Ha tudnád, hogy bármit is teszel, egy általad ismert pillanatban elkerülhetetlenül utolér a vég, mit csinálnál? Magzatpózban egy sötét sarokba kuporodva siratnál mindent, amit elveszítesz és mindazt, amire már nem marad lehetőséged, vagy inkább kihasználnád a hátralévő időt, és megpróbálnád jól érezni magad? Ezzel a dilemmával szembesültek Akiva Goldsman és Henry Alonso Myers showrunnerek is, miután még a harmadik évad premierjét megelőzően úgy döntött a Paramount, hogy a Star Trek: Furcsa új világoknak (Star Trek: Strange New Worlds) véget kell érnie az ötödik etappal. Azt nem tudni, hogy a párosnak egyáltalán eszébe jutott-e az előbbi forgatókönyv, de nyilvánvalóan az utóbbit választotta azzal a kiegészítéssel, hogy ne csak ők és a stáb szórakozzanak jól az utolsó két szezon írása, forgatása és utómunkái során, hanem a rajongók is, amikor megnézik végre, hogy min ügyködtek mostanáig.
Azok a rajongók, akik ahányan vannak, tulajdonképpen annyiféleképpen vélekednek arról, hogy a Star Trek mitől lesz a Star Trek. Ki lehet emelni az űroperától a kemény sci-fiig terjedő skálán az utóbbihoz jóval közelebbi pozícióját éppúgy, mint az optimista jövőképét, az aprólékos részletességgel kidolgozott világát és legendáriumát vagy a mindenkori szereplők kalandvágyát, merészségét és új dolgokra való nyitottságát. De jó érv lehet az ismeretlen felfedezésének öröme, a karakterek fejlődése és kapcsolataik dinamikája, valamint az a ritka erénye, hogy az idén 60 éves franchise soha nem felejtett el kísérletezni még akkor sem, amikor újra meg újra visszatért abba a korszakba és azokhoz a karakterekhez, ahonnan és akikkel ez az egész 1966-ban elkezdődött.
Mint ahogyan teszi ezt Furcsa új világok is, amely 10 évvel az eredeti széria kezdete elé utazik vissza velünk a Star Trek idővonalán, amikor Kirk és Spock még nem ismerték egymást, Uhura az első küldetésére indult, a USS Enterprise kapitányi székében pedig még Christopher Pike ült, aki hat évtizede csupán villanásnyi időt töltött a képernyőn, aztán a a Kelvin-idővonalas mozifilmekben már fontos mellékszerepet játszott, most pedig a sorozat központi alakjaként végre kiteljesedhet. Hozzá hasonlóan olyan, mára szinte teljesen elfeledett karakterek is új esélyt kaptak, mint Una Chin-Riley első tiszt, Joseph M'Benga főorvos, Christine Chapel nővér vagy a kalandvágyó régész, Roger Corby, és remekül kiegészítették egymást a Furcsa új világok kedvéért létrehozott szereplőkkel, mint Erica Ortegas kormányos vagy La'an Noonien-Singh biztonsági főnök. Mindazonáltal ahogy követték egymást az évadok az alkotók arra is figyeltek, hogy Kirk egyre gyakrabban vendégeskedjen az Enterprise hídján és Scotty is csatlakozzon a legénységhez, amely így egyre közelebb kerül a klasszikus felálláshoz. De nemcsak az eredeti szériában debütált karaktereket és múltjukat vette kölcsön és értelmezte újra a Furcsa új világok, hanem annak struktúráját is.
Minden héten új kaland
A mai televíziós kínálatban a procedurális bűnügyi sorozatokat leszámítva ritkaságszámba megy az epizodikus történetmesélés, a legtöbb streaminges produkció hosszú, nyolc-tíz részen átívelő történeteket mesél el, aminek következményeként az egyes epizódok gyakran képtelenek megállni a saját lábukon. Magyarán olyan az élmény, mintha extrém hosszú filmet néznénk. A Furcsa új világok ellenben makacsul ragaszkodik ahhoz a klasszikus Star Trek-formulához, amely szerint az Enterprise legénysége minden héten új világot fedez fel, új civilizációval létesít kapcsolatot vagy új problémával kerül szembe, és mire eljutunk a stáblistáig, többnyire a konfliktus is lezárul. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a karakterek ne fejlődnének. Éppen ellenkezőleg, a negyedik évad a különálló kalandok közepette is következetesen építi Pike kapitány és társai személyiségét. Anson Mount továbbra is az egyik legjobb kapitány, akit a franchise valaha kitermelt. Az ő interpretációjában Christopher Pike egészen más vezető, mint Kirk vagy Picard, kevésbé távolságtartó, sokkal emberközelibb figura, aki nem attól válik hitelessé, hogy mindig tudja a helyes választ, hanem attól, hogy képes meghallgatni másokat és együtt gondolkodni a legénységével. A karakter tragédiája továbbra is ott lebeg minden döntése fölött, hiszen pontosan tudja, milyen jövő vár rá és mikor teljesedik be a végzete, mégsem hagyja, hogy ez megbénítsa. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot az ő sorsa és a sorozaté között, amelynek legnagyobb erénye továbbra sem egyetlen karakterben rejlik, hanem az egész legénység dinamikájában.
