A Köztársaság fénykora egy rendkívül ambiciózus kezdeményezés volt a Lucasfilm részéről, melyhez hasonlóra utoljára talán a 90-es években volt példa. Egy olyan multimédiás kiadási projektről van szó, mely könyvekben, képregényekben és rádiójátékokban mesél el egy nagy, összefüggő történetet, a filmekhez képest több száz évvel korábban. A sztori három nagy fázisra osztható, melynek kiadása magyarul korábban csak a másodikig jutott, a képregények sokáig meg sem jelentek, amíg színre nem lépett a Maxim Kiadó és pótolták a lemaradást.
Ennek a fázisnak a fő képregényes története két kötetben olvasható, az elsőről korábban itt írtunk. Annak egy igazi cliffhangerrel lett vége, amikor is az éra központi antagonistái, a Nyitott Kéz Útjának kultistái káoszba döntötték a Jedhát. A széria második fele itt veszi fel a fonalat, főhős jedijeink pedig egy rendkívül nehéz helyzetben találják magukat: meg kell állítaniuk az őrjöngő tömeget úgy, hogy minimalizálják azon civilek számát, akik kereszttűzbe kerülnek.
Ha nem lenne elég az Út által okozott zűrzavar, az éra alaphelyzetét meghatározó, az Eiram és E'ronoh közötti konfliktus is kiéleződik, melynek révén gyakorlatilag egy kész csata alakul ki a bolygón. Mindez egy olyan helyzetet teremt, melynek során a szent város évszázados ereklyéi vesznek oda, az áldozatok száma pedig felfoghatatlan.
Az első kötet tökéletesen megágyazott karaktereink fejlődésének, a második pedig learatja a babérokat. A korábban rendkívül különböző és ezáltal nehezen együttműködő főhőseink, leginkább Vildar, Matty és Tey a káosz közepette megtanulják tisztelni egymást, illetve azáltal, hogy helytállnak ebben a rendkívül megterhelő szituációban, képesek felismerni saját erősségeiket, valamint továbblépni hiányosságaikon és traumáikon. Az alapkonfliktust, mely szerint az Erőt érzékelni képtelenek attól félnek, hogy az Erő-használók hatalmaskodni fognak felettük, szintén gyönyörű módon sikerült rendezni. Ez egy rendkívül erős motívum, mely a kompromisszumok fontosságát és a kisebb hatalommal rendelkező sokaság igényeinek figyelembe vételét helyezte előtérbe.
Mivel ez a kötet szinte az utolsó panelig akció, így a világépítésre ezúttal kisebb hangsúly került, ezt a feladatot teljes mértékben a széria első fele töltötte be. Ugyanezen okból kifolyólag, noha a karakterek közötti interakciók ezúttal is szuperek voltak, kevesebb jutott belőlük egyszerűen azért, mert szinte folyamatosan harcok folynak. A képregény vége viszont igazán szívmelengető párbeszédeket tartogatott, a payoff abszolút megérte, a zárásra megjött az értelmi katarzis.
Negatívumként hoznám még fel azt, hogy míg az első kötet jelentősebb előismeret nélkül is értelmezhető, itt bizonyos események láttán jó eséllyel vakarni fogják a fejüket azok, akik a fázis többi kiadványának ismerete nélkül fognak bele az olvasásba. A történet keretét képező eseményeket ugyanis elsősorban A Jedha ostroma rádiójáték meséli el, amihez pedig a Konvergencia című regény ismerete is szükséges, hogy ismerjük az Eiram és E'ronoh közötti konfliktus történetét, értsük, hogy a béketárgyalások miért alakulnak úgy, ahogy, és hogy hogyan kerül például a Jedhára egy rakás harci droid látszólag a semmiből. Még az első kötetnél is fontosabb szerepben bukkan itt fel ráadásul Werth Plouth és Yana Ro, akiknek motivációját, illetve az általuk keresett ereklyék jelentőségét sem érti az olvasó, ha kimaradt A megtévesztés útja című regény. Ezeknek a dolgoknak persze számos helyen utána lehet olvasni, de úgy gondolom, elvesz valamennyit a kötet saját értékeiből az, hogy önállóan kissé nehezebben értelmezhető a kontextus, amiben játszódik. Ráadásul nem csak egy másik sztorit, hanem gyakorlatilag a második fázis összes ezt megelőző történetét is érdemes ismerni ahhoz, hogy teljesen világossá váljon a kép.
Természetesen A harc az Erőért nehezen választható el Az Erő egyensúlya című első kötettől, hiszen egy összefüggő történetről van szó. Ebből kifolyólag annak legnagyobb erősségeit, így pl. magukat a karaktereket és a fantasztikus rajzokat (noha itt már nem minden füzetet Ario Anindito skiccelt fel) ez a rész is megörökli, a fentebb említett negatívumok miatt viszont az első kötet nekem összességében egy kicsit jobban tetszett. Hőseink útja ugyanakkor nagyobb szép ívet rajzol, kapcsolataik fejlődését pedig szívmelengető volt végigkövetni még a rengeteg szenvedés közepette is.
Mivel A Köztársaság fénykora egy meglehetősen különös kronológiai struktúrával dolgozik, a második fázis az első és a harmadik előzményeként fogható fel, így a harmadik fázisban az első etap karaktereihez térünk vissza. A Maxim már megkezdte a regények kiadását, hamarosan viszont remélhetőleg a képregényekre is sor kerül, melyek szintén az első fázis figuráihoz térnek vissza, ám néhány visszaemlékezés erejéig Vildar, Tey és a többiek is tiszteletüket teszik bennük, és láthatjuk, hogyan alakult soruk a jedhai csata után. Már alig várom, hogy olvashassam!
