hogy elveszhessünk benne. Sajnos azonban a Code Vein II-ben azért fogunk elveszni, mert a terep jellegtelen elemek átgondolatlan ismételgetéséből áll. Vannak ugyan tárgyak és fegyverek, amik meghálálják, ha besétálunk barlangokba, vagy meglátogatjuk a félreeső mellékutakat, de nagyon messze vagyunk mindentől, ami érdekessé tette az Elden Ring helyszínét.
A harcrendszer egy fokkal könnyedebb, mint a szokásos soulslike-ok esetében, de az ütéseink mennyiségét továbbra is egy stamina csík szabályozza, a mozgásunk lassú, az animációink időzítése pedig még mindig kulcsfontosságú. Itt van minden, ami a műfaj alapjait kínálja, és valahogy mégsem áll össze. Fegyverekből akad bőséggel, de egyiket sem kifejezetten jó érzés lóbálni, ahogy a különböző képességek és védelmi eszközök sem dobják fel nagyon a tempót. A Lies of P-ben bizony megérzed, amikor megkínálod az egyik bábut az Electric Coil fejével, de a Code Vein II-ben mintha csak a levegőt csapkodnánk minden ütésünkkel. Ennek persze nem feltétlenül kellene azt jelentenie, hogy "rossz" a harcrendszer, de két szék közül a pad alá esik: próbál olyan lassú és kimért lenni, mint egy Dark Souls, de közben olyan érzés kezelni a fegyvereket, mint egy Devil May Cryban. Mindkét oldalnak csak a hátrányait kapjuk az erényei nélkül, mert se őrült kombókat nem rakhatunk össze, se súlya nincs semminek.
A számtalan karakterfejlesztési rendszer ráadásul ijesztően bonyolultnak tűnik, ahogy az első pár óra megpróbálja elmagyarázni a statisztikák, képességek, védelmi eszközök, tárgyak és egyebek keverékét, de közben minden olyan egyszerű, mint egy faék. Az egyetlen izgalmas extrát a partnereink jelentik, akik végig velünk tarthatnak kalandjaink során. Bossharcoknál kifejezetten hasznosak, mert egy darabig életben tudnak tartani minket akkor is, ha mi már kifutottunk minden erőforrásunkból, de még ezt a rendszert is sikerült megkeserítenie a fejlesztőknek azzal, hogy a partner NPC-k három mondatot ismételgetnek folyamatosan, és semmi személyiségük nincs, még az átvezetők alatt sem. Ráadásul az AI folyamatosan láb alatt van, így sok sikert kívánok azoknak, akik távolsági fegyverekkel akarnának érvényesülni. Lelkes kis haverod biztosan be fog szaladni a célkereszt elé, hogy véletlenül se láthasd hová lősz.
A bossharcok egyébként itt is az élmény fénypontjai… legalábbis többnyire. Teljesen függetlenül attól, hogy hol tartunk a játékban, vannak nevetségesen egyszerű és brutálisan nehéz ellenfelek is. A kettő közé beesik néha egy-egy mókás, jól átgondolt ütközet is, ezek pedig megmutatják, hogy azért lenne a Code Vein II-ben potenciál, ha valaki segítene annak kibontásában. Ez a játék azonban ragaszkodik ahhoz, hogy rendszeresen elhasaljon a saját ambíciójában.
Legalább a teljesítménnyel ne lenne gond
Ami a körítést illeti, egy egész érdekes keveréket kapunk. A karaktermodellek megmaradtak az animés megközelítésnél, de a világot, az időjárási jelenségeket és részecskehatásokat meglepő részletességgel dolgozták ki. A Global Illumination és a Post Processing hatások jelenléte gyönyörű megvilágítást ad mindennek, de a csillogás ára, hogy a játék teljesen máshogy néz ki alacsony és magas beállítások mellett. Ha kénytelenek lennénk lehúzni a grafikai csúszkákat, akkor egy kifejezetten ronda játékkal találjuk szembe magunkat, ezt viszont sokan kénytelenek lesznek meglépni, mert a Code Vein II katasztrofálisan fut.
Látva az én PC-m nehézségeit, körbenéztem másoknál is, és még a felső kategóriás Nvidia kártyák sem tudják kihozni a játékból azt a frame számot, ami indokolt lenne. Az alacsony fps persze csak egy dolog, ami lenyelhető lenne, ha az átlag teljesítmény stabil lenne, de a szaggatások, képkocka-időzítési gondok, betöltési problémák és más egyéb akadályok teljesen tönkre teszik a Code Vein II élvezetét. Nem szeretek dobálózni az "optimalizáció" szóval, mert azt úgy meggyötörte mostanság az internet, hogy minden jelentését elvesztette, de amikor a PS5 Performance módjáról borús jelentések érkeznek, akkor azt hiszem joggal hozhatjuk fel a fenti kifejezés jelenlétének teljes hiányát.
Összességében vannak itt jó ötletek, amiket a stúdió más játékok erősségeiből kölcsönzött, de láthatóan fogalma sem volt, hogy mit kezdjen velük. Minden erényére jut vagy három probléma, és míg ezek egy részét be lehetne foltozni (az NPC-k viselkedése módosítható, a teljesítmény javítható, a bossok képességei finomíthatóak stb.) a Code Vein II alapjaiban is egy izzadságból született kőműves meló érzetét kelti. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének meg a maga értékei, csak azt, hogy épp annyira elegáns, mint egy agyonhasznált malteros vödör.
