Van valami kifejezetten megnyugtató abban, amikor Geraltot nem a monitoron irányítjuk, nem Sapkowski mondatai között követjük, hanem papíron, képkockáról képkockára. Ilyenkor minden letisztultabb: a világ ismét előadja a jól ismert trükkjét, a szörny sosem ott van, ahol elsőre keresnéd, és nagyon gyakran nem is az, aminek látszik. A Szukits most két gyűjteményes kötettel teszi kerekké a magyar Witcher-képregények eddigi történetét, méghozzá úgy, hogy ezek egyszerre működnek szép, vitrinbe kívánkozó darabként és olyan olvasmányként, amibe jó érzés beleülni egy hosszabb estére. A Történetek Ríviai Geraltról I. és II. nem új történetekre épít, hanem a korábban külön-külön megjelent sztorikat gyűjti egybe, ráadásul olyan kivitelben, ami ebben a műfajban ritkán adatik meg. A nagy méretű, keménytáblás kötetek védőborítóval tényleg súlyt adnak annak, amit az ember a kezében tart, szó szerint és átvitt értelemben is.
A lényeg azonban nem csak a külső. Mindkét omnibusz kapott egy-egy olyan extra történetet, amely magyarul eddig nem volt elérhető, és ezek szerencsére nem üres bónuszok. Inkább olyan darabok, amelyek pontosan rávilágítanak arra, mitől működnek a Dark Horse-féle Witcher-képregények. A játékok hangulatából indulnak ki, de nem akarnak sem új főcselekményt írni, sem Sapkowskit utánozni. Ehelyett ráéreznek arra a sáros, erkölcsileg csúszós talajra, ahol Geralt mindig kicsit úgy áll, mintha rossz helyen lenne, miközben próbál jó döntést hozni. A nemzetközi kiadások logikáját követve az első kötet Az elátkozottak háza, a Rókagyermek és a Varjak átka mellé megkapta a Szörnyvadászok című történetet, míg a második omnibusz a Hús és tűz, a Sötét emlékek és A feloldozás útja mellé az Egyszer volt, hol nem volt az erdőben című sztorit csatolja.
Az első kötet három fő története azért működik ennyire jól együtt, mert szépen kirajzolja a Dark Horse egyik legjobb döntését. Nem a nagy világmagyarázatokra koncentrálnak, hanem bezárják az olvasót Geralt mellé egy-egy sűrű hangulatú rémálomba. Az elátkozottak háza klasszikus kísértethistória, ahol maga a tér válik fenyegetővé, és az üres kúria olyan, mintha a vaják fejében nyílnának egymás után az ajtók. A Rókagyermek pörgősebb, sűrűbb történet, ahol az illúzió, a csábítás és a bosszú keveredik, és bár egy karcosabb rajzstílus még jobban illene hozzá, a lényeg így is működik. Geralt itt is ugyanazt teszi, amit mindig: megpróbálja lekaparni az emberekről a hazugságot. A Varjak átka pedig talán a leginkább witcheres mind közül, mert nemcsak a szörny konkrét valósága érdekes, hanem az is, hogyan változik meg minden Ciri jelenlétével. Itt már nem elég túlélni, példát is kell mutatni, akár akarja az ember, akár nem.
Ehhez a hármashoz csatlakozik a Szörnyvadászok, ami azért üt nagyot, mert kevés oldalon belül több réteget mozgat. A felszínen ott a megszokott munka: félő falusiak, gyilkoló szörny, nyomozás, felkészülés, leszámolás. Alatta viszont ott a megszállás alatti közeg, ahol minden döntés politikai, minden alku kényszer, és a "kinek dolgozol" kérdés sokkal többet jelent puszta pénznél. A legerősebb mégis az a pont, ahol a történet visszafordítja a figyelmet az emberekre. Nem új gondolat, hogy a Witcher világában gyakran az ember a valódi szörny, de itt különösen nyersen jelenik meg. Geralt és Vesemir párosa végig kézen fogva vezet, miközben ugyanazt a helyzetet két különböző élettapasztalattal értelmezik. Vesemir egyszerre tompítja és ki is élezi Geralt cinizmusát, mintha a fiatalabb és az idősebb én vitatkozna egymással. A vadászat így nem csúcspont, hanem eszköz, hogy a végén az emberi indulatok, félelmek és kapzsiságok kerüljenek reflektorfénybe. Ez a történet nem lóg ki a kötetből, épp ellenkezőleg, szervesen illeszkedik bele, és pont attól jó extra, hogy nem akar annak látszani.
