Nincs rá racionális magyarázatom, és nem is hiszem, hogy van bármi értelme az okát boncolgatni, hogy miért alakult így, de amikor 2023 szeptemberében elrajtolt a Starfield, villámgyorsan maga mögé utasította személyes toplistámon a Bethesda korábbi szerepjátékait, beleértve a Fallout 4-et, a Skyrimet, a Fallout 3-at és az Obliviont. Sőt, még azt a Morrowindet is, amelyik miatt 21 évvel korábban egyáltalán elkezdtem érdeklődni a stúdió alkotásai iránt, és amit a mai napig a legjobb The Elder Scrolls epizódnak tartok. Olyan az egész, mintha megnyomnának a fejemben egy kapcsolót, és a sci-fi RPG nagyon is valós hibái hirtelen összetöpörödnének, jelentéktelenné válnának. Nem tűnnek el, mindvégig tudatában vagyok a jelenlétüknek, mégsem képesek megakadályozni, hogy őszintén élvezzem a kalandozást a csillagok között. A játékos énem ilyenkor az anyósülésre parancsolja a kritikus alteregómat, még egy tabletet is nyom a kezébe, hogy elfoglalja magát, amíg ő veszi át az irányítást.
Így volt ez az alapjáték megjelenésekor, majd a fájóan kevéssé ambiciózus Shattered Space kiegészítő megjelenésekor, és ugyanezt tapasztalom most is, hogy a sajnálatosan összecsapott PS5-ös verzió (a fene se érti, miért nem vártak még vele egy kicsit) debütálásának farvizén befutott a Free Lanes frissítés, a Terran Armada DLC, valamint a Trackers Alliance új küldetéscsomagja. Ezek a korábbi frissítésekkel, javításokkal és kényelmi funkciókkal együtt egy csiszoltabb, tartalmasabb és nem utolsósorban valamivel jobb játékot eredményeznek, de nagyon messze van a Starfield attól az újragondolt 2.0-s verziótól, amiben sokan reménykedtek a lelkendező híradások miatt.
Szabadság korlátokkal
Egyértelműen hibát követett el a Bethesda amikor nem maga alakította az új tartalmakat övező narratívát, hanem engedte, hogy egyes tartalomgyártók a bennfentesség látszatát keltve azt sugallják, drámai átalakulás, igazi megújulás előtt áll a játék. Nem lépett közbe időben a stúdió, így a hegyoldalon leguruló hógolyó lavinává növekedett, amikor pedig Todd Howard végre elkezdett arról beszélni, hogy kinek is fog valójában tetszeni a frissítést követően a Starfield, már késő volt, a hype győzedelmeskedett és a túlzott elvárásokat támasztó prekoncepció megcsontosodott. Éppen ezért most sokan úgy érezhetik, a hamvaiból feltámadó főnixmadár helyett odakozmált hálaadásnapi pulykát kaptak. Pedig a Bethesda arca igazat mondott; aki már 2023-ban is örömét lelte a Starfieldben, az most is úgy fogja érezni, hogy hazatért, akinek ellenben már akkor sem tetszett, amit látott, annak nem most fog megváltozni a véleménye.
Nincs tehát szó semmiféle Cyberpunk 2.0 léptékű átalakulásról, az ismeretlen eredetű ereklyék után kutató Constellation csapat és a hozzájuk verődő főszereplő története közel három évvel később is ugyanazokra a fundamentumokra épül. A Bethesda nem dolgozott át komplett rendszereket, ahogy a CD Projekt RED tette, csupán kisebb-nagyobb korrekciókat hajtott végre, hogy példának okáért egy fokkal áttekinthetőbbé és kezelhetőbbé váljon a menürengeteg, néhány funkciót gyorsabban el lehessen érni, könnyebben tudjunk tájékozódni, és ne kelljen lejárnunk a lábunkat, amikor elindulunk felfedezni egy bolygót.
