Amikor a Képernyőidő oldalt elkezdtem csinálni, pont az volt a célom, mint itt, a GS (vagy hát akkor még GameStar) csapatában ügyködve: megmutatni a világnak, hogy lehet úgy imádni a játékokat, filmeket, sorozatokat, kütyüket, a közösségi média legmélyebb bugyraiból felbukkanó primitív humort, hogy közben kiállunk értékek mellett, akarunk tenni valamit egymásért, a szülőkért, a gondolkodó emberekért.
Hogy ne a ránk ömlő végtelen primitív ingerek mondják meg, kik vagyunk és ne az algoritmikus darálóban pépesített agyunk legyen csak az eladható termék a kapitalizmus figyelemgazdaságában.
Tudom, idealista gondolkodás, vállalom bármikor. Pont olyan kérdéseknél látom, hogy a valóság árnyalt, szürkés, szivárványos (hoppá, micsoda rage bait fordulat) káosz, mint az ausztrál tinik nagyon komoly súlyú korlátozása. Ha esetleg nincs meg, mondom.
Van az a politikai mozdulat, amire minden autoriter államfő elismerően csettint, mohón keresve a piros telefont, amin leszólhat a központba, hogy ezt ő is akarja: A BETILTÁS. Amikor a kormány végre odacsap "a techcégeknek", és közben azt is üzeni a szülőknek: nyugi, átvesszük. Papíron ez jól néz ki. Ausztrália 2025. december 10-től élesítette a világelső, 16 év alattiakat célzó közösségimédia-korlátozást. A platformoknak kell elintézni, hogy a gyerekeknek ne legyen elérhető social média fiókja, különben jön a bírság, akár 49,5 millió ausztrál dollár. A részletekről itt olvashatsz, ha érdekel a sztori mélyebben.
Aztán eltelt pár nap, és megérkeztünk oda, ahová minden ilyen "majd most rendet rakunk az internetben" történet belefut: a valóságba. A törvény nem attól lesz működőképes, hogy jó szándékú, hanem attól, hogy végre is hajtható. Márpedig a végrehajtás kulcsa az életkor-ellenőrzés, amiről maga az ausztrál kormány is azt mondja: napok, hetek, mire "fair" és pontos lesz.
Várható volt tehát, hogy az ítéletnap után nem csendesednek azonnal a tinik telefonjai. Sem a cégek, sem a felhasználók nem mentek önként a vágóhídra, még akkor sem, ha amúgy a helyzet tényleg vállalhatatlan és ez a saját jól felfogott érdekük lenne. Mármint a felhasználóké. A cégek még inkább keresnének egy kis pénzt, ha lehet.
Amikor túl laza...
Ez nem a "gonosz gyerekek" története, hanem a technika és az emberi viselkedés találkozása. A közösségi média ma a kapcsolattartás alapinfrastruktúrája. Nem mindenkinek, nem mindig, de elég sokak számára fontos, hogy egy blanket tiltásnál az első reflex az legyen: oké, akkor hogyan oldjuk meg okosba?
A helyi beszámolók lényege röviden: van, akit kiléptettek a fiókjából, van, akit nem. Van, aki kerülőutat talál, VPN-t használ, van, aki átmegy máshova, van, aki szülei fiókjával használja tovább az appokat. A legnagyobb probléma, hogy a fiatalok jóval képzettebbek technikailag, mint a döntéshozók, a szülők vagy a tanárok jelentős része. Nem lehet börtönt húzni azok köré, akik gyorsabban és hatékonyabban ásnak, mint ahogy te lerakod a téglákat.
Ha az életkor-ellenőrzés laza, akkor a gyerekek átcsúsznak rajta. Ha szigorú, akkor elkezdünk egy olyan világot építeni, ahol a platformok mindenkitől egyre több bizonyítékot kérnek arról, hogy ki is ő valójában. És itt már nem gyerekügyről beszélünk, hanem adatvédelmi és társadalmi kérdésről.
A probléma az, hogy a politika szereti a végletes, végleges mondatokat. A technológia meg nem így működik.
Tabuk legyünk vagy szabadok?
A sztori egyik legérdekesebb mellékszála, hogy a Reddit jogi útra vitte az ügyet, és azt állítja: a törvény sérti az ausztrál alkotmányból levezetett, politikai kommunikációhoz fűződő szabadságot. A Reddit érvelése ráadásul nem csak "szabadságharcos" póz: azt mondják, ők inkább tematikus fórumok gyűjteménye, nem klasszikus közösségi háló, és a besorolás körüli zűrzavar miatt a végén mindenki még több azonosítást kap a nyakába.
Közben pedig ausztrál tinédzserek is megtámadták a szabályozást, ugyanezzel az alkotmányos logikával, a szólásszabadság eszméjét előrángatva.
Ez az a pont, ahol a "védjük meg a gyerekeket" narratívája hirtelen átcsúszik abba a sokkal kényelmetlenebb kérdésbe, hogy milyen internetet akarunk egyáltalán?
A válasz egyébként nagyrészt már sejthető. Az ember nem tudott mit kezdeni a szabadsággal és a korlátlan információval, saját hülyeségéből épít rácsokat, hogy azt érezze, rend van és biztonság. A szabad és korlátlan internet kora szépen lassan megy a hulladékzúzóba.
A problémát látjuk...
A tiltások egyik klasszikus mellékhatása, hogy a tabusított fogalom nem eltűnik, hanem elvándorol. Az AP szerint a hatóságok már most látják, hogy a fiatalok kisebb, kevésbé ismert appok felé mennek, és felmerülhet a kör bővítése. Főleg mert annyi védelmet sem élveznek már, mint eddig, a valamennyire ismert platformokon.