A második omnibusz kicsit más hangulatot hoz. A Hús és tűz könnyedebben csúszik, főleg Geralt és Kökörcsin dinamikája miatt, hiszen a trubadúr mindig képes úgy megérkezni, mint egy rosszkor elsütött poén, ami mégis feloldja a feszültséget. A Sötét emlékek már sokkal nyomasztóbb, a ködlények és a víziók terepe pedig különösen jól áll a képregényes formának, mert itt nem kell magyarázni az elcsúszott valóságot, elég megmutatni. A feloldozás útja a bűntudat és a felelősség felől közelít, boszorkányégetéssel, belső vádakkal és azzal az ismerős érzéssel, hogy a profizmus nem jelent felmentést a következmények alól.
A kötet bónusza, az Egyszer volt, hol nem volt az erdőben, már a megjelenéstörténetével is beszédes. Eredetileg a Free Comic Book Day alkalmával jelent meg, majd bekerült a nemzetközi Library Editionbe is, most pedig végre magyarul is méltó helyre került. Ez a történet attól erős, hogy nem akar nagy igazságokat harsogni. Az alaphelyzet egyszerű: egy elhagyatott erdő, egy titokzatos szörny és egy gyerek, aki nem díszlet, hanem a történet erkölcsi tengelye. Bartosz Sztybor itt nagyon pontosan nyúl a Witcher egyik legfontosabb témájához, a döntés kényszeréhez. Nem az a kérdés, hogy Geralt le tudja-e győzni a szörnyet, hanem az, mit jelent maga a szörny ebben a helyzetben, és mit jelent mindez egy gyerek szemében. A történet nem magyarázza túl az allegóriát, inkább lassan engedi rájönni az olvasót, hogy a vaják szakmája sokszor kényelmes címkézés. Ha valamire rá lehet húzni, hogy szörny, akkor tudjuk, mit kell tenni. Itt viszont a címke elcsúszik, és ettől Geralt sebezhetőbbé válik. A gyerek szerepe pedig nem a megmenekülésről szól, hanem arról, hogy jelen van, és emlékezni fog. Ez adja a történet igazi keserűségét.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
Nil Vendrell rajzai sokat hozzátesznek ehhez az élményhez. Az erdő nem puszta háttér, hanem aktív hangulati elem, a csendeknek is súlya van, a panelek ritmusa pedig jól érzi, mikor kell lassítani. Ugyanakkor a rövidség ára itt is érződik, a történet elbírt volna még egy kis levegőt. Talán épp ez a Witcher egyik alapigazsága: a következmények ritkán azonnal csapnak le, sokszor csak később érnek utol.
Ha a két kötetet együtt nézzük, a Szukits kiadásainak igazi ereje abban rejlik, hogy keretet adnak ezeknek a történeteknek. Nem szétszórt epizódokat kapunk, hanem két jól elkülöníthető, tematikus blokkot. Az első inkább a klasszikus rémálomszerű történetekre és a mindent átható borzongásra épít, a második a lelki terhekre, víziókra, bűntudatra és felelősségre. A két extra pontosan ezt erősíti tovább, csak más-más irányból.
A végén pedig az marad meg, ami miatt ezek a kötetek akkor is működnek, ha valaki már régen kimaxolta a harmadik játék minden mellékküldetését, és akkor is, ha most akar először elmerülni a vaják világában papíron. Geralt itt nem hős, hanem egyfajta mérőműszer, ami mindig ugyanazt mutatja ki a világból, csak más szörnyekkel és más hazugságokkal. A Szukits omnibuszai pedig végre úgy adják ezt kézbe, hogy nem kell darabokból összerakni az élményt. Két nagy kötet, két fontos extra, és az a jólesően rossz érzés, hogy a Witcher világában a tiszta megoldás továbbra is csak legenda.
Csak remélni lehet, hogy idővel a harmadik kötet is megérkezik magyarul, mert igény biztosan lenne rá.
