Amikor márciusban megjelent az Én, a kétarcú, a legnagyobb problémája szerintem nem az volt, hogy politikai kiadványként képregénynek nevezte magát. Politikai karikatúra, közéleti pamflet és agitációs rajz régóta létezik, a képregény pedig bőven elbírja a társadalmi indulatot, a vitát, a gúnyt, a dühöt és az állásfoglalást is. A baj az volt, hogy az a kötet láthatóan nem a képregény nyelvén akart megszólalni, hanem egyszerűen kampányüzeneteket pakolt panelekbe. Nem történetet mesélt, hanem előre eldöntött állításokat illusztrált. Nem karaktereket épített, hanem célpontot jelölt ki. Nem gondolkodásra hívott, hanem rádobálta az olvasóra a konklúziót, lehetőleg minél nagyobb betűkkel.
Az Én, a nagyarcú ehhez képestnem úgy tesz, mintha nem lenne politikai természetű munka. Pont ez az első fontos különbség közte és az Én, a kétarcú között: nem próbálja elrejteni, hogy egyfajta válasz akar lenni. Sőt, a létezése leginkább ebből érthető meg. Az alkotók egy olyan kiadvány után léptek elő, amely sokak szemében nemcsak Magyar Pétert próbálta lejáratni, hanem közben a képregényt mint médiumot is eszközzé, gyakorlatilag egy közéleti furkósbottá silányította. Az Én, a nagyarcú erre reagál:
nem pusztán ellenirányú politikai üzenettel, hanem azzal az állítással, hogy lehet ezt a formátumot rendesen csinálni, kézzel készíteni, alkotói szemlélettel, vállalt stílusokkal, valódi rajzolókkal is használni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az Én, a nagyarcú hirtelen kívül kerülne a politikán, ó erről szó sincsen. Nem is tudna, és igazából nem is akar. A kötet fókuszában Orbán Viktor és az elmúlt évek közéleti valósága áll, a cím pedig egyértelműen rájátszik az Én, a kétarcúra. Csakhogy míg az előző kiadvány egy erősen fikcionalizált, szupergonoszosított figurát próbált felépíteni a saját célpontjából, addig az Én, a nagyarcú totálisan más módszerrel dolgozik. Nem kitalálni akar egy alternatív valóságot, hanem a valóságból emel át konkrét, hírhedt mondatokat, jeleneteket, közéleti pillanatokat, és ezeket helyezi karikaturisztikus keretbe.
Ez a kötet legfontosabb gesztusa. Az Én, a kétarcú esetében a fikció nem felszabadította a képregényt, hanem alibivé vált, azért lehetett bármit rárajzolni a célpontra, mert a kiadvány saját belső logikája szerint úgyis egy politikai szörnyeteggel volt dolgunk. Az Én, a nagyarcú ezzel szemben nem akarja túlbonyolítani a dolgot. Azt mondja, hogy itt vannak a mondatok, itt vannak a gesztusok, itt vannak a hosszú évek alatt felhalmozódott közéleti képek, és ezek sokszor önmagukban is elég abszurdak ahhoz, hogy képregénnyé váljanak. A karikatúra nem feltétlenül hozzátesz a valósághoz, hanem kiemel belőle valamit, amit a napi hírfolyamban már megszoktunk, és ettől újra láthatóvá válik.
Formailag az Én, a nagyarcú nem klasszikus történetmesélő képregény. Nem egy nagy ívű narratíva, nincs benne hagyományos út, felépített konfliktus és lezárt dramaturgiai pálya. Inkább antológia, politikai képes krónika, amely egy-két oldalas, néha szinte plakátszerű, máskor rövid comicstripként működő rajzokkal dolgozik. Ez egyszerre erénye és korlátja. Aki egy összefüggő képregényregényt vár, az csalódni fog, mert az Én, a nagyarcú nem ilyen ambícióval készült. Aki viszont azt nézi, képes-e a magyar képregényes közeg gyorsan, érzékenyen és vizuálisan erősen reagálni egy közéleti helyzetre, az pontosan érteni fogja, miért fontos ez a füzet.
A legizgalmasabb benne az alkotói sokszínűség. Az Én, a kétarcú esetében az AI-jelleg nemcsak technikai kérdés volt, hanem esztétikai is, a képekből hiányzott az emberi döntésekből fakadó ritmus, a személyes kézjegy, az a fajta következetlenül következetes rajzi világ, ami miatt egy stílus élni kezd. Az Én, a nagyarcú éppen ezt fordítja vissza. Nem egyetlen steril vizuális masszaként működik, hanem különböző alkotók különböző indulatai és megoldásai találkoznak benne. Van, ahol a groteszk dominál, máshol a politikai plakát, megint máshol a klasszikus karikatúra vagy a nyersebb, újságrajzos megközelítés. Ettől a kötet mondanom sem kell, hogy egyenetlen, de ez az egyenetlenség itt sokkal inkább egy tök jó aktív életjel, mint hiba.
