A Batman-mitológiában kevés olyan pillanat volt az elmúlt tíz évben, ami akkora azonnali vitát robbantott ki, mint amikor Geoff Johns 2015-ben bedobta a három Joker ötletét. Az egész egyetlen, rövid, de annál hangosabb jelenetből nőtt ki. Bruce Wayne ráült Metron Mobius-székére a Justice League Darkseid War idején, és amikor megkérdezte, ki is valójában Joker, nem egy nevet kapott válaszul,
hanem azt, hogy hárman vannak.
Ez a húzás már önmagában úgy működött, mint egy időzített bomba, mert egyszerre volt zseniálisan provokatív és veszélyesen túlmagyarázó.
A DC pedig pont azt csinálta vele, amit ilyenkor szokott, évekig hagyta fortyogni a rajongói elméleteket, aztán amikor végre megérkezett a Batman: Three Jokers, egyszerre adott túl sok választ és túl kevés valódi megnyugvást. A Mobius-székes felvezetés valóban a 2015-ös Justice League füzetekből jött, a minisorozat pedig 2020 augusztusa és októbere között futott le három részben, Geoff Johns írásával és Jason Fabok rajzaival. A történet kifejezetten arra épült, hogy újraértelmezze, "ki vagy mi" is valójában Joker.
És itt rögtön érdemes megállni egy pillanatra, mert a Three Jokers körüli legnagyobb félreértés nem az volt, hogy három Joker létezik-e, hanem az, hogy mit akart ezzel valójában mondani Geoff Johns. Sokan úgy kezelték a sztorit, mintha az a végső, nagy kanonikus magyarázat lenne arra, miért viselkedik Joker ennyire máshogy a különböző korszakokban. Mintha a negyvenes évek hideg, gengszterszerű bűnözője, a hatvanas évek teátrális bohóca és a Gyilkos tréfa óta domináns, nihilista szörnyeteg tényleg három külön személy lett volna a DC fő folytonosságában.
A sorozat valóban erre játszik rá, és ezt a három archetípust nevezi meg a Bűnözőként, a Tréfamesterként és a Komédiásként.
Csakhogy a Three Jokers nem azért működik érdekes képregényként, mert megfejti Jokert, hanem pont azért, mert megmutatja, mennyire képtelenség végleg megfejteni őt. Ez egy fontos különbség, és szerintem sok olvasó itt csúszott félre. A képregény ugyanis első ránézésre nagy megfejtésnek tűnik, valójában viszont inkább egy elegáns meta-kommentár arról, hogyan változott Joker figurája az évtizedek során. Vagyis nem annyira három konkrét személyről szól, mint inkább három korszakról, három írói megközelítésről, három különböző Batman-univerzum-hangulatról, amiket Johns szó szerintivé tett. Ez okos húzás, de egy kicsit már túlzottan is okos.
A legjobb része az egésznek az, hogy Geoff Johns pontosan tudta, milyen ikonikus traumákhoz nyúl hozzá. Nem véletlen, hogy a sztori középpontjában nem csak Bruce áll, hanem Barbara Gordon és Jason Todd is. Ez nem puszta fan service, hanem a történet valódi érzelmi váza. Barbara az a karakter, akit Joker egyetlen pillanat alatt nemcsak fizikailag, hanem a teljes Batman-család szimbolikus szintjén is megsebzett a The Killing Joke-ban (magyarul A gyilkos tréfában) - Barbara ebben a sztoriban bénult le Jokernek köszönhetően. Jason pedig a mai napig az egyik legkeményebb "Batman-trauma", a Death in the Family (Halál a családban) után - ebben a sztoriban ölte meg őt Joker, de nyugi, idővel, mint majdnem minden képregényes karakter, ő is feltámadt (pontosan annyira sérülten, amennyire ezt megtippelnétek). A Three Jokers egyik legerősebb döntése az, hogy nem egyszerűen Batman és Joker örök párharcaként kezeli ezt az egészet, hanem kimondja, Joker nem csak Bruce démonja. Joker egy kollektív trauma. Egy fertőzés, ami több ember életét törte ketté, és amihez a Batman-univerzum néhány legfontosabb mellékszereplője sokkal személyesebben kötődik, mint ahogy azt a klasszikus Batman-Joker szembenállás sokszor elismeri. Ezért van az, hogy miközben a képregény külsőre nagy, bombasztikus "mítoszfejtésnek" látszik, a legjobb pillanatai valójában csendesebbek. És ezek a remekül komponált pillanatok ott vannak Jason dühében, Barbara kontrolljában, Bruce kimondatlan bűntudatában.