Ethan Peck Spockja például már teljes természetességgel tölti ki azt az űrt, amely Leonard Nimoy ikonikus alakítása nyomán keletkezett. A félig vulkáni, félig ember tudományos tiszt kimértsége mögött egyre több emberi érzelem sejlik fel, amit a színész apró gesztusokkal és visszafogott játékkal érzékeltet. Nyugtalanságának első számú forrása, La'An pedig változatlanul az egyik legösszetettebb szereplője a Furcsa új világoknak. Christina Chong karakterének múltja és belső vívódásai már eddig is érdekes helyzeteket szültek, de most, hogy a sorozat komolyabban is elkezdett utalgatni az örökségére és az abból származó kockázatokra, nagyon izgalmas lehetőségek előtt tárhatja szélesre a kaput. Kérdés, hogy az alkotóknak szándékukban áll-e belépni rajta.
Szintén örömteli, hogy Rebecca Romijn végre kiléphet Anson Mount árnyékából, miután lehetőséget kap rá, hogy Una Chin-Rileyként ne csupán Pike jobbkeze legyen, hanem főszerepet játsszon a saját történetében. Ezzel párhuzamosan pedig Jess Bush Chapelje is megmutathatja, hogy jóval többre érdemes annál, minthogy romantikus szándékú közeledések céltáblája legyen, ráadásul egy embert próbáló élmény hatására fontos döntésre szánja el magát.
Mindaz, amint az imént felsoroltam, a már említett epizodikus szerkezetnek köszönhető, mert nemcsak a helyszínek, események vagy konfliktusok cserélődnek, hanem az is, hogy az adott rész kire vagy kikre fókuszál a legénység tagjai közül. Ezeken az epizódokon ráadásul olyan magabiztosság érződik, amihez foghatót a harmadik évadban csak hébe-hóba lehetett tapasztalni. A Furcsa új világok nem akar olyan lenni, mint a Deep Space Nine politikai drámája, de nem kívánja lemásolni Az új nemzedék filozofikus eleganciáját sem, és végképp nem sző világmegváltó történetszálakat. Ehelyett minden héten elővesz egy új ötletet, azt pedig addig csavarja, amíg abból valami igazán különleges nem születik, ezzel egyszerre fejezi ki hódolatát elődje iránt és vállalja felszabadultan saját identitását, aminek egyik legfőbb megnyilvánulása, hogy előszeretettel játszik a műfajokkal.
Árnyak és bábok
A negyedik felvonás ráadásul minden eddiginél bátrabban teszi ezt, mert korábban is kaptunk már kosztümös krimit és musicalepizódot, de mostanra az írók láthatóan minden gátlásukat levedlették. Van itt minden a klasszikus, első kapcsolatfelvételes, erkölcsi dilemmákkal súlyosbított Star Trek-epizódtól a Halálhajót megidéző kísértethorroron át a Másnaposok-parafrázisig. Mégsem torkollik káoszba az évad, mert akármivel is kísérletezik, azt mindig Star Trek-szűrőn keresztül mutatja be, mondanivalóján és következtetésein keresztül megőrizve a franchise híres-hírhedt optimizmusát. Közben azonban feszegeti is a (kor)határokat rendesen, ami piszkosul jól áll neki, még ha egyes jelenetek nehezen is egyeztethetők össze a Star Trek családbarát jellegével. Ugyanilyen merész vállalás a film noirokat idéző fekete-fehér epizód, amely egyfelől tudományosan megalapozott vizuális különlegesség, másrészt politikai felhangjai miatt az évad egyik legérdekesebb darabja. És persze ott vannak az olyan őrült öltetek, mint a bábos epizód, amelyiknek nem lenne szabad működnie, én mégis azon kapom magam, hogy amikor nevetek, azt nem kínomban teszem.
A Furcsa új világok úgy mesél, hogy sem a drámaibb epizódokban átélt traumák, sem a könnyedebb részek humora nem érződik öncélúnak, minden tapasztalat, minden poén mögött ott lapul egy morális kérdés, egy lecke, amely árnyalja az adott karaktert vagy erősíti a csapatkohéziót. Oké, Scotty és Ortegas civakodása már a határon egyensúlyoz, de Spock és Kirk kapcsolatának elmélyítése, a majdani elválaszthatatlan barátok között egyre jobban működő kémia határozottan javára válik a sorozatnak, miként az is, hogy Paul Wesley továbbra sem William Shatner vagy Chris Pine utánzata. Mivel azonban a történelmi kontinuitás miatt csak korlátozott szerepet kaphat, kevesebbszer láthatjuk, mint szeretnénk. Cserébe viszont minden megjelenése különleges eseménynek érződik, a Vámpírnaplók sztárja pedig maximálisan ki is használja ezt.
Az utolsó előtti évadra a Furcsa új világok egyértelműen megtalálta a saját hangját, a színészeknek több teret adó a műfajkavalkádhoz remekül passzol az epizodikus történetmesélés. Szinte már fel sem tűnt, hogy miközben lement hat rész a tízből, nem rajzolódott ki a szokásos, egész évadon átívelő cselekményszál. Ez persze bocsánatos bűn, elvégre a klasszikus Star Trek is nagyszerűen megvolt nélküle, ugyanakkor bármennyire is élvezetesek ezek az önálló kalandok, a sztori közben egyetlen lépést sem tett Pike elkerülhetetlen sorsa felé. Ha a hátralévő négy epizódban marad ez az irány, akkor a búcsút látványosan elodázó alkotók szó szerint kifutnak az időből, és egyre nagyobb kihívást jelent majd számukra, hogy olyan lezárást adjanak a Furcsa új világoknak, amilyet a karakterei és rajongói megérdemelnek. Ugyanakkor látva, hogy eddig mennyire fantáziadús megoldásokkal éltek és milyen példamutató szeretettel nyúltak a franchise örökségéhez, optimista vagyok, talán indokolatlanul is, de a Star Trek pont erről szól: a reményről.
