Régóta nem remélem azt a Call of Duty játékok kampányaitól, hogy olyan élményt adjanak, mint valamelyik történetközpontú Sony-exkluzív, mégis izgatottan várom őket évről évre, érdeklődve kezdek bele mindegyikbe, hogy jobban belerázódjak az aktuális játék hangulatába. Talán soha nem lesz még egy olyan jó kampány, mint a CoD 4-é volt, de mindig örülök, ha a fejlesztők legalább megpróbálják azt megközelíteni.
A 2019-es Modern Warfare is kiválóan sikerült, tele volt hatásos pillanatokkal és izgalmas jelenetekkel. A Black Ops Cold War sem lett rossz, de inkább arra emlékszem, milyen élményt adott, mint arra, mik történtek benne. Reméltem, hogy az Infinity Ward megint megmutatja, hogy lehet ezt jól csinálni... de ez csak részben sikerült.
Mindenki ellened
Lényegében folytatódik az előző Modern Warfare története, de az sem érzi magát elveszettnek, aki azt kihagyta. Price, Gaz, Ghost és Soap, mint az Egyesült Államok mindenre bevethető szupercsapata járják be a világot, olykor a CIA-s Kate Laswell és az ürziksztáni lázadó, Farah Karim társaságában. (Utóbbit szerepeltethették volna többet egyébként, de az is lehet, hogy az őt alakító színésznő nem ért rá, mert a The Boys következő évadán dolgozik.) Hozzájuk új arcok csapódnak, köztük a kifejezetten szimpatikus Alejandróval és társával, akik a mexikói eseményeknél kapcsolódnak be, de nagy szerephez jutnak a későbbiekben is.
A fő bonyodalmat elsősorban az okozza, hogy az USA lebombáz egy iráni tábornokot (ami persze a képzelet szüleménye, semmiképp nem a Kászem Szolejmáni elleni 2020-as merényletet vették alapul), de miközben ennek következményeit figyeljük, fokozatosan kiderül, hogy az arab terroristák mellett egy mexikói drogkartell és persze az orosz erők is kavarnak valamit nagy erejű ballisztikus rakétákkal, önös érdekből, de közös erővel. Észak-Koreának vagy Kínának már nem jutott hely a gonoszok oldalán, talán majd a folytatásban.
A sztorit elsősorban kiváló minőségű, remek színészi munkával megtámogatott átvezetők mesélik, és bőven vannak nem kiszámítható, a cselekményt érdekes új irányokba vivő csavarok benne; nem a legeredetibb, de nem is a legmegúszósabb. Láthatóan az akciófilmes vonalra mentek rá, amennyire lehet, kerülve a Modern Warfare-ben boncolgatott mögöttes mondanivalókat: azt, hogy a háborúban a civilek mindenképp veszítenek, vagy hogy mindkét félnek érthetők az érvei, most nem tartották fontosnak elmondani.
Vannak a jók, a rosszak, meg néhányan a kettő között.
A karaktereket rendesen kidolgozták, a köztük zajló párbeszédek miatt jobban tudunk kötődni hozzájuk, és egyes pontokon dönthetünk, hogyan alakítjuk a dialógusokat. Vannak pillanatok, amikor humorral törik meg az egyébként feszült helyzetet, de nem kínos, erőltetett viccelődés megy, inkább csak megmosolyogtató feszültségoldás.
A kampány során változatos küldetésekben vehetünk részt; olyan is, mintha több különböző csapat csinálta volna az egyes missziókat. Egy ponton, bőven a végefelé megjelenik például a crafting, amit se addig, se azután nem látunk újra: bombákat, csapdákat, zárfeltörő alkalmatosságokat készíthetünk kötélből, ragasztóból, törött ventilátorból. A 2007-es MW több emlékezetes pillanatát is megidézték: van mesterlövészként fűben kúszva lopakodás (All Ghillied Up), lőhetünk hőkamerát használva egy levegőben köröző járműből (Death from Above), és harcolhatunk esőben egy hajó feldélzetén (Crew Expendable), de vették a fáradságot, tettek bele annyi extrát, hogy ne olcsó, megúszós másolásnak, hanem inkább szívünket melengető kikacsintásnak érezzük. Tartalmasabbak, változatosabbak, több szabadságot adnak ezek a missziók, mint a 2007-es játékban látott megfelelőik. Legjobban a lopakodós küldetéseket élveztem, meg azt, amiben kamerák segítségével kell utasítgatni Ghostot, hogy mikor hova menjen és kibe mártson pengét; nekem is fura, hogy jobban tetszett, amikor nem nyílt színi lövöldözés ment, de abból úgyis lesz elég a multiban.