Na most képzeljük el ezt a játszmát hosszú távon: a nagy platformok kapnak egy csomó szabályt és bírságot, a fiatalok meg átmennek oda, ahol kevesebb a moderáció, kevesebb a védelem, kevesebb a felelősség.
Kipipálható a gyermekvédelem veréssel is ugyebár, csak azt nem megoldásnak nevezi majd az utókor.
A közösségi médiáról szóló vita egyik legnagyobb problémája, hogy két szélsőség beszél egymás mellett. Az egyik oldal szerint a közösségi média "tönkreteszi a gyerekeket", a másik szerint minden pánik mesterséges, és legfeljebb morális hisztéria. A valóság - ahogy az lenni szokott - sokkal kényelmetlenebb mindkét narratívánál.
A kutatások ugyanis nem azt mondják, hogy a közösségi média önmagában mentális összeomláshoz vezet. De azt igen, hogy bizonyos használati mintázatok, bizonyos életkorban, bizonyos gyerekeknél kimutathatóan növelik a kockázatot. És ez már elég ahhoz, hogy ne lehessen legyinteni.
Az elmúlt évek meta-analízisei és nagymintás áttekintései következetesen találnak szignifikáns összefüggést a problémás közösségimédia-használat és az olyan internalizáló tünetek között, mint a szorongás vagy a depresszió. Ezek a hatások általában nem óriásiak, de stabilak, és különösen serdülőkorban jelennek meg újra és újra. Ugyanez igaz az alvásra: az esti, lefekvés előtti közösségimédia-használat és a romló alvásminőség közötti kapcsolat az egyik legjobban dokumentált jelenség a területen.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem lineáris hatások. Nem arról van szó, hogy "minél több Instagram, annál rosszabb mentális állapot". Sokkal inkább arról, hogy a sérülékenyebb fiatalok - akik eleve bizonytalanabbak a testképükben, szorongóbbak, társas megerősítésre éhesebbek - aránytalanul több problémás tartalommal találkoznak, és ezek a platformok hajlamosak felerősíteni a már meglévő nehézségeket. Ez az a pont, ahol a "nem bizonyított az okozatiság" típusú érvelés önfelmentéssé válik: ha egy rendszer következetesen rosszabb helyzetbe hozza a leginkább veszélyeztetetteket, az már önmagában társadalmi probléma.
Márpedig a nagy tech cégek nem arról híresek, hogy imádják az önszabályozást, megvonnák maguktól a garast, ha cserébe egy jobb, egészségesebb társadalmat építhetnek. A nagy tech cégek szeretnek ilyet fogorvosi mosoly kíséretében kijelenteni a plénum előtt, miközben a pénzt számolgatja a sarokban egy bérmunkás, akit hamarosan elküldenek majd, mert lehet AI-jal helyettesíteni.
Remek példa erre az Instagram kamaszfiók bevezetése, amelyről egy független vizsgálat bebizonyította, hogy csak a kamaszokat nem védi meg a káros tartalmaktól, vagy a TikTok mentális védőpajzsa, amely gamifikált módszerrel ígéri a túlzott képernyőhasználat szabályozását, miközben saját felületén osztogat gamifikált kihívásokat és plecsniket a felhasználóknak a tudatosság jegyében. Mintha a kocsmában kapnál apró ajándékokat azért, hogy nem iszol annyit, mint tegnap. De azért ott ülsz a kocsmában.
Eddig a pontig az ausztrál kormány narratívája védhető. Van tényleges kockázat, van vállalati felelősség, van szülői igény a beavatkozásra. A gond ott kezdődik, amikor a választ csak fekete-fehér-igen-nem játékon nevelkedett bácsik próbálják megadni. Főként azt hajtogatva, hogy NEM.
A tiltások története kíméletlenül következetes. Nem csak az alkoholtilalomról van szó, bár az is tanulságos: ott sem tűnt el a fogyasztás, viszont megjelent a szervezett bűnözés, az ellenőrizetlen termékek és a korrupció. A drogellenes háború globális mérlege még egyértelműbb: a kereslet nem szűnt meg, a piac viszont erőszakosabb, veszélyesebb és kontrollálhatatlanabb lett.
A digitális térben mindehhez még egy tényező társul: a megkerülés technológiai egyszerűsége. Ha egy szabály megkerülhető egy VPN-nel, egy alternatív appal vagy egy kreatív életkor-megadással, akkor nem megszűnik a viselkedés, csak elbújik a bokorba. Tehetünk úgy, hogy ha nem látjuk, akkor biztosan nincs, de az ilyen hülye szemléletmódot jól ismerjük a "nem süllyedünk, nem süllyedünk" mantrákból.
Akkor mi lenne a kevésbé rossz megoldás?
A tiltás politikailag látványos. A digitális műveltség meg unalmas, drága, lassú, és nem lehet róla győzelmi posztot írni két hét múlva, szavazatot sem hoz azonnal. Pedig az egész problémát az oldaná meg leginkább, ha a gyerekek nem csak használni tudnák ezeket a felületeket, hanem értenék is, hogy mi történik velük: miért akarja az algoritmus ott tartani, hogyan működik a jutalmazás, mi a különbség a tartalom és a manipuláció között.
És igen, ez meló. Szülőnek is, iskolának is, államnak is. De legalább nem olyan, mint egy törvény, ami első napjaiban már azt magyarázza: jó, hát idő kell, mire működik majd...
Ausztrália most egy világméretű kísérletet futtat élesben. Lehet, hogy lesznek hasznos tanulságai. De ha valaki azt várta, hogy egyetlen tiltással el lehet vágni a 16 alattiakat a közösségi médiától, annak lehet, hogy csalódnia kell majd.