A karikatúra persze veszélyes műfaj, mert nagyon könnyen válhat ugyanazzá, amit kritizál. Egy arc eltorzítása, egy közéleti szereplő kinevetése, egy ismert mondat képi felnagyítása önmagában még nem tesz okosabbá egy politikai állítást. Az Én, a nagyarcú akkor a legjobb, amikor nem pusztán azt mondja, hogy nézzétek, ez az ember nevetséges, hanem azt mutatja meg, milyen rendszerben, milyen médiakörnyezetben, milyen hatalmi logikában lesz egy-egy mondatból korszakjelző pillanat. A jobb oldalak nem csak rámutatnak Orbán Viktorra, hanem arra a furcsa, nyomasztó és sokszor komikusan torz valóságra is, amelyben egy ország közélete évek óta képek, jelszavak, féligazságok, idézetek és ellenidézetek csataterévé vált.
Éppen ezért fontos, hogy a kötet nem akarja teljesen kiiktatni a valóságot a rajz mögül. A konkrét idézetek, a felismerhető közéleti utalások és a dokumentarista szándék azért működnek, mert lehorgonyozzák a karikatúrát. Nem arról van szó, hogy a képregény csak úgy kitalál valamit, majd azt igazságként próbálja eladni, hanem arról, hogy az alkotók a nyilvánosan ismert politikai mondatokat és helyzeteket rajzolják át a képregény formanyelvébe. Ez nem objektív történelemkönyv, és nem is kell annak lennie. Inkább közérzeti jegyzetfüzet, amelyben a düh, a gúny és a szakmai önérzet egyszerre dolgozik.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
A projekt mögött álló Csanda Gergely szerepe ebből a szempontból különösen érdekes. Csanda abszolút nem képregényalkotóként ismert, hanem a hazai geek- és gamer-rendezvényes közeg egyik legmeghatározóbb szervezőjeként:
a PlayIT Show, a Budapest Comic Con, a Mineshow és több hasonló esemény is hozzá köthető.
Ez azért számít, mert az Én, a nagyarcú láthatóan nem egy légüres térben született. Olyan ember áll mögötte szervezői, szerkesztői oldalról, aki pontosan tudja, mennyi munka, milyen komoly közösség és mély szakmai elköteleződés van abban, hogy Magyarországon a képregény, a popkultúra és a geekvilág ne csak olcsó hívószó legyen, hanem valódi közeg. Amikor egy AI-jal összepromptolt politikai füzet képregényként kezd el keringeni, az nem csak esztétikai ízléskérdés azoknak, akik ezt a kultúrát évek óta építik.
Az Én, a nagyarcú ebből a sértettségből is táplálkozik, de szerencsére nem ragad meg benne. Azzal, hogy ismert hazai alkotókat von be, és láthatóan ragaszkodik ahhoz, hogy a képek mögött emberi munka legyen, nemcsak politikai választ ad, hanem egy komoly és fontos szakmai állítást is tesz. Azt mondja, hogy a képregény nem csomagolóanyag, nem gyorsan legyártható vizuális zaj, nem olcsó mémfüzet, hanem autonóm művészeti forma. Ebben a formában pedig még a legrövidebb, legegyszerűbb politikai karikatúrának is felelőssége van.
A kötet ettől még nem hibátlan. Néhol erősebb a gesztus, mint maga az oldal, néhol a poén hamarabb ér véget, mint a rajz, és vannak pillanatok, amikor az ellenpamflet-jelleg túl közel kerül ahhoz a direkt politikai kommunikációhoz, amelytől el akarja határolni magát. Ez azonban nem ugyanaz a probléma, mint az Én, a kétarcúnál jelen volt. Ott a képregényforma tűnt ürügynek. Itt a képregényforma a lényeg, és a politikai indulat pedig ezen keresztül ölt alakot.
Az Én, a nagyarcú legnagyobb erénye végső soron nem az, hogy "visszavág" az Én, a kétarcúnak. Ez önmagában kevés lenne. Az igazi tét az, hogy megmutatja, ugyanarra a közéleti zajra lehet úgy is reagálni, hogy közben nem dobjuk ki az ablakon a médium méltóságát. Lehet egyértelműen állást foglalni, lehet gúnyosnak, dühösnek lenni, lehet karikírozni, de közben még mindig számít, ki rajzol, hogyan rajzol, mit idéz, és milyen viszonyt épít ki az olvasóval.
Ezért az Én, a nagyarcú nem egyszerűen az Én, a kétarcú "ellenképregénye". Inkább egy válasz arra a kérdésre, hogy mi marad a képregényből, ha a politika csak hordozófelületként, egyfajta gazdatestként akarja használni. A válasz pedig az, hogy szerencsére marad benne élet, düh, kézmunka, stílus és emlékezet. Nem biztos, hogy ez a kötet lesz az, amelyet tíz év múlva a magyar képregény legfontosabb alkotásai között emlegetünk majd, de könnyen lehet, hogy fontos kordokumentumként fogunk rá visszanézni. Nem azért, mert tökéletes, hanem mert egy nagyon konkrét pillanatban nagyon konkrét választ adott:
a képregény nem attól lesz erős, hogy politikai fegyverré silányítják, hanem attól, hogy még politikai közegben is képes emberi kéznyomot hagyni maga után.