Papírautók
Vannak ugyanakkor elképesztően béna küldetések is; összességében többször haltam meg a játék egyes elemeinek kidolgozatlansága és átgondolatlansága miatt, mint az engem eltaláló lövedékek miatt. Az egyik misszióban például egy konvojt üldözve az ürziksztáni autópályán kell hasítani válogatott katonai járművekben, amik között úgy válthatunk, hogy átugrunk egyikről a másikra. Ha úgy érezzük, túl ramaty állapotban van, amiben épp ülünk, közel megyünk egy másikhoz, kiékeljük a gázt, kimászunk a tetőre, és megpróbálunk átugrani. Elméletben ez teljesen oké, láttunk példát hasonló, élvezetes küldetésekre más játékokban, lehet ezt jól csinálni.
A misszió első fele még nem is jelent túl nagy kihívást, sőt, kifejezetten élvezetes, a második fele miatt viszont ez az egyik legfrusztrálóbb küldetés, amivel valaha CoD-ban találkoztam. Az van ugyanis, hogy egy autóról taposóaknákat dobálnak le az útra, amiket kerülgetnünk kell, míg annyira közel nem érünk, hogy likvidálni tudjuk az aknázókat - ez még így nem gond, kicsit régies, de belefér. Ugyanakkor közben folyamatosan jönnek szembe a civil autók, amik természetesen robbannak, majd maradványaik befordulnak elénk és rongálják a járművünket. Jobbra nem kerülhetünk, mert sokszor nincs elég tér vagy ott egy akna, balra meg azért nem, mert ott száguld a következő civil; ha lassítunk, a játék óbégatni kezd, hogy miért vagyunk lemaradva, és csak elnyúlik ez a szegmens, ami meg senkinek nem jó. Ráadásul én extrán megszívtam, mert olyan szerencsétlenül értem el egy checkpointhoz, hogy akárhányszor újratöltöttem, azzal kezdődött a szegmens, hogy felakadtam egy autóroncsban.
Néhány ütközés után a legmasszívabb járgányokban is elhalálozhatunk, másikra átugrani nem lehet, mert aknák, civilek, satöbbi. Sikerünk nem ügyességünkön múlik, hanem azon, hogy kegyes-e hozzánk épp a játék. Hasonlóan idegesítő egyébként a hajós pálya, ahol a fedélzeten csúszkáló konténerek is agyonnyomhatnak minket, miközben egyébként azért küzdünk, hogy kiszedjük a ránk tüzelő rosszarcúakat, vagy az amszterdami bevetés, ahol hárman támadnak ránk civilek takarásából, és konzolon, kontrollerrel iszonyú nehéz annyira pontosan célozni, hogy ne a kereszttűzbe került ártatlanokat találjuk el. Még Regular nehézségen is voltak olyan pillanatok, amikor úgy haltam meg két pillanat alatt, hogy azt sem láttam, honnan lőttek rám; többnyire tényleg nem a saját bénaságom okozta a vesztem (vagy csak én szeretném ezt hinni).
Ami a technikai részt illeti, egész korrektül működik minden, az MI sem sértően buta (de ne is várjunk csodát, nincs semmilyen korszakalkotó fejlődés), az ellenfelek támadnak, nyomulnak, taktikáznak, fedezékbe bújnak és igyekeznek visszaélni túlerejükkel, de nem rohangálnak össze-vissza. A lövöldözés élménye remek, a vezetés is tűrhető. A látvány (PlayStation 5-ön) sokszor egészen szép, különösen a fények, de itt-ott megint megvillannak az előző (vagy akár kettővel ezelőtti) generációt idéző elemek - cserébe legalább tartja a 60 fps-t konzolon is.
Az, hogy mennyire fog tetszeni a Call of Duty: Modern Warfare 2 kampánya, nagyrészt azon múlik, milyen élményt vársz egy CoD-tól, illetve hogy milyen szerepet töltött be az életedben a 2007-es eredeti és annak folytatása. Ha egy akciófilmszerű, kliséket is használó, de azért fordulatos játékra vágysz, ami megidézi a régi Modern Warfare-t, többnyire élvezni fogod, viszont ha valami súlyos mondanivalót keresnél, komoly érzelmi hatásokat szeretnél (olyanokat, amiket a 2019-es rész adott), nem itt találod meg.
Ismét felmerül a kérdés, várunk-e, várhatunk-e többet egy sorozat játékaitól, amikben nyilvánvalóan a többjátékos élmény az elsődleges - talán az a jó válasz, hogy várhatunk, de akkor sem szomorkodunk, ha azt kapjuk, amit most: egy látványos, izgalmas akciójátékot. Biztos, hogy lesz folytatás, és kíváncsian várjuk, milyen irányt jelölnek majd ki annak.
