CW logó
Hirdetés
CW

Segélykiáltások a világűrből - a Szovjetunió eltitkolt tragédiái Gagarin sikere előtt

|

Rejtélyes rádiójelek, haldokló űrhajósoknak tulajdonított hangfelvételek - a Szovjetunió valóban eltitkolt halálos áldozatokkal járó katasztrófákat.

Hirdetés

1960 novemberében két fiatal olasz rádióamatőr olyan jeleket fogott egy Torino közelében kialakított megfigyelőállomáson, amelyek eredetére soha nem sikerült megnyugtató magyarázatot találniuk. Achille és Gian Battista Judica-Cordiglia beszámolója szerint a világűrből érkező adásban a nemzetközi SOS-vészjelzés morzekódját ismerték fel, amely fokozatosan gyengült, mintha a jel forrása egyre távolodna a Földtől. A testvérekben felmerült a lehetőség, hogy egy titkos szovjet űrhajó rádióadását hallják, amely letért pályájáról, utasával együtt menthetetlenül sodródva a világűrben.

A feltételezett segélykérés időpontjában az emberes űrrepülés még megoldandó feladat volt. Jurij Gagarin csak hónapokkal később, 1961. április 12-én indult történelmi útjára a Vosztok-1 fedélzetén, amellyel hivatalosan ő lett az első ember a világűrben. A hidegháború két nagyhatalma azonban már javában versengett az űrkutatás elsőségéért, és a szovjet program rendkívüli titkolózása miatt senki sem tudhatta biztosan, milyen fejlesztések, kísérletek és esetleges kudarcok zajlanak a háttérben.

A torinói testvérek ezért nem tartották kizártnak, hogy a Szovjetunió már Gagarin előtt is megpróbált embert juttatni a világűrbe, ám a küldetés tragédiával végződött. A későbbiekben további, emberi légzésre, szívverésre, sőt egy haldokló nő utolsó szavaira emlékeztető felvételekről számoltak be, amelyekből az űrkutatás egyik legismertebb hidegháborús története született meg.

Rádióállomás egy katonai bunkerből

Achille és Gian Battista Judica-Cordiglia érdeklődését az első mesterséges hold, az 1957. október 4-én felbocsátott Szputnyik-1 keltette fel. A szovjet műhold rádióadásait a világ számos pontján fogták, és a két olasz fiatal is elhatározta, hogy saját berendezéseivel követi az űreszközök mozgását.

A vállalkozáshoz nem rendelkeztek jelentős anyagi forrásokkal, ezért használt katonai rádiótechnikai eszközökből, bontott alkatrészekből és saját készítésű berendezésekből építették fel megfigyelőrendszerüket. Kezdetben egy torinói háztetőn dolgoztak, majd egy második világháborús bunkerben hozták létre Torre Bert néven ismertté vált rádióállomásukat. Az antennarendszer egyes elemei is újrahasznosított anyagokból készültek, a szükséges berendezéseket pedig folyamatosan fejlesztették.

A kezdetleges körülmények ellenére komoly megfigyelőkapacitást alakítottak ki. Beszámolóik szerint sikeresen vették többek között a Lajka kutyát szállító Szputnyik-2, valamint az amerikai Explorer-1 műhold jeleit is. Észak-olaszországi elhelyezkedésük kedvező volt a felettük áthaladó szovjet űreszközök megfigyeléséhez, így megfelelő antennákkal és vevőberendezésekkel valóban lehetőségük nyílt a rádióadások fogására.

A műholdak követése ugyanakkor nem egyszerű rádióhallgatást jelentett. A Föld körül keringő eszközök viszonylag rövid idő alatt haladnak át egy földi megfigyelőállomás vételi körzetén, ezért ismerni kell a várható pályájukat, az alkalmazott frekvenciákat és a rádiójelek terjedésének sajátosságait. A vevőberendezéseket megfelelően kell hangolni, és a beérkező jeleket is el kell különíteni a földi rádióforgalomtól, valamint az egyéb zavarforrásoktól.

A testvérek műszaki teljesítménye a korabeli szakemberek figyelmét is felkeltette. A NASA 1964. március 12-én kiadott közleménye szerint Achille és Gian Judica-Cordiglia, valamint munkatársuk, Alberto Rossotto vendégként látogathatták meg a Kennedy Űrközpontot, ahol betekintést kaptak az amerikai indítások műszaki hátterébe.

