A Méregcsók: Az erény körforgása nem azért érdekes, mert Pamela Isley végre kapott egy önálló, szépen összerakott kötetet, hanem azért, mert ritkán látni ennyire tiszta, ennyire következetes nézőpontból megírt történetet egy olyan figuráról, aki egyszerre tud rokonszenves lenni és egészen vállalhatatlan dolgokat gondolni teljes meggyőződéssel. A sztori a DC-s folytonosságban a Fear State után játszódik, és úgy indít, hogy Méregcsók gyakorlatilag majdnem teljesen elveszítette emberfeletti képességeit, ezeknek csak töredéke maradt meg, miközben egy utolsó nagy terven dolgozik. Gombaspórákkal akar véget vetni az emberiségnek, mert a saját fejében ez az egyetlen valódi gyógymód a Föld számára.
A kötet már az első oldalakon nagyon egyértelművé teszi, mivel van dolgunk. Méregcsók új testben elhagyja Gothamet (ebbe "helyezte át" őt szerelme, Harley Quinn, és egy régi munkatársa, a Kertész), és úgy néz a saját küldetésére, mint valamiféle végső ajándékra, ami pusztítás árán hozna helyre valamit abból, amit az emberiség tönkretett. Ez azért fontos kiindulópont, mert G. Willow Wilson nem úgy írja meg Pamela Isley-t, mint egy klasszikus szupergonoszt, aki közben azért sunyin kacsint az olvasóra. Itt Méregcsók tényleg hisz abban, amit csinál. Nem pózol, nem játszik rá a saját őrületére, és nem is úgy működik, mint egy megszokott képregényes főellenség. Egyszerűen meg van győződve róla, hogy igaza van, és ettől sokkal ijesztőbb, mint egy sima, hangos őrült.
Az erény körforgása cím ebben a közegben különösen jól működik, mert nem szépít semmit. Arról a logikáról szól, amikor valaki egy nemesnek hitt célra hivatkozva mindent megengedhetőnek nyilvánít, és közben őszintén elhiszi magáról, hogy attól még erkölcsileg rendben van, amit tenni készül. Méregcsók pontosan ilyen. A gondolkodása nem esetleges, nem szeszélyes és nem összevissza csapongó. Van benne rendszer, van benne következetesség, és épp ettől lesz igazán kényelmetlen. Mert a kötet nem azt mutatja meg, hogy Pamela gonosz, hanem azt, hogy mennyire könnyű eljutni odáig, amikor valaki a saját igazságérzetére hivatkozva már bármit megenged magának.
A történet felépítése közben nagyon ügyesen használ egy road movie-szerű szerkezetet. Nem nagyvárosi szuperhőses csörtéket kapunk, nem állandó maszkos összecsapásokat, hanem kisvárosi letérőket, külvárosi peremeket, félreeső munkahelyeket, hétköznapi helyszíneket. Olyan tereket, ahol elvileg semmi keresnivalója nem lenne egy ikonikus DC-karakternek, mégis pont itt válik igazán kézzelfoghatóvá, hogy mit jelent Méregcsók küldetése a valóságban. Ez a történet nem a jelmezes igazságosztókról akar szólni, hanem arról a világról, amely a nagy hősi mítoszok mögött ugyanúgy zúg tovább. Arról a világról, ahol a klímakatasztrófa, a vállalati mohóság, a kizsákmányolás és a kisemberek kiszolgáltatottsága ugyanúgy jelen van, mint Gotham bármelyik ikonikus épületén az árnyék.
Wilson egyik legjobb húzása az, hogy nem egy folyamatos akciósodorban gondolkodik, hanem kisebb állomásokban. Minden ilyen epizód egyfajta Méregcsók-tesztként működik. Pamela minden helyszínen talál valamit, ami igazolja a dühét, és közben mindig kap valamit, ami kikezdi a saját képletét is. Ettől a kötet nem egyszerű bosszúhadjárat lesz, hanem egy lassú, kellemetlen belső mozgás. Méregcsók a maga módján emberi marad, miközben az emberiséget próbálja felesleges hibaként kezelni. A történet nagyon ügyesen mossa össze az aktivizmus, a fanatizmus és a terror közti határvonalakat, és pont ettől működik ennyire jól. Nem ad könnyű válaszokat, és nem is akarja kényelmessé tenni az olvasást.
