Soto mestert ugyebár azóta illik ismerni és isteníteni, mióta tojáshéjjal a fenekén, ultra fiatalon feltűnt Yngwie Malmsteen zenekarában, hogy egy nehezen átléphető szabványt állítson fel az énekesek számára. A millió rasszból összegyúrt, szimpatikus és ezerhangú énekes már megannyi zenekarban bizonyított azóta és szólóprodukcióit is imádom, és mit ad isten, vele is álltam egy színpadon, amire a megtiszteltetés szó szerintem kevés.
Épp ezért fáj leírnom, hogy ez az album nekem túlságosan furcsa lett ahhoz, hogy maradéktalanul beleszeressek, mint a többibe eddig mindig. Sotóban mindig benne volt a rockon kívül a soul, pop, R&B vagy blues zenék iránti vonzódás, de ez a lemez már tovább megy annál, hogy ezeket a hatásokat felvonultató rockzenének nevezhessem. Ezen az albumon bizony nincs más, mint visszafogottság és furcsa retró, mintha Lenny Kravitzet és Sealt gyúrnénk egybe egyéniség nélkül... Sampleres alapok, langyos melódiák, visszafogott éneklés...
Félre ne értsen senki, ez egy majdnem tökéletes album. Csak nem Sotótól. Tőle mást várok, többet, olyan sokat, mint amilyen „sok" ő maga. Legközelebb?
4/5
„Énekelj, Jeff! Ennél SOKKAL jobbat is tudsz!"