A NASA akkori tájékoztatása szerint az olaszok megfigyelőállomása ekkor már kilenc rádióvevővel, tíz antennával, tizenkét magnetofonnal, rádióteleszkóppal és zárt láncú televíziós rendszerrel is rendelkezett. Mindezt alapvetően saját erőből, az űrkutatás iránti érdeklődésüknek köszönhetően hozták létre.

A látogatás azonban nem jelentette az elveszett kozmonautákról szóló állításaik igazolását. A NASA az olasz rádióamatőrök műholdkövető tevékenységét és technikai felkészültségét ismerte el, nem pedig azt, hogy valóban titkos szovjet emberes küldetéseket fedeztek volna fel.

Szívverés, segélykérés és egy nő utolsó szavai

A Judica-Cordiglia testvérek szerint az első különös adást 1960 novemberében rögzítették, miután egy nyugatnémet csillagvizsgáló azonosítatlan műholdról szóló jelentése felkeltette érdeklődésüket. A megszokott rádiójelektől eltérő adásban állításuk szerint SOS-vészjelzést hallottak, amelynek erőssége fokozatosan csökkent.

A jel gyengüléséből arra következtettek, hogy a feltételezett űrhajó esetleg eltávolodik a Földtől. Ez azonban önmagában nem volt elegendő a pálya meghatározásához. A rádiójel erőssége ugyanis az adó távolsága mellett az antenna irányától, a vételi viszonyoktól, a polarizációtól és számos egyéb tényezőtől függ. Egy fokozatosan gyengülő adás tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy a forrása egyre távolabb sodródik az űrben.

1961 februárjában a testvérek újabb, még nyugtalanítóbb felvételekről számoltak be. Az egyik adásban nehézkes emberi légzésre és fájdalmas nyögésekre emlékeztető hangokat véltek felismerni, egy másikon pedig szapora szívverést hallottak. A felvételt állításuk szerint Achille Dogliotti neves olasz kardiológusnak is megmutatták, aki úgy vélte, hogy a hangok összhangban lehetnek egy erősen megterhelt ember szívverésével és légzésével.

Az orvosi vélemény azonban még abban az esetben sem igazolhatta volna a feltételezett űrrepülést, ha a hang valóban emberi életjelenségekből származott. A felvétel eredetének meghatározásához a rádióadás forrását, az alkalmazott frekvenciát, a jel időbeli változásait és a feltételezett űreszköz pályáját is ellenőrizni kellett volna.

A legismertebb és egyben legvitatottabb felvétel 1961 májusához kapcsolódik. Ezen állítólag egy női kozmonauta hallható, aki orosz nyelven számol be űrhajója túlmelegedéséről, miközben egyre kétségbeesettebben próbál kapcsolatot teremteni a földi irányítással. A hanganyagot az évek során többféle változatban és eltérő dátumokkal ismertették, a történet pedig egy idő után a Ludmila nevű, elveszett űrhajósnő legendájával kapcsolódott össze.

Amennyiben a felvétel valóban egy szovjet űrhajóból származott volna, az azt jelentené, hogy a Szovjetunió már Valentyina Tyereskova 1963. júniusi repülése előtt is indított női kozmonautát a világűrbe. Csakhogy egyetlen hiteles indítási dokumentum, ellenőrzött rádióforgalmazási napló vagy más, független bizonyíték sem támasztotta alá a feltételezett küldetés megtörténtét.

A felvételek nyelvi és műszaki sajátosságai további kérdéseket vetnek fel. A kritikusok szerint az állítólagos kommunikáció nem minden részletében felelt meg a szovjet űrrepülések során alkalmazott rádióforgalmazási eljárásoknak, a beszéd tartalma és a hangfelvételek eredete pedig szintén vitatható.

Sven Grahn svéd űrkutatási szakértő úgy vélte, hogy a testvérek valóban működtettek egy megfelelően felszerelt rádiómegfigyelő állomást, és különböző űreszközök jeleit is sikeresen foghatták. A legszenzációsabb állításokat azonban túlértelmezett adásoknak, illetve a növekvő nyilvánosság hatására kialakult történeteknek tartotta.

