Abszolút nem én vagyok az a srác, aki heves csapkodásba kezd azért, mert bizonyos karakterek modernebb side-karakterei is megjelennek a Marvel képregények után az MCU világában is. Engem cseppet sem zavar, ha a füzetekhez hasonlóan itt is bizonyos fiatalabb szereplőket, vagy épp a paletta változatosabbá tételét elősegítő figurákat emelnek be. Hosszú ideig a képregények világa szinte kizárólag a fehér férfiak, és nagyritkán a szintén fehér hősnők terepe volt. A Marvel esetében Fekete Párduc lett az első fekete szuperhős, aki 1966-ban, a Fantastic Four 52-es lapszámában került képbe, míg az 1972-es Luke Cage: Hero For Hire képregénysorozat lett az első olyan kiadvány, ahol már főszerepet osztottak egy fekete karakterre. A teljesen új karakterek mellett aztán szépen sorban jöttek azok a hősök is, akik egy már meglévő, közkedvelt A-ligás figura kvázi spin-offjának tekinthetők. Ilyen volt mondjuk James, vagy Rhodey Rhodes, aki '78-ban tűnt fel először, '83-ban viszont konkrétan átvette a Vasember szerepet Tony Starktól, 1993-ban pedig saját páncélt és nevet kapott, így született meg War Machine, vagy ha a magyar fordítást jobban szeretitek, Hadigép.
Ez a tendencia pedig folytadódott az elkövetkező években, évtizedekben is. A mögöttes szándék elég egyértelműnek tűnik: a képregényrajongók kapacitása is véges, nem lehet ezer teljesen egyedi karaktert bevezetni évről évre, a kötődést pedig nagyban segítheti az, ha egy új szuperhős erősen hozzákapcsolható egy régi kedvenchez. Így lett Steve Rogers utána az egyik új Amerika Kapitány például a korábbi Sólyom, Sam Willson (mellette Buckey Barnes is felhúzta a csillagos és sávos rucit egy ideig egyébként), vagy épp így született meg az Ultimate képregényes univerzum második Pókembere, Miles Morales. Fontos, hogy sosem egy már kitalált figurát "színeztek" át (mint mondjuk ahogy az előbb említett Ultimate világban Nick Fury alternatív verziója fekete lett), hanem új szereplőket vezettek be, akik a régi, klasszikus hősök "szuperhősperszónáját" vették kölcsön, vagy építették be a sajátjukba.
És ilyen új karakter lett Riri Williams, azaz Ironheart (Vasszív) is, aki azt Invincible Iron Man Vol. 3 #7 füzetben debütált még 2016 májusában - itt még csak civilben tűnt fel, 2017 januárjában jelent meg először Ironheartként. Alapvetően Riri is egy izgalmas figura, ami nem csoda, hiszen egy igazi veterán, Brian Michael Bendis alkotta meg őt (Bandis egyébként 2017 végén ment át a rivális DC Comicshoz).
Cseppet sem meglepő, hogy a fentebb említett folyamat az MCU-ban, vagyis a Marvel mozis, tévésorozatos világában is elkezdett végbe menni, immár Sam az új Amerika Kapitány, Thor mellett felbukkant a Jane Foster-féle "Lady Thor", Kate Bishopnak hála már két Sólyomszemünk van, Marvel Kapitány után megérkezett Ms. Marvel is, Hulkot Amazon követte, a második Fekete Özvegy, Jelena Belova kifejezetten fontos karakter, Hadigép pedig egészen a kezdetektől fogva velünk van.
A Fekete Párduc 2-ben pedig felbukkant Riri Williams is, vakandai segítséggel összekalapált egy Power Rangers mozikat idéző páncél magának, de maradjunk annyiban, nem lett a közönség kedvence. És itt most nem arról van szó, hogy neme, bőrszíne, vagy más miatt zárták volna ki őt a nézők a szívükből, egészen egyszerűen nem lett elég szerethető a karakter. Mindezek ellenére a stúdió úgy döntött, hogy kapni fog egy saját tévésorozatot, dedikált szériájának első három része pedig múlt szerda óta elérhető a Disney+-on, jelenleg a nézettségi toplistát is vezeti, de ez erősen betudható annak, hogy nincs más fontosabb premier most a platformon - nem véletlen vezette a listát annyi ideig az élőszerelős Hófehérke, aminél nagyobb 2025-ös bukást nehezen lehetne találni.
Kritikát nyilván csak a következő három rész, vagyis az évad befejezése után fogok csak írni, de egy gondolat már most belefészkelte magát a kobakomba: nem kell minden karakternek kötelező jelleggel saját sorozatot vagy filmet kapnia az MCU-ban. Egy halom olyan stáblistás jelenet van a hátunk mögött, amiből simán lehet, hogy végül semmi kézzelfogható sem kapunk, magyarul hiába vezették fel Erost, Herkulest, Celát és másokat, jelenegl szó sem esett arról, mikor láthatjuk őket ténylegesen, már ha láthatjuk egyáltalán. Leforgattak, és végül be is mutattak azonban egy olyan tévésorozatot, ami bejelentésekor is csak a feküket vakargatták a rajongók, az első három rész pedig egy milliméternyit sem tolt közelebb bennünket a megfejtéshez, nem lettünk okosabbak, továbbra sem értjük: miért kellett ez?
Nem csak nekünk miért kellett, hanem a stúdiónak is. Erősen érződik, hogy még a Marvel korábbi mentalitásának, a "minél több sorozat, minél gyorsabban" elv mentén születhetett meg ez a projekt, a Vasszív felét látva pedig joggal érzi azt az ember, hogy a stúdió részéről remek döntés volt a tempó lecsavarása. Ennek gyümölcseit értelemszerűen még csak később fogjuk élvezni, de engem nehezen lehet ebben a pillanatban meggyőzni arról, hogy rosszabb döntés lett volna az egész Vasszív projektet leírni veszteségként, és ugyanúgy a fiók mélyén hagyni, mint ahogy azt a Warner tette a Batgirllel.
Csodák persze vannak, az én véleményem is finomodhat a második epizódhármas megnézése után, de erősen meg lennék lepve, ha így történne. Ez a sorozat ugyanis eddig arra volt jó, hogy Riri alapból, a Fekete Párduc 2-ben sem szerethető karakterét meg jobban megutáltassa az emberre. Más ugyanis, amikor Tony Stark áll végtelenül nagy pofával hozzá a világhoz milliárdos techmogulként, és nagyon más, ha egy 19 éves tinilány teszi ugyanezt, akit épp most penderítettek ki az egyetemről.
Ebben a sorozatban viszont épp ezt látjuk, Riri mindenkinél ügyesebb, mindenkinél okosabb, de leginkább mindenkinél beképzeltebb. Szerethető karaktereket pedig nem így lehet építeni. Vagy legalábbis nem így kellene.
