Öt képregény, ami bebizonyítja, hogy a műfaj jóval több a szuperhősöknél, akik kívül hordják az alsót

Pár napja megmutattam daevnek az Assorted Crisis Events nyolcadik számát. Tudtam, hogy szeret olvasni (sőt kapaszkodjatok meg, tud is), de a képregények alapvetően nem mondhatók az elsődleges fókuszának, és akkor még finoman fogalmaztam. Sokan vannak ezzel így, a szövegbuborékos füzetekről nem keveseknek csak Superman, Batman, Pókember és a többi színes-szagos hős jut az eszébe. Daev pajtás viszont oda és vissza volt az Assorted Crisis Eventstől, én pedig nagyon örültem, hogy betalált az ajánlásom. Ezt követően annyit kért tőlem, hogy ajánljak neki öt további olyan képregényt, amelyek megmutatják, mire képes igazán ez a médium, és amelyek végleg lerombolják az alsógatyás szuperhősökről szóló sztereotípiát.

Ebből a kérésből született ez az írás. Alább tehát abszolút szubjektívan szeretnék nektek mutatni öt olyan képregényt, ami szélesre tárja a műfaj határait, és bebizonyítja, hogy ahogy mozifilmből, festményből, zenéből, vagy bármilyen más műalkotásból is ezerféle létezik, úgy a képregény sem kivétel - ennek értékeléséhez pedig csak azt a nem túl magas lécet kell megugrani, hogy művészetként tekintsünk a műfajra.

Maus - Art Spiegelman

Art Spiegelman Maus című műve az első olyan képregény volt, amelyet sokan már nem is képregényként, hanem történelmi dokumentumként emlegettek. Pedig minden kockája a médium klasszikus nyelvén szólal meg, csak éppen olyan súllyal teszi, amit addig kevesen mertek megkockáztatni. Spiegelman saját apjának történetét meséli el a műben, a holokauszt túlélését, a bűntudatot, az emlékezés torzulásait, és közben azt is, milyen terhet jelent egy ilyen múlt a következő generációnak.

Az állatmetafora (az egerek, macskák és disznók rendszere) első pillantásra játékos ötletnek tűnik, de pár oldal után rájössz, hogy ez az eltávolodás teszi elviselhetővé az elviselhetetlent. A Maus nem próbál hősöket gyártani, nem emel piedesztálra senkit, inkább megmutatja, milyen törékeny az ember, amikor a történelem nemes egyszerűséggel átgyalogol rajta. A rajzok szikárak, szinte vázlatszerűek, mégis minden vonal mögött ott feszül a kimondhatatlan fájdalom. 

Persepolis - Marjane Satrapi

Marjane Satrapi Persepolisa egészen más irányból, de hasonló erővel közelít a történelemhez. Itt nem egy apa emlékein keresztül látjuk a világot, hanem egy kislány szemszögéből, aki Irán forradalmi éveiben próbál eligazodni a felnőttek hazugságai, a propaganda és a mindennapi élet között. Satrapi rajzstílusa szándékosan egyszerű, néha már-már gyermeki, de éppen ettől válik hitelessé. A fekete-fehér kontrasztok olyanok, mintha a világ erkölcsi bizonytalanságát fordítanák le vizuális nyelvre.

A Persepolisban a humor és a tragédia folyamatosan egymásba csúszik, egyik oldalon még nevetünk egy kamaszos lázadáson, a következőn már kivégzésekről, menekülésről, szétszakadt családokról olvasunk. Satrapi nem politológiai esszét ír, hanem személyes naplót, és ettől válik az egész egyetemes érvényűvé. Amikor becsukod a kötetet, nem egy távoli ország történetére emlékszel, hanem egyetlen markáns és tiszta emberi hangra.

Blankets - Craig Thompson

Craig Thompson Blankets című műve már nem a történelemről, hanem a lélek belső tájairól szól. Ez a képregény olyan, mint egy hosszú, téli éjszakán írt napló, amelyben az első szerelem, a vallásos neveltetés és a felnőtté válás bizonytalansága keveredik össze. Thompson vonalai puhák és líraiak, a panelek néha feloldódnak, mintha az emlékek nem akarnának keretek között maradni. A Blanketsben nincs nagy dráma, nincsenek világmegváltó tétek, mégis minden oldalról süt az őszinteség.

Olvasás közben gyakran éreztem, hogy ez nem is történet, inkább érzelmi tájrajz, amelyben a hóesés, egy takaró melege vagy egy tétova érintés többet mond bármilyen párbeszédnél. Thompson megmutatta, hogy a képregény lehet ugyanolyan intim, mint egy vallomásos regény, csak éppen itt a szavak mellett a képek is az olvasó felé nyúlnak.

The Arrival - Shaun Tan

Shaun Tan The Arrivalja talán a legmerészebb vállalkozás az öt közül, hiszen egyetlen leírt szó nélkül mesél el egy teljes emberi sorsot. Egy bevándorló érkezését látjuk egy furcsa, álomszerű országba, ahol minden ismerős tárgy kicsit el van csúszva, mintha valaki idegen nyelvre fordította volna a valóságot. Tan aprólékos, szinte grafitszagú rajzai olyan részletességgel építenek fel egy fiktív világot, hogy egy idő után elfelejted, hogy nincs narrátor, és nincs magyarázó szöveg, gyakorlatilag nincs semmiféle írásos mankó.

A történetet a tekintetek, a gesztusok, a terek mesélik el. A The Arrival tulajdonképpen megmutatja, milyen érzés lenne elveszíteni az anyanyelvet, és újra megtanulni beszélni, csak itt a beszéd maga a kép. Ritka az olyan mű, amely ennyire bízik az olvasó figyelmében és empátiájában - mindkettőre nagy szükség van az "olvasás" során.

Akira - Ótomo Kacuhiro

Ótomo Kacuhiro Akirája a lista messze legmonumentálisabb darabja, mégis ugyanúgy a művészi bátorságról szól, mint a többi versenyző. A posztapokaliptikus Tokió látványa ma már popkulturális ikon, de amikor a manga megjelent, szinte földrengésként hatott. Ótomo olyan részletességgel rajzolta meg a várost, a tömegeket, a romokat, hogy az egész könyv inkább hasonlít egy mozgás közben kimerevített mozi filmkockáira, mint hagyományos képregényre.

Az Akira nemcsak cyberpunk látomás, hanem társadalmi parabola a hatalomról, a generációk közti szakadékról és arról, mi történik, ha az ember túlságosan is istennek képzeli magát. A dinamikus kompozíciók, a filmes ritmus és az apró emberi pillanatok együtt teszik a művet olyan egésszé, amelyet nehéz bármi máshoz hasonlítani.

Amikor daev kérésére fejben összeraktam a listát erről az öt képregényről, rájöttem, hogy valójában mind ugyanarról beszélnek, csak más nyelven. Arról, hogy a képregény nem menekülőút a valóság elől, hanem egy különleges lencse, amelyen keresztül tisztábban látjuk azt. Lehet vele történelmi traumákkat feldolgozni, szerelmet gyászolni, megérteni az idegenséget vagy félni jövőtől. A panelek közti fehér csíkokban néha több igazság bújik meg, mint egy vastag regény sokszáz oldalán. Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy a képregény kizárólagosan a szuperhősök játszótere, annak szívesen a kezébe nyomnám bármelyiket a fentiek közül.

Most viszont rajtatok a sor! Lent, a kommentek között bátran dobjatok be további képregényeket, amit jó szívvel tudnátok ajánlani daevnek, és persze az összes pajtásnak. Nekem kapásból hatodikként a From Hell ugrana be, Alan Moore-tól.