Kevés rendezőnek sikerült olyan sokszínű és sikeres karriert építenie, mint James Cameronnak. A Terminátor-filmekkel örökre átírta az akció-sci-fi szabályait, az Alien folytatásával megugrotta az elvárhatatlan szintet, a Titanickal történelmet írt, az Avatar-univerzumot pedig már most generációkon átívelő blockbuster-franchise-ként pozicionálta. Mégis, bármennyire is úgy tűnhet, hogy Cameron mindent, amit akart, megvalósított, akad egy projekt, amely sosem jutott túl a tervezőasztalon: Kim Stanley Robinson Mars-trilógiájának adaptációja.
Robinson monumentális sci-fi regényei - a Red Mars, a Green Mars és a Blue Mars - a tudományos fantasztikum egyik legkomplexebb és legelismertebb univerzumát rajzolják meg. A történet több mint 180 évet ölel fel, bemutatva, hogyan próbál meg egy csoport tudós és mérnök egy új, igazságosabb társadalmat létrehozni a Marson, miközben a Föld egyre élhetetlenebbé válik. A regényekben kiemelt szerepet kap a politikai evolúció, a tudományos haladás, a terraformálás és a kollektív döntéshozatal - mindez egy mélyen humanista szemléletmóddal átszőve. Nem csoda, hogy a trilógia mindhárom darabja rangos díjakat nyert, a Red Mars a Nebula- és a BSFA-díjat, míg a folytatások Hugo-díjat kaptak.
James Cameron a '90-es években szerezte meg a jogokat, és egy ötrészes minisorozatot tervezett Martha Coolidge rendezésében. Akkoriban ez egy merész és előremutató vállalás lett volna, de végül maga Cameron is úgy érezte, hogy nem ő az ideális ember a feladatra, és visszalépett. Azóta a projekt hánykolódik: járt a Sci-Fi Channelnél, az AMC-nél, legutóbb pedig a SpikeTV próbálkozott vele 2014-ben, ahol J. Michael Straczynski, a Babylon 5 alkotója felügyelte volna a sorozatot. Egy év múlva azonban ő is kilépett, és a projekt ismét füstbe ment. Az utolsó ismert próbálkozás Peter Noah nevéhez fűződik, aki szintén kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva hagyta ott az adaptációt, ezzel a Mars-trilógia filmes jövője újra a süllyesztőbe került.
Pedig minden adott lenne hozzá, hogy ez a történet végre képernyőre kerüljön. A technológia már messze meghaladta a '90-es évek lehetőségeit, a közönség ma már nyitottabb a gondolatébresztő, lassabb tempójú sci-fikre, és a streamingplatformok is szívesen karolnak fel komplex, többrészes történeteket. A Dűne újrafeldolgozásának sikere bizonyítja, hogy van helye az ilyen típusú adaptációknak a kortárs filmvilágban.
A Mars-trilógia története nem a megszokott hős-gonosz narratívára épül, hanem sokkal inkább társadalmi kísérletként működik. A karakterek nem annyira archetípusok, mint inkább eszméket képviselő, árnyalt figurák, akik különböző nézőpontokból vizsgálják a hatalom, a tudomány, az etika és a környezet viszonyát. Emiatt a trilógia adaptálása nem csupán technikai, hanem filozófiai kihívás is. Az eddigi próbálkozások valószínűleg pont emiatt fulladtak kudarcba: nem könnyű olyan kreatív csapatot találni, amely egyszerre képes tisztelettel bánni az eredeti mű mélységeivel, és közben izgalmas, nézhető sorozatot alkotni belőle.
Bár Cameron már rég továbblépett, az adaptáció esélye még nem veszett el teljesen. Kim Stanley Robinson életműve egyre népszerűbb, és a klímaváltozásról, társadalmi igazságosságról, tudományos fejlődésről szóló témák ma aktuálisabbak, mint valaha. Az, hogy a Green Mars egy példánya már a Marson van - a Phoenix űrszonda "első interplanetáris könyvtár" projektjének részeként -, szimbolikusan is jelzi: ez a történet nemcsak a jövőről, hanem a jelenünkről is szól.
Amíg azonban egy stúdió vagy kreatív csapat nem lát benne elég fantáziát, addig a Mars-trilógia csak egy újabb méretes kérdőjel marad a sci-fi filmek történetében.
