Skandináv barátaink rendületlenül szállítják idén a horrorfilmeket, ám egyelőre a megszokott minőség elmarad. Ezt a rossz szériát a Halloweeni körhinta sem tudta megtörni, mely kissé a Halloweenen túlcsúszva csupán a napokban debütált a mozikban.
Egy fiatal társaság exkluzív, éjszakai belépőt nyer a Liseberg nevű horror vidámparkban. Legnagyobb bánatukra az idegenvezetőjük pont az az egykori barátnőjük lesz, aki az előző egy évben teljesen elhidegült korábbi társaitól. A régi sérelmek felemlegetése előtt azonban elkezdenek megszaporodni a gyanús jelek, mígnem a társaság egyik tagja egy önfeledt hullámvasutazás közben egy fejszével lesz gazdagabb a mellkasában.
Simon Sandquist rendező a Halloween tematikáját ötvözné a slasher filmek maszkos gyilkosaival (bár kés helyett most egy fejszés-baltás figurát kapunk), ám igazából egyiket sem sikerül rendesen megragadnia.
A slasherekre jellemző találgatást itt megspórolta nekünk a forgatókönyv, hiszen amint teljes alakban látjuk a hőseink rosszakaróját, még az is beazonosítja a gyilkost, aki esetleg soha korábban nem látott semmilyen slashert. Halloween hangulatából pedig semmi sem jön át. Oké, hogy Svédországban vagyunk, és ott talán nem akkora dolog a Halloween, mint az Egyesült Államokban, ám az, hogy az egész város kihaltnak tűnjön éjfélkor két rendőrön és hét másik karakteren kívül, az kissé hihetetlen.
Ha már hangulatban és fordulatokban nem tud semmi újat nyújtani, akkor kreatív kivégzésekben, illetve ijesztegetésekben legalább jól muzsikál, ugye? Hát nem. A szituációk laposak, a horrorparkot pedig az elején még ügyesen felhasználja egy-két ijesztegetéshez, de utána semmihez sem kezd ezzel a minőségi alapanyaggal. A cselekmény is egyre kevesebb értelmet nyer az idő előrehaladtával, és joggal merül fel a végén a kérdés, hogy egyáltalán, hogy tudtak elbújni a fiatalok, ha közben konstans megfigyelés alatt tartották őket.
Ahogy a Netflix közelmúltbeli üdvöskéjénél, a Csapatépítésnél történt, itt is az utolsó 15 percben mutat egyértelmű jeleket arra a film, hogy ez valamiféle paródiaféleség is akarna lenni. Talán eme jelenet forgatásakor döbbentek rá a készítők, hogy még meglehetne menteni a Halloweeni körhinta renoméját, ha a legkatartikusabbnak szánt pillanatot kiegészítjük egy kínos nevettetéssel. És bizony, a szóban forgó megoldás már annyira véletlenszerű (és gagyi), hogy a nézőből akaratán kívül is kitör a nevetés (társulva ama gondolattal, hogy "ezt már nem hiszem el").
Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a skandinávok a pszichológiai vagy nem megszokott tematikájú és koncepciójú horrorfilmekben tudnak brillírozni. A slashert és a többi mainstream horrortémát pedig nyugodtan meghagyhatják a tengerentúliaknak. A Halloweeni körhinta, a Csapatépítés, illetve a Követés mind beleillenek ebbe a lapos, és kreatív energiát mellőző filmek sorába, ami mind a nézők, mind a közreműködő színészek idejét vesztegetik.