Persze attól, hogy a testvérek képesek voltak műholdak rádióadásait venni, az még nem ugyanaz, hogy a rögzített jelekből helyesen következtettek azok eredetére. Egy azonosítatlan rádiójel, egy emberi hangra emlékeztető adás vagy egy nehezen értelmezhető beszédtöredék önmagában nem bizonyít emberes űrrepülést - bár az ellenkezőjét sem.

Hirdetés

Akikről Moszkva valóban hallgatott

Az elveszett kozmonauták története valószínűleg jóval kevesebb figyelmet kapott volna, ha a szovjet űrprogram nem működik rendkívül szigorú titoktartás mellett. A hidegháborús versengésben ugyanis a technológiai eredmények nemcsak tudományos, hanem politikai és katonai jelentőséggel is bírtak, ezért a sikertelen kísérletek, balesetek és fejlesztési problémák jelentős részéről a nyilvánosság nem értesülhetett.

Az egyik legsúlyosabb, hosszú ideig eltitkolt tragédia 1960. október 24-én történt a bajkonuri rakétakísérleti telepen. Az R-16 interkontinentális ballisztikus rakéta előkészítése során műszaki és szervezési hibák következtében robbanás történt, amelyben legalább 74 ember azonnal életét vesztette, és a NASA későbbi biztonsági összefoglalója szerint további mintegy ötvenen haltak meg sérüléseik következtében.

Az áldozatok között volt Mitrofan Nyegyelin tüzérségi főmarsall is, aki személyesen felügyelte a rakéta fejlesztését. A szovjet hatóságok azonban a valódi körülményeket elhallgatták, és a marsall haláláról félrevezető tájékoztatást adtak.

A Nyegyelin-katasztrófa jól mutatja, hogy a szovjet katonai és űrtechnológiai fejlesztések során bekövetkezett súlyos balesetek eltitkolása egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. Ugyanakkor fontos különbség, hogy az R-16 nem emberes űrhajó, hanem katonai rakéta volt, így a tragédia nem bizonyítja a Gagarin előtti titkos űrrepülések létét.

A szovjet vezetés az űrprogram egyes résztvevőinek személyét és a fejlesztések részleteit is igyekezett elrejteni, később pedig olyan esetekre is fény derült, amikor korabeli fényképeket és nyilvántartásokat módosítottak. Ez jelentősen megnehezítette a külföldi megfigyelők dolgát, és kedvezett azoknak a feltételezéseknek, amelyek szerint az ismert sikeres küldetések mögött eltitkolt tragédiák húzódhatnak meg.

A félreértésekhez maguk az emberes repüléseket előkészítő kísérletek is hozzájárulhattak. A szovjet mérnökök a Vosztok-program keretében emberi alakot formázó próbabábukat is felküldtek az űrbe, hogy vizsgálják a kapszulák működését, az életfenntartó rendszereket és a visszatérés körülményeit.

Az Ivan Ivanovics néven ismert próbabábuk közül több rádióberendezéssel is rendelkezett, és a tesztek során emberi beszédet tartalmazó hangfelvételeket is sugároztak. A hanganyagok egy része előre rögzített volt, így azokat egy külső megfigyelő könnyen élő rádiókommunikációnak vélhette, különösen akkor, ha nem rendelkezett információval az adott küldetés céljáról.

A Smithsonian Nemzeti Légi- és Űrmúzeumának történeti összefoglalója szerint ezek a kísérletek is hozzájárultak az elveszett kozmonauták legendájának kialakulásához. A szovjet titkolózás és az emberi hangot közvetítő tesztrepülések együtt olyan körülményeket teremtettek, amelyekben egy félreértett rádióadásból könnyen születhetett tragikus történet.

A később hozzáférhetővé vált szovjet űrprogram-archívumok és történeti kutatások mindazonáltal nem igazolták, hogy Gagarin előtt sikertelen, emberes orbitális repülések történtek volna. A dokumentált balesetek és az eltitkolt veszteségek valóságosak, ám az olasz testvérek által feltételezett küldetések létezésére továbbra sincs hiteles bizonyíték.

