Idén 35 éve, hogy bemutatták Stephen King Állattemető című regényének filmadaptációját, a Kedvencek temetőjét, így ennek apropóján kicsit felelevenítjük róla emlékeinket egy cikk erejére. Bár kritikai elismertségben nincs ott a legfelső polcon, ha a King-feldolgozások között szeretnénk válogatni, de ennek is megvannak az emlékezetes momentumai, és a folytatások és remake-ek is azt igazolják, hogy valamiféle kultusz e köré is épült az évtizedek során.
A történet egy középosztálybeli családról szól, akik vidékre költöznek egy meglehetősen forgalmas országút mellé. Olyannyira hírhedten veszélyes ez a sztráda, hogy a közeli erdőben már van egy temető is, ahova az elgázolt állatokat temetik az emberek. Mindez azonban csupán a felszín, a szemlátomást idilli környezet újdonsült lakói (velük együtt a macskájuk) még nem sejtik, hogy akit egyszer oda eltemetnek, az még vissza-visszajár az élők közé.
35 évvel a premier után úgy gondolom, hogy belefér néhány kisebb spoiler, ha a téma úgy kívánja, de a cikk elsősorban nem a cselekmény fordulataira fog épülni. Eredetileg a jogok George A. Romeróhoz kerültek, de ő a Majomszeretet (1988) forgatási munkálatai miatt végül kihátrált, és ezt követően landolt a Paramountnál a megfilmesítés lehetősége. Ekkor már Stephen King kész volt a forgatókönyvvel, sőt, a rendező kiválasztásában is ő hozhatta meg a végső döntést, és így esett a választás Mary Lambertre, aki korábban főként videoklipeket rendezett, de az ő nevéhez fűződik az 1987-es Nagyra törő álmok is. Rutinos filmrendezőnek tehát semmiképp sem lehetett nevezni, de tagadhatatlan, hogy volt benne potenciál (ami végül nem vált valóra, elnézve a teljes filmográfiáját).
A Kedvencek temetője ahhoz képest, hogy horror, egész sok pénzből gazdálkodott a maga 12 millió dolláros költségvetésével (az öt évvel régebbi Rémálom az Elm utcában körülbelül 1 millióból forgott), de végül az 54 milliós bevételével bőven elkerülte az anyagi bukást. A kritikusok már sokkal kevésbé szerették a filmet, de ez nem vetett gátat annak, hogy készüljön folytatás három évvel később.
Most viszont maradjunk az első résznél, melynek mind a mai napig vannak emlékezetes pillanatai. Elég csak az édesanya (Denise Crosby) nővérének bármely jelenetére gondolni, akit egyébként egy férfi színész, Andrew Hubatsek alakított, ugyanis a casting során nem találtak olyan testalkatú nőt, aki illett volna a karakterhez. A maradandó momentumokhoz sorolható ennek kapcsán a maszkmunka is: Lambert ugyanis nem finomkodott, ha felnyílt koponyáról vagy épp egy kivájt szemről volt szó.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Vannak ugyanakkor kevésbé hatásos, vagy rosszabbul öregedett jelenetei is filmnek, ahova példaként a kis Gage (Miko Hughes) slasher-pillanatait lehetne felhozni. Maradjunk annyiban, hogy nem egy Damien. A film másik komolyabb hibája a színészi alakításokhoz és a színészvezetéshez vezethető vissza. Egyedül a Judot alakító Fred Gwynne-ről mondható el, hogy mindent kihozott a figurájából, viszont a szülőket alakító színészek (Dale Midkiff és a már említett Crosby) játéka olykor egy amatőr színi társulat tagjainak teljesítményével vetekszik. Ez pedig azért probléma, mert a legtöbb dramaturgiai fordulópont hozzájuk köthető.
Különös film az 1989-es Kedvencek temetője. Egyrészt történetében kifejezetten merész, frappáns a befejezése, akadnak benne kellően véres jelenetek, a The Ramones-szám a stáblista alatt felejthetetlen, sőt, ha nagyon akarja a néző, még többletjelentést is társíthat hozzá, viszont rendezésben, színészi alakításokban és forgatókönyvben közel sem annyira kiforrott, mint lehetne. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy ez azon kevés King-adaptációk egyike, melyet a legendás író nem csak szeret, de még a munkálatokból is kivette a részét, valamint egy cameóval is megörvendeztette a közönséget. És ez nem kis dolog!