És ha már bűntudat! A Three Jokers talán legvitatottabb, de legérdekesebb húzása az, ahogy Joe Chillt visszahozza a történetbe. Ez elsőre olcsó ötletnek tűnhet, mert a Wayne-szülők gyilkosát előrángatni mindig veszélyes játék. Olyan ez, mint amikor egy franchise túl sokadszor akar visszanyúlni ugyanahhoz az eredettörténeti ponthoz, nagyon könnyen giccs, vagy még rosszabb, önismétlés lesz belőle. Johns viszont itt nem teljesen bukik el. Azzal, hogy Joe Chillt a Jokerek a "végső Joker" alapanyagává próbálják tenni, tulajdonképpen azt mondja ki, amit a karakterek már régóta tudnak, csak ritkán mondanak ki ennyire direkt módon:
Joker nem elégszik meg azzal, hogy legyőzze Batmant.
Joker Batman eredetét akarja birtokolni. Be akar költözni Bruce legelső és legmélyebb sebébe. Nemcsak ellenfél akar lenni, hanem a trauma kizárólagos tulajdonosa. Ez az a pont, ahol a Three Jokers szerintem valóban erős. Mert itt már nem csak arról van szó, hogy "három Joker volt", hanem arról, hogy Joker a saját létezését is Batman tragédiáján keresztül akarja véglegesíteni. Ez sokkal érdekesebb gondolat, mint maga a háromság.
A gond ott kezdődik, amikor a képregény túl közel megy a magyarázkodáshoz. Joker évtizedeken át azért tudott működni, mert egyszerre volt kiismerhetetlen és ismerős. Tudtad, hogy veszélyes, tudtad, hogy szörnyeteg, tudtad, hogy bármit megtesz, de a legfontosabb dolgokról sosem kaptál biztos választ. Ki volt? Honnan jött? Mikor hazudik? Mikor improvizál? Mikor játszik szerepet? Alan Moore és Brian Bolland The Killing Joke-ja már eleve egy mesteri csapda volt ebben a kérdésben, mert adott egy lehetséges eredetet, majd rögtön el is bizonytalanította. Ennél tökéletesebb karakteri ars poeticát nehéz írni. Ehhez képest a Three Jokers azzal, hogy részben megpróbál rendet rakni a káoszban, óhatatlanul elvesz valamit abból a lidérces szabadságból, ami Jokert igazán félelmetessé teszi. Nem teljesen, mert Johns elég ügyes ahhoz, hogy hagyjon réseket a rendszerben, de mégis elvesz valamennyit. A Joker ugyanis akkor a legerősebb, amikor nem lehet biztosan katalogizálni. Három dossziéba zárva már egy fokkal kevésbé rémálom, és egy fokkal inkább szerkesztőségi koncepció.
Ez az oka annak is, hogy a Three Jokers fogadtatása ennyire megosztó lett. Nem azért, mert rossz lenne. Egyáltalán nem rossz. Sőt, sok szempontból kifejezetten erős. Jason Fabok munkája egészen pofátlanul látványos. Ez az a fajta rajzolás, aminél néha tényleg meg kell állni, és csak nézni, mennyire tudatosan van megkomponálva minden tekintet, minden árnyék, minden ütés, minden panelváltás. Nem véletlen, hogy a magyar kiadásnak is komoly visszhangja volt, a Fumax a teljes háromrészes minisorozatot elhozta pár éve magyarul.
