Az Assassin's Creed-franchise a Ubisoft aranytojást tojó tyúkja, amelyre szinte mindig számíthat. 2007-es debütálása óta a kiadó minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy fenntartsa a játékosok érdeklődését, azonban mára talán sikerült egy kicsit megfáradnia a sorozatnak. A kezdet kezdetén azonban még merőben újnak számított a lopakodást és a parkourt vegyítő formula, arról nem is beszélve, hogy a csuklyát viselő Altaïr elképesztő népszerűségnek örvendett a játékosok körében. A hirtelen jött sikert egyértelműen szerette volna kiaknázni a Ubisoft, a kérdés csupán az volt, hogy mégis hogyan lehetne ezt a legjobban kivitelezni.
A 2000-es évek végén még teljesen másképp közelítették meg a videójátékokat a nagyobb kiadók, mint mondjuk napjainkban, így sorra jelentek meg olyan alkotások, amelyeket kifejezetten az egyes konzolok sajátosságait kihasználva készítettek el. Igaz, a konzol-exkluzivitás manapság is létezik, de már korántsem annyira gyakori jelenség, mint mondjuk anno a PlayStation 3 idején. Talán éppen ezért tűnhet elképzelhetetlennek ma egy olyan alkotás, amely egy multiplatform cím kvázi folytatása, mégis csak és kizárólag egy kézikonzolra jelenik meg.
Az Assassin's Creed esetében azonban pontosan ez történt, ugyanis a 2009-es, Bloodlines alcímet viselő folytatás kifejezetten a PSP-t vette célba. A siker sajnos elmaradt, azonban az évek során a játék a franchise életében betöltött szerepének hála egyfajta relikviává nemesedett. Nézzük hát, mitől is volt olyan különleges Altaïr kalandja, amelyet kis túlzással az igazi Assassin's Creed 2-nek is nevezhetnénk.
A Bloodlines fejlesztését a Ubisoft a Griptonite csapatára bízta, akik kifejezetten megbízható névnek számítottak akkoriban, ha kisebb kaliberű címeket kellett elkészíteni megrendelésre. A Nintendo DS és a GBA korszakának hősei azonban egy olyan feladatra vállalkoztak, amely messze túlmutatott korábbi munkáikon.
Szerencsére a PSP már a Bloodlines 2009-es megjelenése előtt is bőven bebizonyította, hogy hatalmas franchise-okat is elbír a vállán, még akkor is, ha azok a konzol korlátai közé szorultak. A GTA: Liberty City Stories, a Silent Hill: Origins vagy a Call of Duty: Roads to Victory ékes példái voltak ennek a jelenségnek, így a Griptonite fejlesztőinek csak azt kellett kitalálniuk, hogyan tudnák átültetni az Assassin's Creed játékmenetét lehetőleg úgy, hogy az ne veszítse el a legnagyobb erősségeit. A legfontosabb a lopakodás és a harc elegyének megtartása volt, mindezt úgy, hogy a fejlesztőknek valahogy számolniuk kellett a PSP hiányosságaival is, például, hogy a konzol csak egyetlen karral rendelkezett, a megszokott kettő helyett. Az ambíciók azonban nem hagyták nyugodni a csapatot, így végül kompromisszumokkal, de a Griptonite varázslói képesek voltak átültetni az Assassin's Creed első részének játékmenetét a konzolra, de ezért komoly árat kellett fizetniük.
Kikerült a játékból például a városok közötti lovaglás lehetősége, a modern történetszál, valamint a franchise egyik védjegyének számító Eagle Vision. Ha ez nem lenne elég, számos mechanika átdolgozásra került, így például egyszerűsödött a parkour, bekerült pár új orgyilkos technika, valamint a Bloodlines cselekményének otthont adó Ciprus is jóval kisebb lett, mint az első rész helyszínei. Cserébe a mellékküldetések terén jóval változatosabb repertoárt kaptunk, a nagyobb orgyilkosságok előtti felderítés pedig már a második rész rendszerét vette alapul, valamint bekerültek a különböző gyűjtögethető érmék is a zászlók helyett.
A Bloodlines viszont nem azért vált később fontos címmé a sorozat életében, mert mechanikai újításokat vonultatott fel vagy mert képes volt átültetni az első rész játékmenetét egy kézikonzolra, hanem mert az első rész tényleges folytatásaként szolgált. A sztorit ráadásul az a Darby McDevitt írta, aki később az AC-franchise egyik meghatározó alkotója lett, olyan címekkel a háta mögött, mint a Black Flag, a Revelations vagy a Valhalla. A felsorolt epizódok mindegyikén érezhető az író kéznyoma, ugyanis a hatalmas kalandok és párbajok ellenére ezek talán a legszentimentálisabb állomásai is egyben a sorozatnak, és ez a Bloodlinesra is igaz.
Ez volt ugyanis az a cím, amely végre részletezte Altaïr és szerelme, Maria Thorpe kapcsolatát, míg az orgyilkos Cipruson tartózkodott, hogy felszámolja a templomos rend megmaradt erőit.
Ennek ellenére a Bloodlines a megjelenése idején közepes fogadtatásban részesült, főképp a nehézkes irányítás, valamint a korlátozottabb játékmenet miatt. A kritikusok jóval szigorúbban bántak a játékkal, hála a kissé túlzó marketingnek, amely a PSP egyik titánjának állította be az alkotást. Sajnos az sem segített, hogy a konzol felett már kezdett eljárni az idő, ráncai pedig egyre jobban mutatkoztak az újabb címek megjelenésével. A Bloodlines látványvilága finoman szólva sem győzte meg a közönséget, köszönhetően a homályos textúráknak, valamint a kissé bárgyú karaktermodelleknek, amelyek a nyitott helyszínek megteremtése érdekében hozott kompromisszumokból adódtak.
A Bloodlines kudarcát követően három évet kellett várni arra, hogy a Ubisoft ismét szerencsét próbáljon egy hasonló projekttel, ezúttal a PSP utódjának számító PS Vitával, azonban az Assassin's Creed III: Liberation még megosztóbbra sikerült. A Griptonite alkotása viszont egy méltatlanul elfeledett gyöngyszemként maradt fenn a keményvonalas rajongók körében, amely megmutatta, hogy a franchise képes megvetni a lábát idegen terepen is, még akkor is, ha ehhez alkalmazkodnia kell a körülményekhez.
