Talán eljön az a nap, amikor nem az érdemtelenül elszenvedett sérelmektől megtört fáradt szív sóhajtásával állunk fel egy esős-komor, sorozatgyilkosos-nyomozós, minden-mindennel-összefügg Netflix-thriller elől. Ez nem az a nap. És azt a napot nem is Netflix előtt töltjük majd.
Beismerjük, hogy ez valahol a mi hibánk is, mert talán nem úgy kellene leülnünk ezek elé, hogy valami olyanra számítunk, mint a Hetedik, amihez harminc éve teljesen feleslegesen mérünk minden hasonló próbálkozást. De itt véget is ért a mi felelősségünk, ha megengeditek, akkor innentől minden mást felírunk a Netflix számlájára.
A The Whisper Man - vagyis A Suttogó - a nyelvfüggetlenül hülye címével már önmagában nem egy csalogató darab, ahogy az alapjául szolgáló háztartásbeli bestseller sem volt az, viszont ha csak annyit mondunk, hogy Robert De Niro, Michael Keaton és Adam Scott főszereplésével készült egy sötét hangulatú nyomozós krimi, amiben egy gyerekrabló sorozatgyilkost keresnek, akkor azért izgalmasabb, ugye? Ugye.
A Suttogóban papíron - mármint egy hipotetikusan, nem Alex North író lapjain - minden megvan a legjobb fajta thrillerhez, amiben szomorkás nyomozók sűrű esőben és exkluzívan rossz fényviszonyok között keresnek extrán beteg gyilkosokat.
Valójában még jól is indul. Majd megbotlik. Aztán majdnem visszaszerzi az egyensúlyát. De inkább botlik még egyet, hogy aztán fejjel előre érkezzen a szék alatt őrzött kihányt konzervspagettibe. James Ashcroft rendező összeszedte a műfaji kellékeket, rácsapta a Netflix-filtert és abban reménykedett, hogy tényleg a mosogatótálca szélének támasztott telefonon fogjuk nézni, ahova a stúdió rendelte.
Nehogy megmutasd, suttogd a fülembe
Szóval Tom Kennedy (Adam Scott) felesége halála után kisfiával, Jake-kel visszaköltözik szülővárosába. Az újrakezdést némileg beárnyékolja, hogy a környéken éppen egy sorozatgyilkos rabolja el a gyerekeket, és a modus operandi nagyon emlékeztet egy már korábban elfogott elmebeteg (Michael Keaton) évtizedekkel ezelőtti ámokfutására. Természetesen eltűnik az anyja halálát nehezen feldolgozó fiú is, a nyomozást vezető Amanda (Michelle Monaghan) mellé pedig később becsatlakozik az eredeti sorozatgyilkost rács mögé juttató Pete (Robert De Niro), aki véletlenül Tom elhidegült apja is.
Van itt bőven lehetőség egy olyan thrillert összehozni, ami az izgalmas nyomozást, a családi drámát, a generációs traumát és némi akciót összefűzve felültetne a kanapén, de azt bizony fel is kell építeni. Teljesen érthetetlen számunkra, hogy amikor végtelenül tehetséges színészek állnak az írók rendelkezésére, akkor a forgatókönyv miért ragaszkodik ahhoz, hogy mindegyik csak kimondja a problémáit, ahelyett, hogy különböző helyzeteken és apró gesztusokon keresztül érzékeltetné őket. Tudjátok, mint egy film.
A forgatókönyvírók védelmében annyit jegyeznénk meg, hogy ez a klasszikus Netflix-tempó, ahova azzal a prekoncepcióval készülnek a tartalmak, hogy az ember úgyis csak félszemmel nézi majd, ahogy azt Matt Damon is megmondta: a párbeszédek gyakran csak a néző tájékoztatását szolgálják, mindenki elmondja honnan érkezett, milyen veszteséget cipel, és miért haragszik a másikra, sőt néha azt is, hogy mi történik épp a képernyőn, nehogy teregetés közben lemaradjon a kedves fogyasztó. A gyász, a bűntudat és az apaság generációs traumái mind ott vannak, mert valaki kimondta őket, de ettől az úgynevezett dráma olyan felszínessé válik, hogy csak a színészlegendák mentik meg egy szappanopera középszerűségétől.
Fél szemmel
De Niro és Keaton rutinból hozza le az egészet, ahogy A Suttogó szép lassan végigsétál a thriller-klisék kitaposott útján, de forgatókönyv és a rendezés minden lehetséges alkalommal kigáncsolja, hogy még egy jó ponyva se lehessen belőle. A Suttogó ugyanis túl komolyan veszi magát ahhoz, hogy mi lazán vehessük, de közben messze nem elég kompetens, hogy felnőjön ahhoz, ami lenni szeretne. Az elején még lehet reménykedni, hogy jön egy merészebb vagy legalább valamennyire váratlan fordulat, de ez az a fajta thriller, amiben rájössz a megoldásokra és aztán türelmesen megvárod, hogy a nyomozónak is leessen a tantusz. Szóval a nem jó fajta.
Jobb híján a fináléra maradna a feladat, hogy utólag értelmet adjon mindennek, de a nagy leleplezés erejét némileg gyengíti, hogy ha mindkét szemedet hajlandó voltál a filmnek ajándékozni, akkor ezt már egy órával korábban üvöltötted a tévédnek, és a nagy megfejtés annyi, hogy De Niro mégsem annyira ügyes a munkájában, mint ahogy azt mindenki többször elmondta a szájával. Ettől persze A Suttogó lehetne még egy egyszernézős thriller, viszont az útközben is bukdácsoló drámai szál - és főleg annak lezárása - iszonyatosan bosszantóvá teszi. Az írók ugyanis a fináléra végképp feladták és inkább megjutalmazták a gyilkost, két jelenet közötti szünetben feloldották az összes gyermeki traumát és ezt az apaság dolgot meg inkább hagyták is, mert kinek van ideje ezt kibogozni.
A verdikt
A Suttogó valójában az elszalasztott lehetősége miatt igazán bosszantó. Ha valaki tényleg - de tényleg - egy jó thrillert akart volna csinálni, akkor itt minden adott volt hozzá, de kezdjük azt érezni, hogy ez a Netflixnél nagyon ritkán szempont. A Suttogó thrillernek gyenge, drámának sekélyes, tartalomnak viszont tagadhatatlanul tartalom.