A probléma inkább az, hogy a Three Jokers nem tudja eldönteni, minek akar látszani. Prestige-sztorinak? Nagy kanonikus revelációnak? Felnőttes, önálló pszichodrámának? Rajongói jutalomjátéknak? Mindegyikből van benne egy kicsi, és pont emiatt időnként egyik sem teljesen. A DC Black Label brand ezt csak tovább bonyolította - ebben kapott helyet maga a képregény. A Black Label eredetileg azért jött létre, hogy a kiadó szabadabban mozoghasson, és olyan történeteket is elmesélhessen, amelyek vagy lazábban kötődnek a fősodorhoz, vagy egyenesen azon kívül léteznek. Emiatt a Three Jokers már a megjelenése pillanatában olyan furcsa helyzetbe került, hogy a kiindulópontja a fősodorból jött, a tálalása viszont egy félig-meddig külön vitrinbe került. Geoff Johns korábban egyértelműen úgy beszélt róla, mint folytonosságon belüli történetről, ugyanakkor a megjelenés utáni években az alkotói és rajongói diskurzus is egyre inkább abba az irányba tolódott, hogy ez inkább egy erősen megcsillagozott státuszban maradt, kánonnak is veheted, de az ellenkezőjét is gondolhatod. Jason Fabok is nyíltan utalt arra, hogy neki szimpatikusabb az out-of-continuity olvasat, miközben a fő Batman-folyamok nem igazán építettek rá közvetlenül.
És itt jön az a pont, ahol muszáj rendet tenni egy gyakori félreértésben: nem, a Three Jokers ma sem olyan értelemben "hard canon", ahogy azt sok rajongói poszt vagy YouTube-videó szereti beállítani. A helyzet sokkal inkább az, hogy a DC az elmúlt években egyre tudatosabban játszik azzal az omniverzumos logikával, amely szerint szinte minden történet "számít valahol", valamilyen szinten, valamilyen rétegben. Ez nem ugyanaz, mint az, hogy minden részlet kötelezően és szó szerint a fő Batman-füzetek jelen idejű folytonosságának része. A 2023-2024-es Batman/Joker sztorik, különösen a The Joker: Year One környéki diskurzus, inkább újra elővették a kérdést és részben meg is zavarták a Three Jokers egyszerűbb olvasatát, mintsem tisztán végső pecsétet nyomtak volna rá. Több elem visszaköszön, több utalás megjelent, de ez még mindig nem egy olyan helyzet, mint amikor a DC egy nagy eseményben fekete-fehéren kimond valamit, és onnantól nincs vita. A mai állapot inkább az, hogy a Three Jokers fontos, hatásos, sokszor idézett, de továbbra is kissé lebegő státuszú Batman-sztori. És őszintén? Lehet, hogy ez tesz neki a legjobbat.
A Three Jokers valójában nem a Joker-számháborúról szól. Nem ez a lényege. Hanem arról, hogy Bruce, Barbara és Jason mit kezd azzal, hogy egyetlen figura mennyi különböző módon törte szét az életüket. Ezért van az, hogy a sztori legemlékezetesebb jelenetei nem a leleplezések, hanem a karakterreakciók. Jason Todd különösen erősen jelenik meg, és ez talán a legnagyobb erénye Johnsnak. Jason az a karakter, akit a Batman-kánon hajlamos egyszerre túlhasználni és félreérteni. Vagy túl dühös, vagy túl cool, vagy túl cinikus, vagy túlzottan egyszerűen lefordítva csak "a rossz Robin". A Three Jokers viszont nagyon pontosan érzi, hogy Jason dühének mélyén nem csak agresszió van, hanem rettenetes, gyerekien nyers elhagyatottság. Aki egyszer már meghalt, akit egyszer már nem mentettek meg időben, és aki még mindig azt kérdezi magában, hogy miért nem voltam elég fontos. Ez az érzelmi vonal sokkal jobban megmarad az emberben, mint az, hogy most pontosan melyik Joker melyik korszakot reprezentálja.
Barbara Gordon szála ugyanígy fontos, csak sokkal csendesebben, visszafogottabban jelenik meg. A Three Jokers egyik legerősebb állítása, hogy a trauma nem csak nyílt dühként létezik. Megjelenhet fegyelemként, kontrollként, működő felszínként is. Barbara nem azért erős ebben a történetben, mert "legyőzi a múltját" valami képregényesen egyszerű módon, hanem azért, mert a sztori hagyja, hogy ne váljon egyetlen pillanatban sem puszta sérüléstörténetté az ő meséje. És ez nagy dolog, főleg egy olyan sztoriban, ami nagyon könnyen csúszhatott volna át abba, hogy minden csak Joker körül forog, és mindenki más csak az ő legendájának kelléke. Johns legalább részben elkerüli ezt a csapdát.
