A boszniai háború a 90-es évek legvéresebb európai hadi konfliktusa volt. Számos bosnyák város a mai napig őrzi az összecsapások nyomát, a házakat lövésnyomok borítják, de nem ritka a hátrahagyott roncs sem bizonyos területeken. A srebrenicai mészárlás az egyik legtöbb áldozatot követelő esemény volt, ahol 1995 júliusában, mintegy 8700 bosnyákot végeztek ki. Ezt a történetet dolgozza fel Jasmila Zbanic Oscar-díjra jelölt alkotása.
Aida (Jasna Djuricic) tolmácsként dolgozik az ENSZ békefenntartóinak állomásán, ahova a közeli Srebrenicából érkezik több ezer civil, a biztonságos menedék reményében. A szerb csapatok lassacskán benyomulnak a városba, majd az állomást is megkörnyékezik. Elmondásuk szerint felszabadítanák a lakosokat és csak azoknak kell félniük, akik szerbeket öltek. A kirendelt holland csapatok igyekeznek mindenki számára ideális megoldással előállni, ám Aidának nincsenek illúziói, tudja mi következik, ha a szerbek átveszik az irányítást.
Hiába adott a fajsúlyos téma, nehéz valóban erőteljes és emlékezetes filmet alkotni úgy, hogy tudjuk mi lesz a végkifejlet. Erre készülünk, ezt várjuk, sejtjük, hogy sokkolni fog, csak az nem mindegy milyen tálalásban kapjuk a sztorit. Zbanicnak sikerült a bravúr, képes érdekfeszítően, nyomasztó köntösbe bújtatni a mondandóját, ebben pedig nagy szerepe van annak, hogy a főhős egy tolmács.
A latin cím annyit tesz: Hova mész, Aida? A kérdés frappáns, ugyanis Aida folyamatosan más világok közt ingázik, egyszerre kommunikál a holland szövetségesekkel, igyekszik kerülni a szerbekkel való konfrontációt, illetve feleségként és anyaként próbálja menteni a családját, kerüljön bármibe. Egyfelől az ő kétségbeesése és tehetetlensége is remekül tetten érhető, ugyanakkor a komplett szituációban visszaköszönnek ezek a tényezők. Ahogy segítségben reménykedünk, de a szavak süket fülekre találnak, lassacskán elhatalmasodik az emberen a beletörődés, mégsem akarja feladni és könyörög a revelációért. Zbanic elemi erővel használja a feszültséget és olyan fullasztó élménnyé teszi művét, ami rátelepszik az emberre. Érezzük a tétet, a döntések, párbeszédek súlyát, s kimondatlanul is rettegünk a következményektől.
Fantasztikus húzás a két fél reakcióinak szélsőséges, ám abszolút reális szemléltetése. A tenyérbemászó szerb tábornok ígéreteit szívből szeretnénk elhinni, ugyanakkor ott van Aida, aki egy idő után odáig jut, hogy akár lábon lőné a fiait, hogy a sérültekkel elszállíttassák, csak ne adják őket a "felszabadítók" kezére. Aztán megtörténik az elkerülhetetlen, Zbanic mégsem használ hatásvadászatot. Annyit mutat, amennyit kell, nem akar feleslegesen sokkolni, szimplán szenvtelenül ábrázolja a valóságot. A kegyelemdöfést a záróakkord viszi be, mely talán kicsit el van nyújtva, de kellett ahhoz, hogy koherens legyen az élmény. Végtelenül lehangoló és szívbemarkoló epilógus, mely mesterien mutatja be, hogy milyen az, amikor a történelem elhaladt melletted, mégis az arcodba röhög, te pedig nem tehetsz mást, mint visszamosolyogsz.
A Quo vadis, Aida? olyan film, ami nekünk európaiaknak különösen sokat adhat, s egyszer mindenképp látni kell, többször viszont nem szeretnénk. Kerüli az explicit erőszakot, mégis fájdalmasan hatásos, ahogy vibráló feszültséggel és súlyos érzelmekkel éri el a célját. Szívszaggató mementó egy értelmetlen vérengzésről, amit nem szabad elfelejteni, Zbanic pedig gondoskodott róla, hogy ez így is legyen.