Különösen erős, hogy a kötet nem áll meg a szokásos, semmitmondó "nagyipar rossz, természet jó" szinten. Konkrétan is próbál földközelben maradni, és ettől a világképe sokkal hitelesebbnek érződik. Amikor Méregcsók például az agavészirup-termelés környezeti következményeit hozza fel, az nem csak egy ügyes szövegrész, hanem annak a jele, hogy a történet tényleg dolgozik a saját gondolataival. Nem csak általános zöld lózungokat puffogtat, hanem érveket is rak Pamela szájába. És ettől még kényelmetlenebb az egész, mert a kötet jól érzékelteti, hogy a kiindulópontjai sokszor érthetők, a diagnózisa helyenként pontos, a végkövetkeztetése viszont ettől még tömeggyilkosság.
A külső konfliktus közben folyamatosan épül. Méregcsókot nem csak a törvény üldözi, hanem a saját ökoszisztémája is. A testhorror itt nem puszta látványelem vagy dekoratív, "furán menő" képregényes díszlet, hanem állandó emlékeztető arra, hogy Pamela nincs rendben, és talán soha nem is volt igazán stabil. Mintha a teste is folyamatosan visszabeszélne neki. A kötet ezt pszichés oldalon is megtámogatja, mert a spórák és az állandó expozíció hallucinációkat, elcsúszott valóságérzékelést, bizonytalanságot hoznak be, és ettől egyre kevésbé egyértelmű, hogy Méregcsók éppen egy tudatos tervet hajt végre, vagy már részben a saját maga által felépített mítoszban él.
A személyes veszteség és a magány szintén nagyon erős rétege a történetnek. Ez nem klasszikus értelemben vett szerelmi sztori, de az egész kötetet átjárja az az érzés, hogy Méregcsók mintha valakinek folyamatosan beszélne. Mintha egyszerre próbálna búcsúzni, magyarázkodni és igazolni saját magát. Ettől a történet érzelmi oldala sokkal halkabban, de sokkal erősebben működik, mint egy direkt melodrámában. Wilson jól érzi, hogy Pamela önálló karakterként is elbír egy teljes kötetet Batman és a denevércsalád nélkül, és ezt végig magabiztosan is viszi. Itt nem vendégszereplők oldják meg a drámát, nem egy ismertebb hős lendíti át a sztorit a holtpontokon, hanem Ivy cipeli a teljes terhet.
Rajzban a kötet akkor a legerősebb, amikor hagyja, hogy a szépség és az undor egyszerre legyen jelen. Méregcsók testén a növényi jelenlét nem szép kis extra, hanem zavaró, idegen, szinte folyamatosan kényelmetlen jelenség. Ettől Pamela mindig kicsit kívül marad az emberin, még azokban a pillanataiban is, amikor a leginkább együtt lehetne érezni vele. Ez nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy a karakter ne váljon sem túl romantikussá, sem túl könnyen szerethetővé. Ugyanakkor a kötet nem teljesen hibátlan. A vége felé érezhető egy vizuális váltás, ami valamennyire megtöri azt a hipnotikus, lassú romlást, amit addig a történet és a rajz együtt nagyon szépen épített.
Ami miatt Az erény körforgása végül több lesz, mint egy jól sikerült karakter-szóló, az az, hogy nem akar felmentést adni. Méregcsók motivációi érthetők, a haragja sokszor jogosnak tűnik, a célpontjai gyakran tényleg a legrosszabb fajtából valók, de a kötet nem engedi, hogy ettől kényelmes legyen az egész. Nem akarja azt a könnyű utat választani, hogy "igen, kicsit szélsőséges, de végül is igaza van". Pont az a tét benne, hogy Pamela képes-e még különbséget tenni igazság és önigazolás között, vagy már teljesen összecsúszott számára a kettő.
Összességében a Méregcsók: Az erény körforgása egy nagyon erős nyitány. Történetileg feszes, gondolatilag kényelmetlen, és pont annyira földszagú, hogy a nagy szuperhős-univerzumon belül is valósnak hasson. Aki egy pörgős, klasszikus DC-akciót keres, annak ez valószínűleg túl lassú és túl belső lesz. Aki viszont egy karakterközpontú, komolyan vett, sötét és sokszor kifejezetten nyugtalanító utazást akar Méregcsók fejében, az itt megkapja a figura egyik legjobb, legkövetkezetesebb verzióját. Ez a kötet nem akarja, hogy szeresd a főhősét. Azt akarja, hogy értsd meg, és közben érezd egyre kellemetlenebbnek, hová vezet a logikája. És ettől lesz igazán erős.