Bruce Wayne-nel már kicsit vegyesebb a helyzet. Batman itt néha túl sokat tud, túl sok mindent kontroll alatt tart, és a történet végén előkerülő "én már régóta tudtam ezt-azt Joker valódi múltjáról" típusú fordulat sok olvasónál jogosan verte ki a biztosítékot. Mert igen, technikailag lehet rá magyarázatot adni, és több elemzés is próbálta utólag szépen helyre tenni, miért kérdezte meg mégis a Mobius-széket, ha egyszer bizonyos részletekkel már tisztában volt. De az ilyen típusú visszamenőleges rendrakás mindig veszélyes. Batman hajlamos eleve túlkompetens lenni, és amikor egy író még rátesz egy lapáttal, könnyen elveszik a figura emberi oldala. A Three Jokers ezen a ponton szerintem már túl közel megy ahhoz a Batman-képhez, ahol Bruce nemcsak zseniális detektív, hanem szinte mindent előre látó, mindent kézben tartó narratív gép. Ez pedig rövid távon nyilván menő, hosszú távon viszont túlzottan steril. A legjobb Batman-sztorikban Bruce nem azért erős, mert mindig mindent tud, hanem azért, mert a tudása ellenére is sebezhető, esendő.
Ami viszont tényleg nem vitatható, az az, hogy a Three Jokers elképesztően jól néz ki. Jason Fabok és Brad Anderson párosa olyan vizuális minőséget hoz, ami miatt még azok is végig fogják lapozni áhítattal, akik közben fejben vitatkoznak a történettel. Ez az a fajta szuperhősképregényes csúcsteljesítmény, ahol minden oldalon érzed, hogy az alkotók pontosan tudják, milyen ikonográfiával dolgoznak. Joker vigyora, Batman mozdulatai, Gotham mocskos-romantikus árnyékai, Barbara testbeszéde, Jason széteső arca - minden nagyon ki van számolva. És pont ez adja a képregény egyik különös ellentmondását is. A Three Jokers lehet, hogy nem minden kérdésben győz meg, de annyira magabiztosan van előadva, hogy közben szinte rá akar venni, hogy akkor is komolyabbnak érezd, mint amennyire valójában az.
Szóval mi maradt meg belőle évekkel később? Nem az, hogy "na végre, most már mindent tudunk a Jokerről". Korántsem! Hanem az, hogy ez egy nagyon látványos, nagyon tudatos, néha kifejezetten erős, néha meg látványosan önmagába gabalyodó kísérlet volt arra, hogy a DC egyszerre írjon szerelmeslevelet a Joker különböző korszakainak, és közben valahogy rendszert vigyen egy karakterbe, aki definíció szerint a rendszer tagadása. Ez eleve majdnem lehetetlen feladat. Geoff Johns nem is oldotta meg hibátlanul, de legalább elég bátor volt ahhoz, hogy megpróbálja. És ez már önmagában több, mint amit sok biztonsági játékos Batman-sztori elmondhat magáról.
A saját olvasatom szerint a Three Jokers nem azért fontos, mert átírta a Joker-mítoszt, hanem azért, mert megmutatta, mennyire nehéz egyáltalán hozzányúlni. Jokerrel ugyanis mindig ugyanaz a dilemma. Ha túl keveset mondasz róla, akkor fennáll a veszély, hogy önismétlő lesz. Ha túl sokat mondasz róla, elveszik az a démoni köd, a misztikum, amitől működik a karaktere. A Three Jokers ezt a határvonalat táncolja körbe. Néha nagyon ügyesen, olykor nehézkesen, máskor kifejezetten önelégülten. De közben képes volt valódi, emberi fájdalmat is felmutatni, és ez sokkal többet ér, mint a puszta lore-bűvészkedés.
A Batman: Three Jokers nem Joker végső magyarázata volt, hanem a Batman-univerzum egyik leglátványosabb kísérlete arra, hogy a nyers káoszt történetté formálja. És mint minden ilyen kísérletnél, itt sem az a legérdekesebb, hogy tökéletesen sikerült-e, hanem az, hogy mit árult el közben Batmanről, Barbaráról, Jasonról és arról, mennyire szeretjük még mindig túlgondolni azt a vigyort, ami mögött nem feltétlenül van óriási, végső megfejtés.
