Időről időre – Kritika

Ez a személyesség pedig az Időről időre minden percén érződik. Curtis még a forgatókönyv írása alatti időszakban veszítette el mindkét szülőjét és a film apa-fiú kapcsolatának erőssége is ebből fakad. Szerencsére a rendező képes volt túllépni azon, hogy az időutazó fiú története kimerüljön abban, hogy meghódítsa az aktuális lányt és tovább látni a „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” passzusnál, ahol Hollywood rendre elakad. Ennél fogva a megfogalmazott üzenet is – noha némi hatásvadászat is becsúszik – abszolút univerzális.

Az üzenet befogadása viszont csak akkor működik igazán, ha az időutazásból fakadó paradoxonokkal – Bruce Willis után szabadon – egyáltalán nem foglalkozunk, ami sokszor igencsak nehéz, ugyanis Curtis ezt csak szükséges eszköznek használja a remek poénok, vagy a dráma megágyazásának. Ezt viszont most is ellensúlyozzák az író-rendezőre jellemző bájos karakterek. Brendan Gleeson kicsi fia szertelenül esetlen, ugyanakkor szerethető, csak Hugh Grant jóképűsége hiányzik belőle. Rachel McAdams figurája kevésbé van jól megírva, inkább egyfajta női eszménykép ő, akit akárki eljátszhatott volna, de a színésznő bájainak hála ez nem tűnik fel, és Timmel együtt mi is beleszeretünk. A mellékszerepekben a Karib-tenger kalózai-trilógia után ismét együtt játszó Tom Hollander, valamint a Curtis kabalaszínészének számító Bill Nighy pedig röpke megmozdulásaikkal is ellopják a showt.

Curtis rendezői búcsúja igazi sírva nevetős darab lett, épp ezért különösen fájó, hogy mostantól maximum csak forgatókönyvíróként találkozhatunk vele. De ilyen munkákkal a háta mögött akármikor újraélhetjük, akármelyik munkáját. És ezért még egy sötét zugra sincs feltétlenül szükségünk. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=OgDqrAdCVqs[/embed]

Oldalak: 1 2