Bár a Free Lanes a legnagyobb az eddigi frissítések közül, ezt is ugyanazon dizájnfilozófiát követve rakták össze Todd Howardék, amely mentén a korábbiakat. Az űrmágia, azaz a starborn képességek fejlesztése például felgyorsult és leegyszerűsödött, de ahogy megszerezzük és használjuk őket, az nem változott meg esszenciálisan. A Cruise mód bevezetésével pedig lehetővé vált végre a bolygóközi utazás anélkül, hogy be kellene kapcsolnunk a gravitációs hajtóművet. Persze ettől még a Starfield nem ment át No Man's Sky-ba, nincs rá mód, hogy berepüljünk a légkörbe, a landolás és a felszállás továbbra is animáció. Itt már minden bizonnyal beleütközünk a Creation Engine 2 technikai korlátaiba. A Bethesda motorja elképesztően sok objektumot képes egyszerre kezelni, figyelembe véve, hogy mindennek kiterjedése, tömege van és a fizika törvényei is hatnak rájuk, ha pedig eldobunk egy feleslegesnek gondolt plüssfigurát valamelyik istenháta mögötti holdon, de 100 óra múlva visszatérünk pontosan arra a helyre, akkor ott találjuk, ahol hagytuk. Ez a maga nemében elismerésre méltó, de pont emiatt nem tud megszabadulni a stúdió töltőképernyőktől. A gyakori töltögetés vitathatatlanul árt az immerziónak, de legalább elég gyors, így még tolerálható. Mindenesetre a már említett Cruise móddal nagyobb szabadságot élvezünk, mint korábban, ráadásul még több, potenciálisan zsákmányt és harcot ígérő, a figyelmünkre érdemes navigációs pont vár az űrben.
A Free Lanes azonban nem csak ennyiből áll, az instant előőrs például nagy áldás azoknak, akik nem szeretnek az építkezéssel és a lakberendezéssel bajlódni, akik viszont igen, azok imádni fogják, hogy iszonyatosan sok pénzért saját, luxusotthonná alakított aszteroidájuk is lehet. A hógömbökkel ellentétben pedig az akciófigurák gyűjtésének tényleg van értelme, hiszen mindenféle bónuszokat adnak. Nem lettem viszont szerelmese a második szárazföldi járműnek, a nagyobb ugrásokra képes Moon Jumper helyett sokkal jobban örültem volna egy, a háborút épségben átvészelő lépegetőnek (tudom, tiltottak, mint a fegyverként bevetett földönkívüli lények), vagy urambocsá egy hajónak, esetleg tengeralattjárónak. Adjak még ötleteket?
A győzhetetlen armada harmada
Az új történetszál a megkezdéséhez Akila Citybe kell utazni, majd a központi épületet megközelítve végighallgatni egy rádióadást, aztán kezdődhet is a kaland, amely során átmenetileg egy új társkarakterrel is bővíthetjük a csapatot. Delta, az átprogramozott harci robot kicsit a Star Wars: Knights of the Old Republic HK-47-esére emlékeztet, ő is lenézi az embereket, de a személyiségéért felelős szubrutinok kevésbé szofisztikáltak. Mindazonáltal hasznos és szórakoztató társ, akit később a legénységünk tagjává válhat, továbbá rajta múlik a legkevésbé, hogy a Terran Armada hatalmas csalódás még a 10 eurós árcédulához képest is. Az a szcenárió, mely szerint felbukkan egy új frakció és robothadseregével át akarja venni az uralmat a Betelepült Rendszerek felett, a United Colonies, a Freestar Collective és a Ryujin Industries pedig egyesíti erejét, hogy semlegesítse ezt a fenyegetést nagyszabású űrcsatákat ígér.