Magyarországon is figyelték a szovjet műholdakat

Az űrverseny első éveiben nemcsak az olasz rádióamatőrök próbálták megfejteni a Föld körül keringő eszközök jeleit. Magyarországon már 1957-ben, a Szputnyik-1 felbocsátása előtt létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő optikai műholdmegfigyelő kutatócsoportot, amely az első mesterséges holdak mozgásának követésére készült.

A magyar szakemberek érdeklődése szintén nem korlátozódott a műholdak puszta megfigyelésére. A rádiótechnikai, csillagászati és mérnöki kutatások együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az országban már a hatvanas évek elején kialakulhassanak az önálló űrkutatás műszaki és tudományos alapjai.

Különösen érdekes, hogy a magyar megfigyelőtevékenység a korabeli amerikai hírszerzés figyelmét sem kerülte el. A CIA később nyilvánosságra hozott, a szovjet űrprogramról és a műholdkövetésről szóló dokumentuma szerint egy 1958. áprilisi budapesti jelentés már arról számolt be, hogy Magyarországon a mesterséges holdakat optikai és rádiós módszerekkel egyaránt követik.

A dokumentum a műholdmegfigyeléssel foglalkozó tudományos csoportok mellett az alkalmazott eszközökről is említést tesz. Egy 1958. januári magyar forrásra hivatkozva például negyven, szovjet gyártmányú AT-1 típusú távcső használatáról számol be, amelyeket a mesterséges holdak megfigyelésére szántak.

Nem meglepő, hogy a műholdak követése már az űrkutatás kezdeti éveiben nemzetközi tudományos és hírszerzési jelentőséggel bírt. A rádióadások és az optikai megfigyelések segítségével ugyanis nemcsak egy-egy űreszköz jelenlétét lehetett igazolni, hanem megfelelő mérési adatok birtokában pályájukra, mozgásukra és egyes műszaki jellemzőikre is következtetni lehetett.

A magyar űrkutatás fejlődésében további fontos lépést jelentett, hogy 1961-ben Ferencz Csaba vezetésével megalakult a Rakétatechnikai Tudományos Diákkör, amely később az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem űrkutatási műhelyeinek létrejöttéhez is hozzájárult. Magyarország 1967-ben csatlakozott az Interkozmosz együttműködéshez, amelynek keretében 1970-ben már magyar fejlesztésű műszert is felbocsátottak egy kutatórakétával.

A nap végére akkor is annyi marad, hogy míg egy megfelelően felszerelt állomás képes lehet a nagy távolságból érkező adások vételére, de annak igazolásához, hogy a jel valóban egy adott űreszközből származik, további mérésekre, pályaadatokra és független megfigyelésekre van szükség.

A Judica-Cordiglia testvérek munkássága emiatt csupán érdekes fejezetként írta be magát a rádiótechnika történelmébe. Saját fejlesztésű eszközeikkel olyan feladatokat végeztek, amelyekhez korábban elsősorban állami kutatóintézetek rendelkeztek megfelelő infrastruktúrával. Műszaki felkészültségük és kitartásuk azonban nem jelentette azt, hogy a beérkező jelekből levont valamennyi következtetésüket elhisszük és elfogadjuk. Hiszen Lajka kutya "hőstettét" is csak évekkel később értettük meg igazán.

Az elveszett kozmonauták legendáját az elmúlt évtizedekben több alkalommal is újravizsgálták, de mindmáig nem kerültek elő olyan ellenőrizhető indítási dokumentumok, hiteles rádióforgalmazási naplók vagy más független bizonyítékok, amelyek alátámasztanák a Gagarin előtti, eltitkolt emberes űrrepüléseket.

A torinói felvételek eredete nem véletlenül vitatott továbbra is. Annyi azonban bizonyos, hogy a Szovjetunió (és még pár ország) valóban eltitkolt súlyos rakétakatasztrófákat, miközben az űrverseny éveiben a rádióamatőrök és a tudományos megfigyelőállomások olyan információkhoz is hozzáférhettek, amelyeket a hivatalos tájékoztatás nem tartalmazott. A két olasz testvér felvételei közül azonban egyet sem sikerült hitelt érdemlően azonosítani olyan emberes űrhajó adásaként, amelynek utasa Gagarin előtt vesztette volna életét.

Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)