Elméletben legalábbis, mert ahelyett, hogy mobilizálták volna a flottáikat, egy szupertitkos szervezet három veterán ügynökére bízták a megoldást, akik kiszervezték a feladatot az első útjukba tévedt palimadárnak, azaz nekünk. Ezzel a húzással az írók nyomban be is árazták a fenyegetés nagyságát, kiirtottak minden feszültséget a történetből, hiába lett volna benne potenciál, nem is kevés. Aztán a következő pofont a kiábrándítóan repetitív küldetésdizájn adja, amely az új Incursion-rendszerre épül, amely az armada által indított portyákat takarja. A csillagtérképen látjuk, mely naprendszerbe törnek be az erői, mi pedig megtámadhatjuk őket zsákmány reményében. Arra viszont nem árt felkészülni, hogy az általuk bevetett technológia miatt nem tudjuk gravitációs ugrással elhagyni az adott rendszert, amíg meg nem semmisítjük azt a hajót, amelyik blokkolja a gravitációs hajtóművet. Az első néhány alkalommal még izgalmas, hogy megérkezünk, leszedjük az ellenséges űrhajókat, majd dokkolunk az elsődleges célpontunkon, nullgravitációs környezetben átvágjuk magunkat az ellenségen, majd elindítjuk az önmegsemmisítést, és megpattanunk. Az újdonság varázsa hamar elillan, onnantól pedig egyedül az Anchor Point állomáson elvállalható mellékküldetések csempésznek változatosságot a DLC-vel töltött órákba.
A Bethesda a fizetős bővítmény küldetéssorozatát 50-es szint alatt nem javasolja, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érdemes próbálkozni. Kíváncsiságból nekimentem egy 37-es szintű karakterrel, amivel addig a Betelepült Rendszereknek csak egy kisebb szegletét derítettem fel, és tulajdonképpen egyetlen frakció küldetésláncát sem csináltam még végig. Ráadásul még csak a második űrhajómat koptattam, azt is a szüleimtől kaptam, szóval szenvedőssé vált a dolog, mégsem akadt olyan összecsapás, amiből ne én keveredtem volna ki győztesként… úgy 3-4-5-6 próbálkozás után. A felszerelés (x-tech és modulok) és az űrhajók (x-tech és tervrajzok) kibővített fejlesztési lehetősége miatt nyilván szerencsésebb lett volna a Terran Armadára amolyan endgame tartalomként tekintenem, mert több értelme van az értékes erőforrásokat a legjobb elérhető fegyverek, szkafanderek és űrhajók pimpelésére fordítani, amik ezen a szinten még nem álltak a rendelkezésemre.
Többet, jobban, gyorsabban!
Természetesen idő kérdése csupán, hogy elérkezzen az a pont Starfield életciklusában, amikor már kizárólag a közösségtől számíthatunk újdonságokra. Ez azonban hivatalosan még odébb van. A stúdió további tartalmakat ígér, és ami azt illeti bőven lenne még mozgástere az élmény gazdagítására újabb frakciók, a Shattered Space-ben debütált Va'ruun'kaihoz hasonló, kézzel tervezett bolygók, valamint a Constellation csapatához csatlakozó társak formájában, és még csak meg sem erőltettem a fantáziámat. Ahhoz, hogy ne csak a gameplay loopot élvező veterán játékosok térjenek vissza a csillagok közé - ez lennék én -, hanem új rajongókat is szerezzen, minőségibb fizetős bővítményeket és sűrűbben adagolt ingyenes frissítéseket kellene leszállítania a Bethesdának. De úgy, hogy közben már a The Elder Scrolls VI-ra fókuszálnak a fejlesztők, valamint zajlik a Fallout 5 előkészítése is, nehezen tudom elképzelni, hogy a Starfield megkapja azt az extra törődést, amit megérdemelne. Előbb fog egy csapat turista megállítani, és arról faggatni, hogy tényleg kalandregénybe illő izgalmak várnak-e az űrben a kapitányokra. Ja, várjunk csak, ez már megtörtént.
